6. fejezet

Szeptember 3. 
Szerda

  Chanyeol unott képpel kinyitotta a bejárati ajtót, és besétált előttem. Nem volt jó kedvében, ezért nem is próbálkoztam meg azzal, hogy kioktassam illemtanilag.

  A házban nem volt senki, és ebből arra következtettem, hogy Soomi nem lehet otthon. Vagy esetleg Chanyeol már elküldte. Belőle azt is kinézném, hogy kirakta szegény húgát az utcára.

 - Menj be szobámba, és ne nyúlj semmihez! Én addig lezuhanyzok - nézett rám fagyos tekintettel.

  Nem is kellett kétszer mondania, bebattyogtam a szobájába, és levágtam magam az ágyamra. A nekem előkészített pótágynak azonban hiányzott néhány léce, és a matrac sem tartozott a luxus kategóriába, így hát fogtam magam, és inkább Chanyeol ágyán terültem ki.

"Amíg nem veszi észre, addig baj sincs belőle."

  Az ágy mellett volt a fiú íróasztala. Az asztallap másik felén pedig Asha terráriuma volt. Mikor észbe kaptam, eszem bejutott, hogy akkor én konkrétan Asha mellett fogok aludni. Ettől a gondolattól pedig a hideg futkosott a hátamon. Nem akartam az éjszakáimat egy madárpók társaságában tölteni. Igaz, Chanyeol jelenléte sem volt túlságosan kecsegtető, de még mindig jobb volt egy fokkal, mint Asha társasága.

  Miközben a terráriumot kezdtem bámulni, a szemem megakadt valamin. A terrárium alól egy papírdarab széle kandikált ki. Odasiettem, és enyhe undorral az arcomon arrébb toltam Asha lakhelyét. A kis papír amit észrevettem egy fénykép csücske volt. Ha jól láttam, egy családi képre bukkantam. A képen hat ember volt. Két oldalt egy-egy idős hölgy. Mellettük egy fiatal férfi és egy nő. A nő kezében egy kisbaba volt bepólyálva. Középen pedig egy vigyorgó kislány állt, és átölelte a fiatal nő oldalát. A kép meglehetősen régi volt. Körülbelül egyidős lehetett velem. Mikor megfordítottam, a dátumot is felfedeztem rajta. 

"1993. június 9."

  Mikor először megláttam a dátumot, egyből az ugrott be, hogy nekem ezen a napon volt az első születésnapom. De gondolom ennek nem lehetett sok köze a kép történetéhez.

  Egyszer csak kopogást hallottam az előttem lévő ablak mögül. Kitekintettem, és megpillantottam a nekem integető Baekhyunt. Csodálkozva kinyitottam az ablakot, és közben óvatosan zsebre tettem a képet.

 - Hát te? - kérdeztem.

 - Azt hiszed, hogy Chanyeol kifoghat rajtam? Nincs kedved sétálni? - mosolygott édesen, mire én elnevettem magam.

 - Persze, menjünk! De, hogy menjek ki? Chanyeol elrakta a bejárati ajtó kulcsát...

 - Van ablak. Ki tudsz mászni? 

Kérdése hallatán kicsit lesokkoltam. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy az ablakon keresztül lógjak meg. 

  Az idétlen vigyort nem tudtam letörölni az arcomról. A terráriumot még arrébb nyomtam, hogy nehogy feldöntsem. Az ablakot jobban kitártam, és kiugrottam rajta. Szerencsémre Baekhyun segített, hogy megtartsam magam. Nélküle biztosan a fűbe fejeltem volna. 

 - Mit tart Chanyeol abban a terráriumban? - kérdezte a fiú miközben behajtotta az ablakot. 

 - Hát... ez bizalmas infó.

 - Én titokban tartom! - vette elő az aranyos nézését, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

 - Egy madárpókot tart benne - mondtam ