8. fejezet [Part 2]

Szeptember 4.

Csütörtök

  Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
 - Szeress engem! 

A levegőm a testemben rekedt, én pedig fuldokolni kezdtem. Nem hittem a fülemnek. A fiú konkrétan azt mondta szemembe, hogy szeret engem, ez pedig meghökkentő volt számomra. Lehetetlennek tartottam, hogy egy olyan személynek tetsszek, mint Chanyeol. Normális esetben rávágtam volna, hogy "Semmi akadálya annak, hogy szeresselek!". Viszont mégis volt egy bökkenő. Méghozzá az, hogy én Baekhyunt szerettem. Egyre jobban, ezért nem is tudtam volna eleget tenni Chanyeol kérésének, hiszen nem tudok parancsolni a szívemnek. Nem mondhatom azt, hogy "Én mától Chanyeolt szeretem.". Viszont a könnyes szemekkel velem szemben ülő fiút nem akartam megbántani. Nem akartam, hogy miattam még ramatyabb állapotba kerüljön. 

 - Chanyeol... nem igazán tudok erre mit mondani - kezdtem a mondandóm. - Ezt végig kell gondolnom. Tudod, a szívem nem tudom átprogramozni. Azért neked is tenned kell, hogy szeretni tudjalak.

 - Akkor mit tegyek azért, hogy szeress? - kérdezte halkan, de már nem sírt.

 - Csak add önmagad. Aztán meglátjuk, hogy fordul-e a kocka - rántottam meg a vállam. - Nem lenne baj, ha most bemennék a szobádba? Egy kicsit gondolkoznom kéne...

 - Menj csak - vonta meg a vállát, és az ujjait idegesen tördelte.

Gyorsan felálltam, és beiszkoltam a fiú szobájába. Miután becsuktam az ajtót, nagyot sóhajtottam. A gyomrom összezsugorodott, és szorongás lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, hogy megbántottam Chanyeolt, pedig én próbáltam a lehető legfinomabb lenni. Még soha nem kellett senkit sem visszautasítanom, és nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna tennem. De akárhogyan is őrlődtem magamban, be kellett látnom, hogy ami már megtörtént, azon nem tudok változtatni. Nem volt értelmes azon törnöm magam, ami már megtörtént. De akárhogy is próbáltam hitegetni magammal azt, hogy nem is tettem semmi rosszat, úgy éreztem, hogy csak magamat csapom be. 

Hirtelen csak egy dolog jutott eszembe, és úgy éreztem, hogy mást nem tudok tenni. Elkaptam az asztalról a mobilomat, és felhívtam Baekhyunt.

 - Hogy vagy Hercegnő? - szólt bele vidáman a telefonba.

 - Baekhyun! Azt akarom, hogy megint megszöktess! Kérlek! Most nagyon kéne... Most úgy érzem, hogy nagyon szükségem van rád.

 - Történt valami? - kérdezte ijedten. - Hyeri! Miért nem válaszolsz? Aish, tíz perc és az ablaknál leszek!

Letette a telefont, én pedig az ágyon kiterülve a tenyerembe temettem az arcom. Nem tudom, hogy miért hívtam fel Baekhyunt. Eredetileg automatikusan Jiyeont hívtam volna, de aztán belegondoltam, és inkább elvetettem azt az ötletet. Jiyeon akárhogy is rejtegette előlem, láttam rajta, hogy nagyon szereti Chanyeolt, és nem találtam túl jó ötletnek pont vele közölni, hogy Chanyeolt megbántottam. Igazából nem is tudom, hogy mivel. Nem tudom, hogy miért sírta el magát. És azt sem tudtam, hogy miért lett volna összetörve azután, hogy elmondtam neki, hogy nem tudom szeretni, hisz' kemény négy napja ismer.
Miután erőt vettem magamon, felkeltem, és előkaptam az utazótáskámból valami normálisnak mondható ruhát. Mire sikerült átöltöznöm, Baekhyun már az ablak túlsó oldaláról vigyorgott rám. Gyorsan odaszaladtam, és miután Asha terráriumát arrébb toltam, kitártam az ablakot. 
 - Szökik a hercegnő? - kérdezte szórakozottan.
 - Ha van benned valamennyi érzés, akkor miután elmondom neked a sztorit, egyáltalán nem fogod ilyen viccesnek találni - túrtam a hajamba ingerülten, és kiugrottam az ablakon. 
Óvatosan behajtottam magam mögött az ablak szárnyát, és karon ragadtam Baekhyunt.
 - Menjünk gyorsan, mielőtt Chanyeol észreveszi az újabb szökési kísérletemet!
A fiú nem szólt semmit, csak engedte, hogy kedvem szerint ráncigáljam ki a kapun. Futásnak eredtem, és addig nem álltam meg, amíg Chanyeolék háza ki nem került a látóhatárunkból. Egy aprócska zsákutcában álltunk, ott ahol a madár se jár. 
 - Miért akartál ennyire szabadulni? - kérdezte értetlenül a fiú.
 - Chanyeol... Azt hiszem, hogy egyre jobban félek tőle - mondtam ki nagy nehezen.
 - Miért? Mit tett? - tette fel Baekhyun kissé frusztráltan.
 - Hosszú.
 - Van időnk. Nem hiszem, hogy olyan hamar vissza akarsz menni hozzá. Szóval most bőven van időd mindent elmondani - mondta, és arca megenyhült.
Pár pillanatra lehunytam a pilláim, és a fejemben kattogni kezdtek a képzeletbeli kerekek. Nem igazán tudtam, hogy mégis, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Hirtelen annyi mindent ki akartam mondani..! De visszafogtam magam, és gyorsan végiggondoltam, hogy egyáltalán mit lenne értelmes közölnöm Baekhyunnal.
 - Amióta belementem ebbe a hülye egyezségbe Chanyeollal, úgy érzem, hogy az eddig sem túl nyugodt éltem még jobban fel lett dúlva. Eddig az a cél lebegett előttem, hogy be akartam kerülni a Sulirádióba. Talán életembe idáig ez volt a legnagyobb álmom. Ott lebegett előttem képzeletben mindig az a kép, hogy bemegyek a stúdióba, és egyik pénteken műsorvezetőként felolvasom az aznapi szövegemet. De mindez egy kép volt... Egy kép, amit kézzel soha nem foghattam meg, és a rajta zajló eseményeket meg sem tapasztalhattam. Kiskoromtól kezdve rádiós műsorvezető akartam lenni. Ezért tetszett meg annyira a Sulirádió. De már úgy érzem, hogy kezd egyáltalán nem érdekelni, hogy bekerülök-e a stábba. Már nem akarok mást, mint szabadulni Chanyeoltól - kezdtem a mondandóm, Baekyhun pedig türelmesen hallgatott. - Aztán ma Chanyeol konkrétan megkért, hogy legyek a barátnője. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy "Szeress engem!"
A szavaim befejeztével újabban fojtogató gombóc képződött a torkomban. Chanyeol szavai úgy beégtek a tudatomba, hogyha mindent elfelejtettem volna, a szavait képtelen lettem volna kitörölni az emlékezetemből. És akárhányszor rágondoltam, rám tört a sírhatnék. Kívülről nem nagyon mutattam, de belülről egy idegi roncs voltam. Konkrétan úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak egy tőrrel. De nem tudom, hogy miért. A legvalószínűbb oknak azt tartottam, hogy talán féltem. Nem akartam úgy napokat tölteni Chanyeolnál, hogy tudtam, hogy mit érez irántam. Én pedig nem tudtam viszonozni az érzéseit. Szorongtam annak a tudatától, hogy jogában áll bármit tenni velem. 
"Bármit..."
Miután elnyomtam magamban a feltörő érzéseket, tovább beszéltem:
 - Most pedig nem tudom, hogy mit tegyek. Én nem szeretem Chanyeolt. Mármint... aggódok érte meg minden, de nem vagyok szerelmes belé! És úgy, hogy tudom, hogy mit érez, nem akarok több napig vele élni. 
 - Hidd el, ha egyszer visszautasítottad, nem fog nyomulni. Sőt, az is meglehet, hogy elküld. De mivel nem látok bele Chanyeol agyába, nem tudom, hogy mit érez - szólalt meg Baekhyun.
 - De az azt jelentené, hogy megbántottam. Én pedig nem akarok megbántani senkit! - csattantam fel hisztérikusan.
Baekhyun karon ragadott, és óvatosan magához húzott. A karjait lazán körém fonta, az én szívem pedig ezerrel kezdett el verni.
 - Emiatt ne bánkódj! Ha tényleg szeretett, akkor megbántottad, és kész. Legalább az igazat mondtad - suttogta a hajamba.
A szívem megint összeszorult szavai hallatán. De a legszörnyűbb az volt, hogy igaza volt.
 - Hyeri! Te... szeretsz valakit? Mármint szerelemből? - kérdezte bátortalanul egy kis idő után.
 - Igen - suttogtam.
Baekhyun közelsége olyan volt számomra, mint a legerősebb gyógyszer. Egy ölelésével képes volt lenyugtatni minden porcikámat, amiért nagyon hálás voltam neki.
 - És akit szeretsz, az is is szeret téged? - folytatta a kérdezősködést.
 - Biztosan. Csak úgy, mint egy barátot - válaszoltam keserű hangon.
A fiú pár percig szótlanul ölelt, majd egy hirtelen pillanatban szorosabban magához volt, az én szemeim pedig tágra nyíltak. Kezdtem úgy érezni, hogy elönt a melegség, és a szívem is majd' kiugrik a helyéről.
 - Hyeri..! Te engem szeretsz? - kérdezte, mire én lefagytam.
Nem jutottam szóhoz, és úgy éreztem, mint akit ott helyben kővé dermesztettek.
 - E-ezt honnan tudod? - kérdeztem miután feléledtem a pillanatnyi sokkból.
 - Csak tippeltem. De ezek szerint igaz? - kérdezte meglepetten, és kicsit eltolt magától, hogy a szembe tudjon nézni. 
Próbáltam nem a szemébe nézni, ezért az utcában álló autókat kezdtem tanulmányozni, és közben óvatosan bólintottam.
 - Hyeri, nézz a szemembe! - parancsolt rám, mire egyből rákaptam a tekintetem.
Túl közel volt hozzám... Én pedig elvesztem a gyönyörű szemeiben, és arra sem figyeltem, hogy mit mondd. Csak arra eszméltem fel, hogy puha ajkai az enyémekre tapadnak. A szemeim tágra nyíltak, ő pedig egyből elhajolt tőlem, és zavartan a hajába túrt.
 - Baekhyun ez... - kezdtem bele a mondandómba, de nem engedte, hogy befejezhessem.
 - Sajnálom Hyeri! Nem direkt volt. De tudod... én is szeretlek - mondta zavartan, nekem pedig egyre hevesebben kezdett el verni a szívem.  
Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem Baekhyunt. Éreztem, hogy meglepődött a cselekedetemen, de ő is visszaölelt, ami boldogsággal töltött el.
 - Ugye tudod, hogy hány óra van? - kérdezte hirtelen Baekhyun.
Gyorsan a karórámra kaptam a tekintetem, és ijedten kaptam rá a tekintetem.
 - Három órája eljöttem. Chanyeol már biztos keres. Ki fog nyíni! - hadartam össze-vissza.
 - Nyugi, nem lesz baj - mosolyodott el. - Holnap jössz suliba?
 - Szerintem igen. De, ha Chanyeol még otthon tart valamiért, akkor nem mehetek.
Baekhyun egy biztató mosolyt küldött felém, majd megfogta a kezem, és elindultunk visszafelé. Végig nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a másik társaságát. Mikor megérkeztünk az ideiglenes otthonomhoz, Baekhyun magához húzott egy ölelésre. Nem akartam elengedni. Nem akartam Chanyeolhoz menni. Baekhyunnal akartam maradni, és nem érdekelt semmi más. Viszont Baekhyun máshogy látta a dolgokat.
 - Menj mielőtt nagy baj lenne a szökésedből - suttogta a fülembe, és eltolt magától.
Szomorúan néztem a szemeibe, majd sóhajtottam egyet, és még utoljára vetettem egy pillantást rá. Ezek után elindultam Chanyeol szobájának ablaka felé, és meglepettségemre az ablak ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Óvatosan benéztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy Ashán kívül nincs senki sem a szobában, bemásztam az ablakon. 
Ledőltem az ágyamra, és elgondolkoztam. Nem fért a fejembe, hogy Baekhyun szeret. És, hogy megcsókolt. Igaz, nem volt hosszú, de azért mégis több volt semminél.
"Vajon Chanyeol mennyi ideig csókolt?" - járt a fejemben, de egyből elhessegettem a gondolatot.
Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes. Odasomfordáltam az ajtóhoz, és a kulcslyukon néztem ki. A nappaliban a kanapé mellett Jiyeon állt, és ő hallatta a magas hangokat. Chanyeol hangját is hallottam, gondolom ő a kanapén fekhetett.
 - Embereld már meg magad! - korholta Jiyeon a fiút.
 - Neked nem mindegy, hogy mit teszek? - kérdezte hisztérikusan Chanyeol.
 - Szerinted miért teszek mindent?! Csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és végre tovább tudj lépni dolgokon, de te meg sem erőlteted magad!
Ekkor a kanapéról felállt Chanyeol, és úgy néztek farkasszemet Jiyeonnal.
 - Hagyj békén! Menj el! - ordított a lányra. - Most ehhez tényleg nincs idegzetem! 
 - Oh, igen? Egész nap itthon pihentetted a segged! Akkor most mégis mi bajod van?! Hidd el, én is fáradt vagyok, de mégsem vagyok olyan, mint egy idegbeteg állat! - vágott vissza Jiyeon.
 - Ha nem tudsz normális dolgokat is mondani, talán mehetnél is! Semmi kedvem ahhoz, hogy a nem létező szeretetedről magyarázz itt nekem! Majd, ha jókedvemben leszek, akkor szórakozz velem! Most pedig menj már el, vagy én doblak ki rögtön! - kiabált Chanyeol, Jiyeon pedig sértődötten megfordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
 - Egyszer már tényleg elszégyellhetnéd magad! - kiáltott vissza a lány, és becsapta maga után az ajtót.
Én pedig csak meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy miért voltak úgy feldúlva, de mindenesetre sajnáltam Jiyeont. Én a helyében régen elbőgtem volna magam, de ahogy láttam, Jiyeon eléggé meg volt edzve. 
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Chanyeol felém jön. Én amilyen gyorsan csak tudtam, az ágyamhoz rohantam, és levágtam rá magam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, de az igazat megvallva, féltem Chanyeoltól. Miután láttam, hogy hogyan beszélt Jiyeonnal, féltem attól, hogyha rosszat teszek, velem is ilyen lenne. 
Mikor Chanyeol bejött a szobába, nem néztem rá. El sem tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat. Nem tudtam, hogy észrevette-e, hogy ismét meglógtam, és azt sem tudtam, hogy amíg távol voltam, érdeklődött-e a hogylétem felől.
 - Hát megjöttél? - kérdezte, mire én egy nagyot nyeltem.
"Szóval észrevette, hogy elmentem... Aish, ebből még baj lesz!"
 - Igen, már itt vagyok - motyogtam égő fejjel, de nem mertem ránézni.
 - Legközelebb, ha elmész Baekhyunnal, kérlek szólj! - sétált közelebb az ágyamhoz, és leült a szélére.
Automatikusan elkezdtem a matrac másik oldalára húzódni, hogy minél távolabb legyek tőle. Ez egészen addig csináltam, amíg sikerült ügyesen leesnem az ágyról. Mivel alig volt egy kis hely az ágyam és a fal között, nem úsztam meg egy apróbb sokkal, hanem a karom is egy-két részen bevertem.
 - Hyeri, jól vagy? - mászott át az ágy másik oldalára a fiú, és onnan nézett le rám.
 - Voltám már jobban is - sóhajtottam, majd felkeltem a földről.
Miután Chanyeol arrébb csúszott a matracon, leültem én is. Pár percig csendben ültünk, majd végül Chanyeol törte meg a csendet:
 - Ugye, ha máskor elmész, szólsz majd?
 - Ha nem leszek rossz kedvemben, akkor igen. A maiért pedig bocsi. Csak... Baekhyunnal akartam lenni, és féltem, hogy nem engednél el - nevettem kínosan.
 - Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis jobb, hogy nem szóltál. Ha tudtam volna, biztos nem engedlek el - mondta keserves hangon.
"Ne kezdje megint! A végén még megsajnálom, és akkor aztán elfelejthetem Baekhyunt."
 - Féltékeny vagy? - kérdeztem félénken, mire felém fordította a fejét, és frusztráltan a hajába túrt.
 - Lehet. Azt hiszem, igen - mondta. - De ne foglalkozz vele. Azt hiszem, tudomásul vettem, hogy Baekhyunt szereted. Tudom, hogy közbeszólhatnék, de nem akarlak megbántani. Egyenlőre viszont örülök annak is, hogy itt vagy.
 - Mit értesz az "egyenlőre" alatt? - néztem rá értetlenül.
 - Nem tudom, hogy meddig bírom még. Viszont, ha már nagyon fáj az, hogy nem szeretsz, akkor kénytelen leszek elküldeni téged. Lehet, hogy próbálom elrejteni az érzéseim, és próbálok viccelődni meg minden, de azt szeretném, hogy tudd, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjek. Az utóbbi időben minden a nyakamba szakadt. Én lettem a Sulirádió vezetője, mindenki a nyakamon lóg, a nővérem kórházba került, a szüleim elutaztak... Nem mintha ők eddig olyan sok időt fordítottak volna rám, de akkor is! 
Miközben ezeket mondta, végig úgy éreztem, hogy egy lelkileg lerombolt, életkedvtelen fiút látok. Egyáltalán nem volt egy olyan jégkirályfi, mint akinek először megismertem. Ha jobban belegondoltam, nem is tudta mindig véka alá rejteni az érzéseit. 
 - A nővéred kórházba került? - csúszott ki a számon.
 - Igen. Állítólag. De nekem nem mondtak semmit róla. Gondolom, nem akartak terhelni vele, de pont az ellenkezőjét érték el.
 - És Jiyeonnal mi van? Mármint... miért küldted el? - kérdeztem félve.
Chanyeol egy kicsit elgondolkozott. Többször nekikezdett a mondandójának, de nem jöttek a szavak a nyelvére.
 - Nem igazán tudom. Csak ideges voltam. Tudod, Jiyeon amolyan "lelki szemetesláda". Imádja meghallgatni mások gondjait, és segít megoldani azokat. Csak azt nem tudja felfogni, hogy van amikor az ember nincs jó kedvében, és nem akarja neki kiönteni a szívét. Jiyeont már kiskorom óta ismerem, és már jól tudom, hogy ilyenkor nála a kedves szó nem használ. 
"Nagyon ismeri Jiyeont... Mégis annyira rivalizálnak egymással. Vagy az csak a látszat?"
Többet nem is szóltunk egymáshoz. Chanyeol felállt az ágyról, és komótosan a terrárium felé sétált. Mikor benyúlt az üvegketrecbe, azt hittem, hogy ott helyben elájulok. De amikor már Ashával a kezében sétát az ágya felé, azt hittem, hogy ott mindjárt szívrohamot kapok.
 - Félsz? - kérdezte, mire én csak egy aprót bólintottam. - Pedig nem kell. Asha nem bánt. Legalábbis addig, amíg nem játszol vele kiskutyásat. Jiyeon párszor megpróbálta már. Mehettünk is a kórházba - nevette el magát, és Ashát letette az ágyára.
Nem bírtam levenni a szemem az ágyneműn mászkáló dögről. Egyre jobban irtóztam tőle. Nem is fért a fejembe, hogy Chanyeol miért tart ilyen szörnyeteget háziállatként.
 - Szeretnéd megfogni? - jött közelebb a fiú a madárpókkal a kezében.
 - Isten ments! Vidd innen! - fintorodtam el. 
Chanyeol mosolyogva visszarakta Ashát a lakhelyére, és ismét helyet fogalt mellettem.
 - Ha akarod estére ágyat cserélhetünk. Ez a pótágy nem lehet túl kényelmes - mondta, és elkezdte nyomkodni a matracot.
 - Áh, nem kell. Jó nekem ez is - ráztam meg a fejem, pedig tényleg szívesen aludtam volna a fiú ágyában.
 - Van még egy ötletem, de nem tudom, hogy mit szólnál hozzá - vigyorodott el.
 - Mondd csak - mosolyodtam el én is.
 - Aludjuk a szüleim ágyában. Hidd el, az a világ legkényelmesebb ágya - magyarázta áhítattal.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen bólintottam egyet. Akkor még talán nem is jutott el az agyamig, hogy arra mondtam igent, hogy egy ágyban aludjak Chanyeollal.
"Jó ötlet volt ez? Hyeri te őrült! Gondolkodhattál volna előbb is..!"

8. fejezet [Part 1]

Szeptember 4.

Csütörtök

  Reggel kótyagos fejjel keltem. Körülbelül olyan lehettem, mint akit jól fejbe vágtak egy kalapáccsal. Az előző nap estéjéből semmire nem emlékeztem. Egyszerűen kiesett minden, ami akkor történt. Az utolsó emlékem talán az volt, hogy a kék színű palack tartalmát jól meghúzom, de az utána történtek teljesen összemosódtak. 
  Mikor megpróbáltam lábra állni, úgy éreztem magam, mint aki nagy betegségből épült fel. Eleinte kicsit szédültem is, de az hamar elmúlt. 
Chanyeol még az álmok mezején járt, én pedig nem szándékoztam felkelteni. Az ágyam végéből felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a szobából. Gyorsan megmosakodtam, és a könyveimet gyorsan beszórtam a táskámba, és készültem is indulni. Gyorsan magamra húztam a cipőmet, és elfordítottam a zárban lévő kulcsot.
 - Hova tartassz? - szólalt meg egyszer csak egy mély, ismerős hang.
 - Iskolába - fordultam meg, és Chanyeollal találtam szemben magam. 
 - Ma nem mész suliba - jelentette ki egyszerűen, és közelebb lépett az ajtóhoz, majd egy mozdulattal kirántotta a kulcsot a zárból.
 - Miért nem? - kérdeztem értetlenül. - Már azt is megmondod, hogy mikor lógjak?
 - Csak a te érdekedben mondom. Nem vagy olyan állapotban, hogy ma beüljél nyolc tanórára.
 - Csak hét órám lesz... - forgattam meg a szemem. - De mégis miből gondolod, hogy nem vagyok olyan állapotban, mint aki iskolába mehetne?
A fiú frusztráltan a hajába túrt, és szólásra nyitotta a száját. Pár másodpercig nem szólt semmit, majd egy mély levegőt vett, és megszólalt:
 - Tegnap kicsit becsíptél. Vagyis... eléggé kiütötted magad. A kék palackban soju volt, és eléggé megártott neked.  Nem tudom, hogy így jó lenne-e, ha ma suliba mennél.
Úgy éreztem, hogy mindenem megmerevedik, és úgy álltam, mint egy darab fa. Nem akartam elhinni, amit mond, de nagyon úgy tűnt, hogy igaza van. Ha jobban végiggondoltam, az, amit Chanyeol mondott tökéletes magyarázata lehetett annak, hogy nem emlékeztem a tegnap estére, reggel fáradt voltam, és a fejem majd' széthasadt.
 - Nagyon részeg voltam? - kérdeztem, miután egy nagyot nyeltem.
 - Eléggé - mondta, és az arcán ott bujkált egy kis vigyor, amit próbált eltüntetni.
 - Mi olyan vicces? Talán történt valami? - kérdeztem gyanakodva.
 - Neked legyen annyi elég, hogy nem akarom elmondani. Ez maradjon az én kis titkom - vigyorgott rám önelégülten, majd sarkon fordult, és a konyhába vette az irányt.
Kezdtem dühös lenni Chanyeolra, de sajnos ez alatt a pár nap alatt rájöttem, hogy a fiúnál erőszakkal nem lehet elérni semmit. Éppen ezért kellett visszafognom magam, pedig legszívesebben az ujjaimat a nyaka köré tekertem volna, és megfojtottam volna.
"Vajon mi történt, amit nem akar elmondani?"
 - Hyeri! Gyere reggelizni! - kiabált ki nekem Chanyeol.
Sóhajtottam egyet, ledobtam a táskám, és lekaptam magamról a nem rég felvett cipőmet. Besétáltam a konyhába, és leültem az étkezőasztalhoz.
 - Miért van ilyen unott képed? - jött oda hozzám, és elém rakott egy melegszendvicset, majd leült mellém.
 - Csak,.. mert tényleg itthon kéne maradnom, viszont akkor ki fogja igazolni? 
 - Én mindenre fel vagyok készülve - dőlt hátra vigyorogva a székén. - Egyszer az orvostól csórtam egy pecsétet. Az aláírás meg egy firka, és meg van oldva.
Örültem neki, hogy a fiú még erre is gondolt, de sajnos azt nem vette számításba, hogy nekem az apám a matektanárom, és ő azt hiszi, hogy én Jiyeonhoz cuccoltam pár napra. Ha meglátná, hogy nem vagyok iskolában, biztos Jiyeonhoz menne, neki viszont fogalma sincs az egészről.
 - Chanyeol! Feltudnád hívni Jiyeont, és beszélhetnék vele? - kérdeztem, miközben nekiálltam a reggelim elfogyasztásának.
 - Az attól függ, hogy miért akarsz beszélni vele - rántotta meg a vállát.
 - Mert a szüleim azt hiszik, hogy nála vagyok, de ő nem tud róla. A végén még miatta bukunk le...
 - Helyesbítek: csak te fogsz lebukni - mondta, és féloldalas mosolyra húzta ajkait. - Na, de miért félsz attól hogy a szüleid rájönnek? Hisz' nem tudják, hogy ma nem mész suliba. Vagy talán van olyan ismerősötök aki lebuktathat?
 - Úgy is fogalmazhatunk...
 - Van egy olyan érzésem, hogy kemény fába vágtam a fejszém. De van egy ajánlatom a számodra. Ha elmondod, hogy ki az, aki miatt lebukhatsz, és milyen a kapcsolatod vele, akkor beszélhetsz Jiyeonnal. De a helyedben sietnék, mert hamarosan becsengetnek - nézett a falon lévő órára.
Úgy éreztem, hogy legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Amióta a mostani iskolámba jártam, ez volt a legnagyobb titkom. Senki nem tudta, hogy a matektanár a mostohaapám, és nem is akartam, hogy valaki is megtudja. De nem láttam jobb megoldást. Muszáj volt lépnem valamit, és egy mély sóhaj után szólásra nyitottam a szám:
 - Mr. Kim az, a matektanár. És ő az én... - itt elakadtam. Nem mertem kinyögni azt az egy szót.
 - Ő a te kid? - sürgetett a fiú.
 - Az én mostohaapám - leheltem ki, és lehajtottam a fejem.
Chanyeol hitetlenül elnevette magát, és gúnyosan megszólalt:
 - Ugye tudod, hogy ez eléggé béna kitaláció volt?
 - Nem kitaláltam. Ha nem tetszik az igazság, akkor nem kell elhinned. De azért remélem, hogy hajlandó vagy végre felhívni nekem Jiyeont, mert a végén még tényleg nagy bajban leszünk - sziszegtem idegesen.
 - Csak akkor, ha elmagyarázod, hogy Mr. Kim hogyan lett a mostohaapád.
 - Majd akkor, ha te is válaszolsz egy kérdésemre - vágtam vissza, mire ő egy kis hezitálás után bólintott. - Az egész azzal kezdődött, hogy mielőtt megszülettem, a igazi apám meghalt autóbalesetben. Egészen három éves koromig rengeteg férfi megfordult nálunk. Anyu mindent megtett azért, hogy egy szerető apát találjon nekünk. Aztán egyik nap belépett az életünkbe Kim Youngwoo. Két évvel a találkozásuk után megtartották az esküvőjüket. De én konkrétan három éves koromtól az apámként tekintettem rá. Nagyon szeretem, és tényleg ő a legjobb apa, akit valaha is kaphattam volna. Viszont mikor eljött az az év, hogy apu lett a matektanárom, senki nem tudhatott róla. És nem derülhet ki. Éppen ezért kérlek, hogy ezt ne mondd el senkinek!
 - Ezt nem gondoltam volna - túrt a hajába, és jól megborzolta. - De eléggé hihető volt. És amíg nem teszel keresztbe nekem, senki nem fogja megtudni, hogy milyen a kapcsolatod Mr. Kimmel. És te mit akarsz tudni?
 - Azon a képen amit a terrárium alatt találtam, kik voltak, és miért olyan fontos neked? - vágtam rá gondolkodás nélkül, ő pedig kissé meglepődött a kérdésem hallatán.
 - Az... Egy családi kép. Ez első és az utolsó normális családi képünk - mondta bánatosan csengő hanggal.
 - Ezt, hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
 - Azon a képen még csak pár hónapos voltam. A két öregasszony a két nagymamám volt. A nagypapáimat soha nem ismertem. A jobb oldali nagymamámat sem igazán. A kép készülte után egy héttel elhunyt. A másik nagymamám Daeguban él. A vigyorgó kislány a nővérem. Ő pár éve a nagymamámhoz költözött, hogy segítsen neki. A fiatal nő a képen az anyám. A férfi az apám. Mikor két éves voltam, kapott egy új állásajánlatot, és azóta csak a munkájának él. A szüleim, miután három éves lettem, örökbe fogadták Soomit. Azóta az anyámnak a lányai sokkal fontosabbak lettek nálam. Láttam mindig rajta, hogy szeretné felém is kimutatni a szeretetét, de valahogyan nem sikerült neki. Ezek után gondolhatod, hogy a családunk, hogy szét van esve.
Chanyeol úgy mondott el mindent, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de tudtam, hogy legbelül nagyon bántja minden. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küzd, épp úgy, mint én. A torkomba lévő fojtogató gombócot alig sikerült leküzdenem. Éppen készültem volna kicsit lelkizni a fiúval, de mikor az órára pillantottam, minden előbbi tervemet megszüntettem.
 - Akkor felhívod nekem Jiyeont? - kérdeztem meg.
A fiú felállt, és a mobiljával a kezébe tért vissza. Unott képpel a füléhez emelte a mobilt, és mikor Jiyeon végre felvette, alig mondott valamit:
 - Adom Hyerit - mondta unottan, és a kezembe nyomta a készüléket.
 - Jiyeon? - szóltam bele.
 - Szia Hyeri! - szólt bele vidáman. - Tudod, most csengettek be, szóval gyorsan mondd, amit akarsz, mert a végén még Miss Lee elkobozza a mobilom. 
 - Szóval, lenne egy kérésem a számodra. Most pár napig Chanyeolnál lakom - kezdtem bele a mondandómba, de Jiyeon félbeszakított. 
 - Mit keresel nála?! 
 - Kötöttünk egy egyezséget, és ezt kérte...
 - Áh, akkor világos. Részvétem! Hidd el, nem lesz egy leányálom - jegyezte meg gúnyosan.
 - Arra rájöttem... De az a harci helyzet, hogy én otthon azt mondtam, hogy nálad leszek pár napig, és ma nem tudok bemenni. És, ha valaki kérdezi, hogy hol vagyok, akkor kérlek mondd azt, hogy nálatok vagyok, és lebetegedtem. 
 - Oké, úgy lesz ahogy kéred. De... miért nem jössz suliba? Tényleg lebetegedtél? - kérdezte csodálkozva.
 - Nem, csak volt egy kis balesetem a sojuval - ismertem be irulva-pirulva.
 - Haha. Szívesen megnéztem volna - nevetett. - De most bejött Miss Biológiát-akarok-tanítani Lee szóval le kell tennem, szia!
Mielőtt én is elköszönhettem volna, a lány megszakította a hívást. 
Megkönnyebbülten kifújtam a levőmet, és visszaadtam a mobilt a tulajdonosának. 
 - Mit csináljuk? - kérdezte meg Chanyeol.
 - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Van valami ötleted?
 - Hm... Ha jól láttam, mikor tegnap egyedül hagytalak, hogy válassz filmet, a Gidamot a padlón hagytad. Mi lenne, ha megnéznénk?
"Most komolyan..! Gidam*... A címe is szörnyű."
Éppen ellenkezni készültem, de volt egy olyan érzésem, hogy mégsem kéne ezt tennem. 
"Lehet, hogy talán mégis tetszeni fog..."
 - Rendben, megnézhetjük - vontam vállat.
Chanyeol sejtelmes mosolyra húzta ajkait, és intett a kezével, hogy kövessem. Kimentünk a nappaliba, ahol a fiú kezébe vette a DVD tokját, majd közelebb jött hozzám. Mikor megállt előttem, én értetlenül meredtem rá, ő pedig csak kuncogott egyet. Megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni. Mivel már feltérképeztem a házat, jól tudtam, hogy hova visz. Ahhoz az ajtóhoz, ami mögött egy vasrács húzódott. Mikor odaértünk, elengedte a csuklóm, és előkapott a zsebéből egy kulcsot. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
 - Erre mi van? - kérdeztem meg mielőtt az előttem lévő lépcsőre léptem volna.
 - Ez a lépcső visz fel az emeletre. Hidd el, nem nagy szám, de a szüleim nem szeretik, ha felmennek a lakrészükre. Fent van nekik külön hálószoba, konyha és fürdőszoba. 
 - És mi miért megyünk fel? - kérdeztem értetlenül.
 - Mert a Gidam egy horrorfilm, és azt sötétben jó nézni. Viszont a nappaliba a sötétítők eléggé átengedik a fényt, Soomi szobája túl rózsaszín, nálam meg nincs tévé. Így hát kénytelenek vagyunk felmenni az ősök rezidenciájára - mondta vigyorogva.
Akaratom ellenére, elnevettem magam. Akárhogy is, de be kellett ismernem magamnak, hogy Chanyeol tulajdonképpen tud egészen jó fej is lenni. De mikor parancsolgat, hatalmaskodik, és idegbeteggé válik, egyáltalán nem tesz rám jó benyomást. Azt az énjét nem szeretem. Sokkal inkább dominál nálam az, amikor édesen vigyorog, és kedves velem. 
 - Jössz Hyeri? - szólt utánam a fiú, miután ő már felrohant a lépcsőn.
Én is követtem a példáját, és nem sokkal később már Chanyeol szüleinek a franciaágyán csücsültem. 
Miközben a fiú a szobában lévő plazmatévé DVD lejátszójával ügyködött, én alaposan körülnéztem a szobában. A falat mindenütt krémszínű tapéta borította, és mindegyik falon volt egy-egy aranyozott lámpa. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy volt aranyszínű lepedővel letakarva. Az ágy felett még egy üvegekkel díszített csillár lógott, és ennek hála az egész tér jól meg volt világítva. A sötétítők le voltak húzva, és azokat nem is szándékoztuk lehúzni. Az egyik fal mentén egy hatalmas ruhásszekrény húzódott, melynek minden ajtaját tükrök díszítették. Egyszerűen olyan volt az egész szoba, mintha egy lakberendezési magazin címlapjáról lépett volna elő. 
Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ágy besüpped mellettem, és Chanyeol mosolygós szemeivel nézek farkasszemet.
"Szép szemei vannak..."
 - Nem nézünk filmet? - kérdetem zavaromban égő fejjel.
 - De. Csak eszembe jutott, hogy nincs itthon ennivaló ebédre. Mit rendeljünk?
 - Pizzát - vágtam rá gondolkodás nélkül. 
Chanyeol elnevette magát, és elsietett. Pár másodperccel később a mobiljával a kezében tért vissza, és ismét elterült az ágyon.
 - Milyet kérsz? - kérdezte.
 - Hawaiit.
A fiú gyorsan tárcsázott is, és megrendelte az ebédünket. Ezek után pedig kezdődhetett a filmnézés. Chanyeol leoltotta a lámpák fényét, és a film elkezdődött.
Soha nem rajongtam a horrorért. És a Gidam megnézése után sem változott meg a véleményem. Nem arról volt szó, hogy nem tetszett, hanem sokkal inkább arról, hogy a megnézése után több napig rémálmaim lesznek. 
 - Ez jó volt - dőlt hátra a fiú egy nyújtózkodás után. - Tetszett?
 - Nem volt rossz, de még egyszer nem fogom megnézni az tuti. Igaz, vannak sokkal durvább horrorfilmek, de valahogyan nekem egyik sem az esetem. Ha máskor filmet nézünk, ügyelni fogok arra, hogy semmiképpen se horrort válasszak.
Együtt nevettük el magunkat, és Chanyeol éppen visszaszólt volna, mikor megszólalt a csengő.
 - Biztos megjött a pizza. Későbbre rendeltem, és úgy látszik, jókor jött a futár. Lemész érte? Én addig elrendezem a szobát, mintha itt sem jártunk volna. Rendben?
Bólintottam, és leszaladtam a lépcsőn. Vacakoltam egy kicsit a kulcsokkal, de végül szerencsésen kinyitottam az ajtót. A lábtörlőn egy nálam pár évvel idősebb fiú állt. Szemeimmel gyorsan végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy egy eléggé helyes pizzafutárt fogtam ki.
 - Két hawaii pizzát hoztam, ide lesz? - kérdezte kedvesen.
 - Igen, ide - válaszoltam, és elvettem tőle a dobozokat.
A kezemben ott volt a pizza ára, amit gyorsan a kezébe is nyomtam.
 - Jól adtam? Ha jól emlékszem ennyi az ára... - kérdeztem.
 - Igen, Hyeri, jól adtad! - mondta mosolyogva, én pedig kidülledt szemekkel meredtem rá.
 - H-honnan tudja a nevem? - kérdeztem, miután valamilyen szinten magamhoz tértem. 
 - Ott van a ruhádon - mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
Elfejeltettem levetni az egyenruhám, és a névtáblám ott virított az anyagra tűzve.
 - Egyébként Kim Minseok vagyok - hajolt meg előttem. 
 - Örülök, hogy megismertelek, Minseok! - hajoltam meg én is. 
A fiú még pár percig bámult, majd mikor már kezdett kínossá válni a helyzet, megszólalt:
 - Lee Gikwang rokona vagy? 
 - Igen. A húga vagyok.
Minseok elnevette magát, és tovább nézett:
 - Régen osztálytársa voltam Gikwangnak. Haverok voltunk. Mindig együtt szúrtunk ki a tanárokkal. Életem legszebb emléke az volt, mikor megfűrészeltük Mrs. Choi székének lábát. A vén banya alatt össze is esett a szék, mi pedig nem bírtuk abbahagyni a röhögést - mesélte a régi emlékeit, én pedig érdeklődve hallgattam. 
A történetről már hallottam. Gikwang legnagyobb attrakciója volt. Az azutáni évben legfőképpen ezért választották meg a Sulirádió vezetőjének. Azokban az években rengetegszer hallottam ezt a történetet.
 - És most mi van a jó öreg Gikwanggal? - kérdezte Minseok. 
 - Igazából nem tudom. Az utóbbi időben nagyon kevésszer láttam, és folyton titkolózik előttem - mondtam bánatosan.
 - Akkor biztos oka van rá. Egyszer majd csak kiderül. Azért remélem, hogy tudod, hogy Gikwang mindig nagyon szeret téged. Mikor még iskolások voltunk, rengetegszer beszélt rólad. Na, de most mennem kell, mert a főnököm a végén még kinyír. Örülök, hogy megismertelek! Szia! - mosolygott rá, majd megfordult, és elment. 
Amiket Minseok mondott, mind szörnyen jól esett. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy Gikwangnak már nem vagyok fontos, de a mostani beszélgetésem Minseokkal ráébresztett arra, hogy valószínűleg még mindig fontos vagyok Gikwangnak. Csak, hát ő is felnőtt. Egyre több teher van a vállán, és most már nem én vagyok a legfontosabb a számára. 
Mikor megfordultam, hogy bemenjek, szembetaláltam magam a mögöttem álló Chanyeollal, aki Minseok után nézett, és a tekintete nem volt túlságosan kedves. Szó szerint vibrált körülötte a levegő, de nem értettem, hogy miért. Az az érzésem volt, hogy a fiú hangulata újonnan megingott, és ez kissé megijesztett. Nem ismertem régóta Chanyeolt, így nem volt alkalmam sem még kiismerni, hogy mikor éppen rossz hangulata van, mire képes. Féltem attól, hogy ilyen állapotban olyan dolgokat is képes lenne megtenni, amiket normális esetben messziről kerülne.
 - Mióta állsz itt? - kérdeztem.
 - Ne beszélj más fiúkkal! - mondta, és a konyhába vágtatott.
 - Hja! Kérdeztem valamit! - kiáltottam utána.
Fújtatva bevittem a pizzákat a konyhába, és leraktam őket az asztalra. Chanyeol már az asztalnál ült, és üveges tekintettel meredt maga elé.
 - Valami baj van? - kérdeztem.
 - Féltékeny vagyok - suttogta rekedtes hangon, és még mindig maga elé meredt.
 - Kire?
 - Mindenkire. Mindenkire akivel kedves vagy. 
Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Igazából nagyon nem is értettem, hogy Chanyeol mit akar mondani. Nem értettem, hogy ez a féltékenykedése mire jó, vagy, hogy miért féltékeny mindenkire aki a közelemben van. 
 - Ha már mindenkivel olyan szívélyes vagy, legalább Baekhyunnal legyél közömbös. Kérlek! - motyogta maga elé.
Ez volt az a pont, amit nem hagyhattam szó nélkül. Az még oké volt, hogy nem szeretné, ha mindenkivel kedves lennék. De mikor közölte, hogy konkrétan Baekhyunra célzott, nem tudtam megállni, hogy ne oltsam le.
 - Te nem mondhatod meg nekem, hogy kivel, hogy viselkedjek! Azzal leszek kedves, akivel az akarok lenni. És én Baekhyunnal kedves leszek! Azért, mert ő nem olyan bunkó, mint te! Ő normális. És én szeretem őt, és nem engedem, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj róla!
 - Most az van, amit én mondok. Tudom, hogy azt mondtam, hogy szeretnék kijönni veled meg minden, de nem akarom, hogy szeresd Baekhyunt! - nézett rám könnyes szemmel.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek. Nem gondoltam volna, hogy elsírja magát, sokkal valószínűbbnek tartottam azt, hogy bedühödik, és ordítozni kezd velem. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán megerőltettem magam, és nem enyhültem meg.
 - Márpedig én szeretem Baekhyunt, és te nem szólhatsz bele! Ő az akit akarok, és ő számomra az egyetlen. Ő lesz az első aki meg fog csókolni, és ő lesz az első aki... - soroltam volna tovább, de Chanyeol félbeszakított.
 - Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem Baekhyun lesz az első aki megcsókol. Én már megtettem! - sziszegte, és közben végig a szemembe nézett.
Azt hittem, hogy ott helyben jéggé fagyok. Nevetséges volt amit mondott. Nem akartam elhinni. 
 - Eléggé rossz kitaláció - mondtam.
 - Oh, igen? És, ha azt mondom, hogy tegnap történt, és már nem emlékszel rá? Akkor elhiszed? 
 - Soha nem engedném meg egy olyan alaknak, mint te, hogy megcsókoljon - nevettem gúnyosan.
Nem tudtam, hogy miért lettem vele hirtelen ellenséges. Talán azért, mert kihúzta nálam a gyufát, vagy azért, mert ilyen kedvemben voltam. Nem tudtam.
 - Pedig te is élvezted. Lehet, hogy nem voltál eszednél, és már semmire sem emlékszel belőle, de én emlékszem rá. Lehet, hogy nem hiszel nekem, nem is várom el. Csak azt szeretném, hogy legalább ezen az egy héten ne nézz olyan vágyakozó tekintettel Baekhyunra - kérlelt, én pedig már-már megszántam. - Miért nem tudsz egy hétig olyan lenni velem, mint másokkal? Miért nem tudsz csak egy hétig a kedvemre tenni?
 - Majd, ha megkedvellek, akkor kedves leszek veled. Ami pedig Baekyunt illeti... Vele továbbra is kedves leszek, és szeretni fogom - mondtam komolyan.
 - De én azt nem akarom! Miért kell mindig valakinek a boldogságom útjába állni? - sírt keservesen. - Akitől azt akarom, hogy szeressen, az miért nem tud soha szeretni?
Chanyeol egyre szaggatottabban vette a levegőt, és egyre jobban zokogott.
Közelebb húzódtam hozzá, és gyengén megöleltem. Ő pedig egyre szorosabban húzott a magához, és egyre jobban eláztatta könnyeivel az egyenruhám. De nem sajnáltam tőle, hiszen valószínűleg miattam sírt. Miattam érhette ez a hirtelen hangulatváltozás, és én tehettem arról, hogy elsírta magát.
 - Chanyeol... Mit szeretnél, mit tegyek? 
Nem tudom, hogy miért kérdeztem hirtelen ezt. A legvalószínűbb az volt, hogy bűntudatom volt. Bántott az a tudat, hogy így megbántottam Chanyeolt, és jóvá akartam tenni. Igazából úgy éreztem, hogy az agyam kikapcsolt, és csak azt tettem, amit jónak látok. 
  Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
 - Szeress engem! 

*Gidam jelentése: sírfelirat

Végre ezt a fejezetet is sikerült kiraknom. ^^
Nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában válaszolt az előző posztomra. Így visszaolvasva, nagyon depis lett, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem tudom, mi volt velem, de mindenesetre jól esett mindent kiírni. 
Nagyon köszönöm minden olvasómnak, aki valamikor is írt kommentet, mert irtózatos erőt adtatok minden véleményetekkel! Minden rendkívül jól esik, és nem tudom elégszer megköszönni! :)

7. fejezet

Szeptember 3. 
Szerda

  Miután Chanyeol a zsebembe észrevette a fényképet, láttam rajta, hogy eléggé felhúzta magát. Nem igazán értettem, hogy mi lehet azon a képen, hogy olyan fontos neki. 
  Mindenesetre ahelyett, hogy kiosztott volna inkább elviharzott. Az addig benntartott levegőmet lassan kiengedtem, és a gyors szívverésem is kezdett csillapodni. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy egyenlőre nem kaptam semmi "büntetést" azért, mert párszor már engedetlen voltam. 
  Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy furcsa hangokat hallok. A konyhát egy boltíves kapu választotta el a nappalitól, és miután átsétáltam ezen a boltíven, a tekintetemet a hang irányába szegeztem. A Chanyeol szobájától két ajtónyira lévő szobából jöttek a hangok. Odaosontam, és lopva betekintettem. A szemeim elkerekedtek, mikor megláttam a vécénél öklendező fiút. Egész testemben megborzongtam, de akárhogy is akartam segíteni, a lábam földbe gyökerezett. Pár percig némán néztem, ahogy a csempének döntött fejjel kapkod levegő után. Mikor kinyitotta a szemét, és megpillantott, láttam, hogy megrémült. Gondolom nem állt szándékában előttem rókázni. 
 - Most aludnod kéne. Segítsek felállni, vagy menni fog? - mentem közelebb hozzá, miután sikerült elég bátorságot gyűjtenem. 
  Chanyeol rám emelte a tekintetét. Mikor megláttam a sápadt arcát, a kócos haját és a fáradt szemeit egyből megsajnáltam. Igaz, nem értettem, hogy miért hányhatta el magát. Egész nap titkon figyeltem, de betegségnek a legapróbb jelét sem vettem észre rajta. 
  A fiú megerőltette magát, és remegő lábakkal felállt. Kis lépésekkel közeledett a szobája felé, én pedig végig közel mentem hozzá, hogyha netán segítség kéne, ott legyek segíteni. Erőtlenül beesett az ágyába, és ahogy láttam rajta, arra nem volt elég ereje, hogy pozíciót váltson. 
  Felkaptam Chanyeol földön heverő takaróját, és gondosan betakartam. Amint végeztem, láttam, hogy már majd' elalszik. Odaültem mellé az ágyra, és vártam. Miután hallottam, hogy mélyen szuszog, megbizonyosodtam róla, hogy már alszik. Halványan elmosolyodtam, és óvatosan végigsimítottam az arcélén. Ezek után csendben kiosontam a szobából, és a bőrkanapéra vetettem magam. 
  Nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak. Unalmamban a tévé csatornái között kezdtem szánkázni, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem figyelek arra, hogy mi megy éppen az adásban. 
  Már nagyon untam a csatornák váltogatását, és akkor eszembe jutott, hogy még az aznapi házimat sem írtam meg. Szerencsémre az iskolatáskámat az előszobában hagytam. Felkaptam a földről, és a konyhában nekiálltam megírni mindent, amit a tanárok a nyakamba sóztak. Miközben a ceruzámmal a fejemet ütögettem, akárhogy is próbáltam gondolkodni, nem ment. A matekfeladatok megoldása túl unalmasnak bizonyult a számomra, ezért inkább a füzetem visszasüllyesztettem a táskám mélyére. Gondoltam azt teszem, mint minden valamire való diák; másolok óra előtt.
  Unottan néztem ki a fejemből, és azon töprengtem, hogy mit csinálhatnék. Végül úgy döntöttem, hogy felfedezem a házat. Az egész utamat úgy kezdtem, hogy jobban szemügyre vettem a konyhát. Kinyitogattam a szekrényeket, és felmértem a terepet. A konyha viszonylag nagy volt. A házban nem volt étkező, hanem a konyha közepén volt egy nagy asztal hat székkel. 
  A konyhából egy boltíves kapu vezetett ki a nappaliba. Az egész háznak talán ez volt a központja, ugyanis a szobák a nappaliból nyíltak. Sok ajtó közül a legszélső vezetett a mosdóba. A mellette lévő szobába mikor benéztem, egy rózsaszín színű tér fogadott. De a falakon kívül majdnem minden rózsaszín volt. A szívecske alakú párnáktól elkezdve a szekrény ajtajáig. 
"Ez biztos Soomi szobája. Vagy inkább egy hercegnő kastélya?"
  A rózsaszín szoba mellett volt Chanyeol szobája, ami jelentősen kisebb volt. Az ő szobájában úgy, hogy a pótágyat is berakták nekem, alig lehet mozogni. Vele szemben a lányos szobában két ágy is kényelmesen elfért volna. 
  Chanyeol szobájától egy kicsit arrébb pedig volt még egy ajtó. Mikor kinyitottam, egy vasrács állta az utamat. Mögötte egy lépcső volt, gondolom a tetőtérbe vitt fel, de mivel nem volt kulcsom, nem is tudtam felmenni. 
  A nappaliban még kutakodtam egy kicsit, de alapból semmi érdekeset nem találtam. Viszont nem is kellett sokat magányban lennem, mert rövidesen nyílt az ajtó, és Chanyeol lépett ki rajta. Igaz, sokkal jobban nézett ki, mint mielőtt lefeküdt, de még mindig látszott rajta, hogy nem egészséges. 
 - N-nem kéne pihenned? - kérdeztem meg óvatosan.
 - Semmi bajom. Csak tudod... sokszor gyomoridegem van. Ilyenkor gyakran szoktam hányni. Már egy hónapja pedig jelét sem láttam, és azt hittem, hogy elmúlt. Úgy látszik, hogy tévedtem. Majd beszedek rá valami, és holnapra kutyabajom nem lesz. 
 - Szerintem tényleg jobb lenne, ha pihennél...
 - Hogy aggódsz érem! - vigyorodott el.
 - Persze, hogy aggódok egy betegért! Ha nem teszel semmit, lehet, hogy rosszabb lesz. De egyikünk sem orvos. Nem gondolod, hogy meg kéne nézetned magad egy dokival? - aggódtam tovább.
 - Tudom, hogy mit mondana. És tudom, hogy milyen gyógyszert írna fel. Nincs értelme pazarolnom az időmet. 
 - De akkor legalább pihenhetnél - próbáltam meggyőzni. - Nem tudom, hogy mit akarsz tenni, de szerintem le kéne feküdnöd...
 - Nézzünk filmet - mondta, és nyújtózkodott egyet. - Aközben is tudok feküdni.
"Nagyon nem akar aludni... Pedig tényleg ráférne egy újabb alvás."
 Nem is kérte a véleményem, egyből a plazmatévé mellett lévő DVD-ket tartalmazó állványhoz sétált.
 - Mit nézzünk? - kérdezte, és miután több másodpercig is csak bámultam rá, ismét megszólalt. - Most miért vagy így elképedve?
 - Te... Megkérdezted, hogy mit akarok? - kérdeztem hitetlenül. 
 - Most három napig együtt fogunk lakni. Gondolkoztam, és rájöttem, hogy veled lehetetlen úgy élni, hogy szolgának használlak. Nem hagynád magad. És végül arra a döntésre jutottam, hogy jobb lenne, ha mostantól megpróbálnánk kijönni egymással annyira, amennyire lehet - próbálta kimondani egy szuszra, de csak annyit ért el, hogy a mondandója végén levegőért kellett kapkodnia.
 - É-én nem nagyon értelek. Most te hívtál ide. Ha csak nyűg vagyok neked, akkor el is küldhetnél! Miért nem teszed?
 - Nem tudom. Talán, mert nem akarok unatkozni, és van benned valami ami érdekessé tesz. És, ha már itt vagy, miért küldenélek el? De azt remélem, hogy jól az agyadba vésted, hogy még mindig én vagyok a ház ura, és neked nincs jogod semmihez, amit nem engedek meg. Értve?
 - Ha többet nem mondod azt, hogy "Értve?", akkor részemről rendben - nevettem el magam.
 - Nem ígérek semmit - mosolyodott el ő is.
  A napok alatt akkor láttam először szívből mosolyogni. Igaz, hogy beteg volt, de a nevetéséből sugárzott a vidámság, ami igazán meglepett. Amióta egyezséget kötöttem Chanyeollal, mindenki azt hajtogatta, hogy tőle mennyire kell félni. Én pedig ettől a mosolygós fiútól képtelen lettem volna rettegni. Persze, amikor reggel úgy viselkedett, mint egy idegbeteg, akkor kezdtem úgy érezni, hogy bepánikoltam. Ahogy megfigyeltem, Chanyeol lelkiállapota nagyon ingatag, és egy szó is elég ahhoz, hogy felhúzzam, és akkor tényleg ijesztő. De mások szerintem ezt sem tudják róla. A suliban a legmenőbbek közé tartozik. Soha nem lehet érzelmeket leolvasni az arcáról, és soha nem tudni, hogy mi jár a fejében. Remekül rejti el az érzéseit, de nehezen nyílik meg. Ezek alapján az embernek be kell látnia, hogy nem egy mindennapi emberről van szó. Chanyeolból csak egy van, és ő utánozhatatlan. Mindig képes meglepni az embert.
 - Mindjárt jövök, addig válassz filmet! - mondta, és bebattyogott a szobájába.
  Tétlenül álltam a polc előtt. Rengeteg film volt, amiről mégcsak nem is hallottam. Nem tudtam kiigazodni a DVD-k rengetegében, ezért találomra leemeltem egyet.
"Gidam... Még soha nem láttam, de most jó lesz."
  Már jó ideje inni akartam, és gondoltam, amíg nem jön Chanyeol, kimegyek a konyhába csillapítani a szomjam.
  Tanácstalanul álltam a konyhapultnál. Nem tudtam, hogy a kint lévő üvegek közül melyikben mi van. Így hát találomra megfogtam egy kék színű műanyagpalackot. Ez hasonlított a legjobban ásványvízre. Lassan letekertem a kupakot, és jól meghúztam a tartalmát. 

Chanyeol POV

  A szobámba mentem, és ráhagytam Hyerire a megnézendő film kiválasztását. Nem igazán érdekelt, hogy mit nézünk, mert én az összes meglévő filmünket láttam már.
  Azért kellett elvonulnom, hogy előtudjam kotorni a szekrényem aljából a gyógyszeremet. Még régebben a doki adott nekem valamit, de több, mint egy hónapja besüllyesztettem az éjjeliszekrényembe. Mikor kellett, akkor meg kereshettem. 
  Nagy nehezen sikerült is elővarázsolnom, és egy tablettát egyből le is nyeltem. Pár percig még az ágyamon feküdtem, de nem akartam kimenni. Mikor megláttam Hyerit, a gyomrom görcsbe rándult. Ráadásul elmondtam neki, hogy szeretném, ha maradna. Normális esetben megkértem volna, hogy legyen a barátnőm. Kezdtem tisztába lenni azzal, hogy mit is érzek iránta. Lehet, hogy három napja beszéltem először vele, de úgy éreztem, hogy megkedveltem. Az egyetlen dolog ami megtántorított az az volt, hogy ahogy láttam Hyeri szerelmes Baekhyunba. Így pedig egyáltalán nem merek közelíteni hozzá. Félek, hogy a végén még nekem fájna. 
  Mindenesetre sikerült megerőltetnem magam, és kimentem a szobámból. A szemem egyből megakadt a szőnyegen heverő filmen, de Hyeri nem volt a nappaliban. 
  Mikor hallottam, hogy a konyhában valami leesik, egyből tudtam, hogy a lakótársam ott van. Átérve a boltíves kapun, egyből megpillantottam az asztalon fekvő Hyerit. Megcsóváltam a fejem, és közelebb mentem.
 - Hát, te meg mit keresel itt? - kérdeztem.
 - Szia Yeollie! Én csak kijöttem iszogatni - nézett rám, és közeben végig kuncogott.
 - Yeollie? Mióta hívsz így? - nevettem kínosan. - És mit ittál?
 - Ezt itt - mutatott egy kék palackra.
Éreztem, hogy az arcom az eddiginél is fehérebb lesz. Lehet, hogy Hyeri nem tudta, de én világosan tudtam, hogy a palackban soju volt. 
"Szóval ezért ilyen fura Hyeri!"
 - Ebből mennyit ittál? - emeltem fel az üveget.
 - Anyu azt mondta, hogy sokat kell inni, szóval én jól meghúztam - vigyorgott rám idétlenül.
  Frusztráltan a hajamba túrtam, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek egy részeggel. Végül amellett döntöttem, hogy kiviszem a nappaliba. Mikor felállt, járni nem tudott rendesen, mert mindig nekiment veleminek, ezért inkább felkaptam, és úgy vittem a kanapéhoz. 
 - És most mégis mit csináljak veled, te lány! - dorgáltam meg.
 - Játsszál velem tündéreset! - nevette el magát, és felállt a kanapén.
Hirtelen azt hittem, hogy le akar ugrani, de mielőtt megtudtam volna, hogy mi volt a valódi célja, megragadtam a bokáját, és óvatosan magam felé húztam. Igyekeztem úgy csinálni, hogy a lány lehetőleg ne verje be semmijét. Mikor fekvő helyzetbe ért, a lábai már a combjaimon pihentek, én pedig nem engedtem el a lábát, nehogy elmenjen. 
  Még sosem volt dolgom részeg lánnyal, de Hyerit elnézve... Ő ilyen állapotban bármire képes lett volna. És valószínűleg másnap már semmire sem fog emlékezni a történtekből.
 - Nem csinálunk valamit? Nem vagyok fáradt, elengedhetsz nyugodtan - nyafogott.
 - De akkor biztos, hogy valami őrültséget fogsz csinálni! - vágtam rá, ő pedig grimaszolt egyet.
  Egyszer csak megcsörrent a lány telefonja. Szerencsére a kanapé előtti dohányzóasztalon hagyta, így könnyen el tudtam érni. Mikor készültem megnyitni a kapott üzenetét, Hyeri elkezdett kapálózni.
 - Add ide! Az az enyém! - kiáltozott.
Feladó: Baekhyun
Üzenet: Elmehetnénk még egyszer sétálni. Nagyon jó volt, remélem, te is élvezted! De azért remélem, hogy nem buktunk le ;)
  Az üzenet olvasása közben kedvem lett volna szétroppantani a mobilt. 
"Ez a gyerek ilyen hülyének néz?! Byun Baekhyun! Hidd el, azon leszek, hogy kereszbetegyek neked!"
  Úgy éreztem, hogy úrrá lett rajtam a féltékenység. Kedvem lett volna felképelni Baekhyunt, és megmondni neki, hogy hagyja békén Hyerit.
  Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Az a tudat, hogy szeretem Hyerit, frusztrálttá tett. Volt egy olyan érzésem, hogyha meg akarom kapni, akkor azért sokat kell tennem, és nem elég egy szó. Az eddigi barátnőimnek elég volt annyit mondanom, hogy "Leszel a barátnőm?". Nekem nem szoktak nekem nemet mondani, de Hyerin láttam, hogy odáig van Baekhyunért, és emiatt nála nem is merném megkísérelni a a kérdés feltételét. 
  Miközben magamban őrlődtem, Hyeri vadul kapálózott a kezeim alatt, nekem pedig támadt egy őrült ötletem. Végül is, bármit tehettem, mert a lány annyira lerészegedett, hogy holnap már kongani fog a feje az ürességtől. Tudtam, hogy beteg vagyok, és, hogy nem kéne azt tennem amit akartam. Az agyam és a szívem ádáz csatát vívott a bensőmben, de végül a szívem győzött, és olyat tettem, amit normális körülmények között nem tettem volna. 
  A kezem felvándorolt Hyeri oldalán, és addig húztam, amíg a feje az ölembe nem ért. Nagy szemekkel bámult rám, én pedig a tenyereimmel közrefogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz. A kezeim valósággal remegtek az izgalomtól, végül megtettem azt amit akartam. Megcsókoltam. 
"Holnap úgyse fog emlékezni rá..."
  Óvatosan kezdtem kóstolgatni ajkait. Éreztem, hogy elmosolyodik, én pedig egyre bátrabban kezdtem csókolni. Hol az ajkaival játszadoztam, szívogattam, nyaldostam, hol apró puszikat hintettem a párnáira. A lány a kezeit a nyakam köré fonta, és úgy húzott magához. 
  Úgy éreztem, hogy a szívem majd' kiszakad a helyéről. Azt akartam, hogy az a pillanat soha ne érjen véget. Azt akartam, hogy megálljon az idő. Nem akartam soha többé elengedni Hyerit. De mikor a lány megnyalta az alsó ajkam, tudtam, hogy tovább nem mehetek. Így is túl sokat tettem. Akármennyire is nehéz volt, abbahagytam. Hyeri még egyszer az ajkaim után kapott, de én óvatosan távolabb toltam.
  Mikor ránéztem a mosolygós arcára, úgy éreztem, hogy a szívem kettészakad. Hisz' holnap már semmire nem fog emlékezni, nekem viszont minden a fejembe lesz. Én ugyanúgy emlékezni fogok mindenre, mintha egy perce lett volna. Hyeri előtt viszont titkolnom kell mindent. Ő nem fogja ezt soha megtudni, és soha nem fog emlékezni arra az érzésre, ami eluralkodott rajtunk. Ha egyszer netán mégis érezné, akkor sem én lennék a másik fél. Hyeri minden cselekedetéből lerí az, hogy ő bele van esve Baekhyunba. Hogy neki nem én kellek. És ő soha nem fogja megtudni, hogy köztünk mi történt.

6. fejezet

Szeptember 3. 
Szerda

  Chanyeol unott képpel kinyitotta a bejárati ajtót, és besétált előttem. Nem volt jó kedvében, ezért nem is próbálkoztam meg azzal, hogy kioktassam illemtanilag.

  A házban nem volt senki, és ebből arra következtettem, hogy Soomi nem lehet otthon. Vagy esetleg Chanyeol már elküldte. Belőle azt is kinézném, hogy kirakta szegény húgát az utcára.

 - Menj be szobámba, és ne nyúlj semmihez! Én addig lezuhanyzok - nézett rám fagyos tekintettel.

  Nem is kellett kétszer mondania, bebattyogtam a szobájába, és levágtam magam az ágyamra. A nekem előkészített pótágynak azonban hiányzott néhány léce, és a matrac sem tartozott a luxus kategóriába, így hát fogtam magam, és inkább Chanyeol ágyán terültem ki.

"Amíg nem veszi észre, addig baj sincs belőle."

  Az ágy mellett volt a fiú íróasztala. Az asztallap másik felén pedig Asha terráriuma volt. Mikor észbe kaptam, eszem bejutott, hogy akkor én konkrétan Asha mellett fogok aludni. Ettől a gondolattól pedig a hideg futkosott a hátamon. Nem akartam az éjszakáimat egy madárpók társaságában tölteni. Igaz, Chanyeol jelenléte sem volt túlságosan kecsegtető, de még mindig jobb volt egy fokkal, mint Asha társasága.

  Miközben a terráriumot kezdtem bámulni, a szemem megakadt valamin. A terrárium alól egy papírdarab széle kandikált ki. Odasiettem, és enyhe undorral az arcomon arrébb toltam Asha lakhelyét. A kis papír amit észrevettem egy fénykép csücske volt. Ha jól láttam, egy családi képre bukkantam. A képen hat ember volt. Két oldalt egy-egy idős hölgy. Mellettük egy fiatal férfi és egy nő. A nő kezében egy kisbaba volt bepólyálva. Középen pedig egy vigyorgó kislány állt, és átölelte a fiatal nő oldalát. A kép meglehetősen régi volt. Körülbelül egyidős lehetett velem. Mikor megfordítottam, a dátumot is felfedeztem rajta. 

"1993. június 9."

  Mikor először megláttam a dátumot, egyből az ugrott be, hogy nekem ezen a napon volt az első születésnapom. De gondolom ennek nem lehetett sok köze a kép történetéhez.

  Egyszer csak kopogást hallottam az előttem lévő ablak mögül. Kitekintettem, és megpillantottam a nekem integető Baekhyunt. Csodálkozva kinyitottam az ablakot, és közben óvatosan zsebre tettem a képet.

 - Hát te? - kérdeztem.

 - Azt hiszed, hogy Chanyeol kifoghat rajtam? Nincs kedved sétálni? - mosolygott édesen, mire én elnevettem magam.

 - Persze, menjünk! De, hogy menjek ki? Chanyeol elrakta a bejárati ajtó kulcsát...

 - Van ablak. Ki tudsz mászni? 

Kérdése hallatán kicsit lesokkoltam. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy az ablakon keresztül lógjak meg. 

  Az idétlen vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. A terráriumot még arrébb nyomtam, hogy nehogy feldöntsem. Az ablakot jobban kitártam, és kiugrottam rajta. Szerencsémre Baekhyun segített, hogy megtartsam magam. Nélküle biztosan a fűbe fejeltem volna. 

 - Mit tart Chanyeol abban a terráriumban? - kérdezte a fiú miközben behajtotta az ablakot. 

 - Hát... ez bizalmas infó.

 - Én titokban tartom! - vette elő az aranyos nézését, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

 - Egy madárpókot tart benne - mondtam ki hirtelen, pedig eszem ágában sem volt. 

A Baekhyun kidülledt szemekkel meredt rám, és elkezdett köhögni. Valószínűleg félrenyelte a saját nyálát. 

 - E-ez komoly? - kérdezte, mikor már meg bírt szólalni.

 - Igen. De erről egy szót se senkinek! Most pedig menjünk, mert a végén Chanyeol észrevesz, és akkor nem lesz séta.
  A fiúnak nem is kellett kétszer mondanom. Szerencsénkre mikor Chanyeollal megérkeztünk, a kaput nem zártuk be, így Baekhyunnal könnyedén ki tudtunk osonni. 
 - Merre menjünk? - kérdezte Baekhyun vigyorogva.
 - Ha lehet jó messze. Az mindegy, hogy merre megyünk, de nem akarom, hogy Chanyeol utánunk jöjjön. Engem úgyis le fog cseszni, de fogjuk rá, hogy te nem is vettél részt a dologban.
 - Oh, mennyire védessz! - kúszott önelégült mosoly az arcára, én pedig elpirultam. - Egyébként... Nagyon unalmas volt a megbeszélés? 
 - Nem hallhattam belőle semmit, mert Park Kiszúrok Hyerivel Chanyeol száműzött az egyik sarokba. De gondolom amiről beszéltetek az úgysem tartozott volna rám, hisz' én nem vagyok a stáb tagja - sóhajtottam szomorúan.
  Akárhogyan próbáltam bemesélni magamnak, hogy egy hét múlva én is tagja leszek a Sulirádiónak, nem tudtam hinni saját magamnak. Volt egy olyan érzésem, hogy Chanyeol csak kihasznál, és soha nem is fog bevenni a stábba. Én pedig beleestem a csapdájába, ahonnan nem szabadulok egy könnyen. Mindenesetre ahogy láttam, Chanyeolnak sem olyan kedvező a helyzet, mint hitte. 
 - Miért vágsz ilyen fancsali képet? - szólt bele a gondolataimba Baekhyun.
 - Áh, semmi. Nem lényeges - suttogtam keserű hangon.
 - Nem vagy szép, ha szomorú vagy. De Dr. Byun a segítségedre siet, ne aggódj! Úgy gondolom, hogy a helyzetet egy cukrászda látogatás orvosolhatja - mondta a fiú, és próbált mélyebb hangon beszélni.
El is érte a hatását, ugyanis egyből jókedvre derültem.
 - Van a környéken cukrászda? - kérdeztem.
 - A sarkon befordulunk balra, és elméletileg abban az utcában van egy.

Chanyeol POV

  Lekaptam magamról a ruháimat, és beálltam a meleg zuhany alá. Nehéz napom volt, nem is tagadhatom. Ezek után pedig jól esett, hogy kicsit ellazultam.
  Úgy éreztem, hogy a fejem menten széthasad. Rá kellett jönnöm, hogy a szerda a legnehezebb napom. Tele nehéz tantárgyakkal, és mikor már jött az utolsó óra, és mehetnékem volt, akkor kellett pont belépnie Mrs. Choinak kémia órát tartani.
"Mikor Hyerin láttam, hogy mennyire retteg Mrs. Choitól, már tudom, hogy nem csak szívatott. Az a nő egy krákogó szörnyeteg!"
  A zuhanyzást gyorsan letudtam, és vizes hajjal, egy szál törölközőbe kisétáltam a fürdőszobából.
  Arra számítottam, hogy a szobámban házit író Hyeri látványa fog fogadni, de ehelyett az üres ház nyomorában találtam magam. Bent rajtam kívül senki nem volt. Vagyis, Asha ott volt, de ő nem számít személynek. Soomival pedig már reggel megbeszéltem, hogy pár napra átcuccol a barátnőihez. 
  Mindenesetre, mikor megláttam a szobám résnyire kinyitott ablakát, és a félretolt terráriumot, már kezdtem sejteni, hogy mi történhetett. 
"Szóval megszökött a kis dög!"
Akárhogyan kiáltoztam, Hyerit nem sikerült megtalálnom. Rá kellett döbbennem, hogy a lány meglógott. Persze, tudtam, hogy vissza fog jönni, hisz' az összes cuccát itt hagyta, de akkor is sikerült felidegesítenem magam. 
"A végén még be kell lakatolnom az ablakot is..!"
  Gyorsan felkaptam magamra a ruháimat. Miközben öltöztem eszembe jutott valami, ami még frusztráltabbá tett. Közelebb mentem az íróasztalomon lévő terráriumhoz, de az alatta lévő képet nem találtam. 
  Az asztalt elkezdtem húzogatni, de alatta sem találtam meg. A terráriumra sem volt rátapadva. Nem értettem, hogy hova tűnhetett. Mindenesetre minél előbb meg akartam találni. Egy olyan gondolat is átfutott az agyamon, hogy esetleg Hyerinél lehet, de nem nagyon tartottam valószínűnek, hogy közel ment volna a madárpókom lakhelyéhez.
 - Asha, már egy kép őrzését sem bízhatom rád? - hajoltam oda a terrárium üvegéhez. - A végén még kulcsra kell zárnom a szobámat, ha azt akarom, hogy a dolgaim ne tűnjenek el!
  Egy sóhaj után kimentem a szobámból.
"Nem hiszem el! Már a saját háziállatomhoz beszélek? A végén komolyan meg fogok őrülni!"
  Felkaptam a cipőm és a pulcsim. Kedvem támadt egy kis friss levegőt szívni. 
  Ráérősen kisétáltam a házból, és gondosan bezártam az ajtót. Lehunytam a szemeimet, és egy nagyot szívtam a levegőből. A Nap nem sütött, de az idő eléggé meleg volt ahhoz, hogy levegyem a pulcsim. 
  Komótosan elkezdtem az utamat. Nem jutottam túl messze, mert megláttam a sarkon befordulni Hyerit és Baekhyunt. Gyorsan sarkon fordultam, és elkezdtem visszafelé szaladni. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Kíváncsi voltam, hogyha kérdőre vonom Hyerit, akkor mit talál ki mentségnek. 
"Gondolom nem fogja elmondani az igazat..."
  A bejárati ajtónál még vacakoltam egy kicsit a zárral, és miután sikeresen bejutottam, jól bezártam az ajtót. Besétáltam a szobámba. Elhatároztam, hogy ott fogom várni Hyerit az ablak belső oldalán. 
  Nem sokkal később már hangos nevetést hallottam, ebből pedig tudtam, hogy közel járnak. Nekem pedig egy hirtelen pillanatban összefacsarodott a szívem. Féltékeny lettem. Egyrészt azért, mert hallottam, hogy ők mennyire boldogok. Irigyeltem, hogy ők olyan jól szórakoznak. Másrészt viszont az egész szituáció túlságosan hasonlított egy kiskoromban történt esetre. Ötödik szülinapom volt, a házban pedig én voltam egyedül. Akkor még Asha sem volt nekem. Apukám minden nap késő estig dolgozott, anyukám pedig rólam tudomást sem véve elment Yurával és a kis Soomival vásárolni. Ők is pont így nevetgélve jöttek vissza, én pedig az ajtónál vártam őket. Szomorú voltam, és összetört. A saját szülinapomon sem voltam a középpontban. Három gyerek közül mindig én voltam az utolsó. Mindig is féltékeny voltam a testvéreimre. Persze, Yura mindig megvigasztalt mikor éppen magamba voltam roskadva, de én sokkal inkább a szüleim gondoskodására vágytam. Nem is panaszkodhattam, mert minden anyagi dolgot amit a szüleim megengedhettek maguknak, megkaptam, de a szeretetet valahogy sajnálták tőlem. 
  Ezeket az emlékeket felidézve pedig görcsbe rándult a gyomrom. Én pedig próbáltam minden fájdalmamat elrejteni. Nem akartam, hogy mikor Hyeri meglát, egy szomorú, gyenge fiút lásson. Úgy terveztem, hogy mérgesen ránézek a jeges tekintetemmel. Hogy sikerült-e azt viszont nem tudtam megállapítani.
  Még hallottam, hogy kapuban Hyeri elköszön Baekhyuntól, és elindult a szobám ablaka felé. Vigyorogva kinyitotta az ablakot, és készült bemászni, de mikor meglátott engem karba tett kézzel, lefagyott a mosoly az arcáról.
 - Merre jártál Hyeri? - kérdeztem hűvösen. 
 - É-én... csak... elmentem sétálni - motyogta, és az arca egyre vörösebb lett.
 - Egyedül? - vontam fel a szemöldököm.
 - Igen - vágta rá már határozottan.
  Gúnyosan elmosolyodtam. 
 - Ugye tudod, hogy hazudni nem szép dolog?
  Ahogy láttam, meg sem tudott mukkanni. Már nyitotta száját, de egy hang nem hagyta el a torkát.
 - Gyere be! Én addig kimegyek a konyhába inni. Mire visszajövök, találj ki valami hihető magyarázatot - mondtam kifejezéstelen arccal, és kimentem a szobámból.
  Nem tudom, hogy miért, de ideges lettem. A gyomrom kavarogni kezdett, én pedig úgy éreztem, hogy menten kidobom a taccsot. Éppen ezért siettem a konyhába egy pohár vízért. Nem értettem saját magam. Ilyen még soha nem fordult elő velem, de úgy éreztem, hogy nekem jobban fáj az, hogy bántom Hyerit, mint neki. 
  Jobban éreztem volna magam, ha egyszerűen elmondtam volna neki, hogy láttam Baekhyunnal, és megkértem volna, hogy legközelebb szóljon mielőtt ilyenre vetemedik. De ehelyett inkább tartottam magam ahhoz, hogy szemét leszek vele. 
  Mikor a konyhába értem, egyből megfogtam a vizespalackot, és jól meghúztam. Annyit ittam amennyit tudtam, és mikor Hyerit megláttam, lihegve elemeltem a palackot a számtól. 
 - Na, mit hozol fel a mentségedre? - kérdeztem.
 - Mi ez, kihallgatás? - vonta fel a szemöldökét.
 - Úgy is mondhatjuk. Na, merre voltál? És kivel?
 - Aish! Addig nem hagysz békén amíg az igazat nem mondom? - kérdezte, és idegesen a hajába túrt.
 - Pontosan. Szóval jobban jársz, ha minél előbb az igazat mondod - mondtam, és ismét belekortyoltam a vízbe. 
 - És miből tudod, hogy mikor mondok igazat? - kérdezte, és a karjait összefonta maga előtt. 
 - Láttam mindent. Tudok mindenről. Csak szeretném a te szádból is hallani - mosolyodtam el gúnyosan.
  Hyerinek elakadt a lélegzete. Nem tudott mit mondani, én pedig alattomos módon élveztem nézni. Jó volt látni, hogy zavarban van, de volt egy kis bűntudatom, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam.
 - Én... Baekhyunnal voltam cukrászdában - suttogta égő fejjel. 
"Szóval cukrászdába... Oda velem is mehetett volna..!"
 Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy "Máskor velem is elmehetsz!", de nem tudtam, hogy mit szólna ehhez a kijelentésemhez. Kezdtem úgy érezni, hogy kezdem megutálni Baekhyunt. Lehet, hogy csak nem volt szimpatikus, de az is lehet, hogy egyszerűen féltékeny voltam rá. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik ok lehetett az, amiért mostanában egyre jobban kezdem megutálni a fiút.
  Hyeri sem szólt semmit, csak leszegett fejjel állt előttem. A kezeit maga mögé rakta, és úgy várt. Én pedig egy pillanatban észrevettem valamit. Méghozzá egy kicsit elszíneződött papírdarabot Hyeri farmerjának zsebében.
 - Mi az a zsebedben? - kérdeztem.
 - Oh, az csak... egy cetli - válaszolta, és láttam rajta, hogy a magyarázatot csak ott helyben találta ki.
  Közelebb léptem, és szégyentelenül belenyúltam a zsebébe. Mikor megérezte az ujjaimat a ruháján, összerezzent. Én csak két ujjammal összecsíptem a papírt, és kihúztam Hyeri nadrágjából. Megláttam azt a képet, amit nem rég kerestem. Hirtelen elfogott a méreg. És egyre ingerültebb lettem.
 - Ez mit keres nálad? Te turkáltál a cuccaim között? - sziszegtem összeszorított fogakkal.
 - A-az csak leesett Asha terráriumának az a aljáról...
 - És te milyen alapon vetted el?
 - É-én csak... nem is tudom - mondta, és hangjából áradt a megbánás. 
Nem akartam a feszültségem Hyerin levezetni, ezért gyorsan elhagytam a konyhát. Eredetileg a szobámba akartam menni, és magamra zárni az ajtót, de ehelyett az utam a mosdóba vezetett. Még éppen időben értem be, mert a gyomrom tartalma elhagyta a testem. Több percig öklendeztem a vécénél a hasamat fogva. Egész testemben remegtem, és a fejem majd' széthasadt. Nem tudom, hogy miért hánytam el magam. Egész nap semmi bajom nem volt, de akkor hirtelen visszajött az ebédem.
  Miután végeztem, eltöltött a megkönnyebbülés érzése, de gyengének éreztem magam ahhoz, hogy felálljak, ezért a hátammal a csempének dőltem, és csukott szemmel kapkodtam levegő után.
  Amint felnyitottam a pilláimat, észrevettem az ajtóban ácsorgó Hyerit.
"Ugye nem nézte végig? Akkor odaveszne az imidzsem."
 - Most aludnod kéne - jött közelebb. - Segítsek felállni, vagy menni fog?
  Megerőltettem magam, és feltápászkodtam. Nem akartam a tükörbe nézni, mert körülbelül tisztában voltam vele, hogy milyen látvány fogadna. 
  Kis lépésekkel araszoltam a szobám felé, Hyeri pedig végig a közelembe maradt, hogyha kell akkor tudjon segíteni. Mikor a szobámba értem, konkrétan beleestem az ágyamba. Hyeri felvette a földön heverő takarómat, és gondosan betakart. Meg akartam köszönni neki. Hálát akartam adni neki, amiért nem fűzött semmilyen megjegyzést sem a történtekhez, és amiért nem kezdett el kérdésekkel bombázni. De a köszönettel várnom kellett, mert pár perc múlva elnyomott az álom. 

Végre sikerült megírnom ezt a részt is. Már nem a történet legelején vagyok, a véleményetek pedig nagyon érdekelne! ^^

Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy látom, hogy olvassátok, és, hogy tetszik is nektek, de az alacsony önkritikám miatt mindig nagyon jól esnek a vélemények és az építő kritikák.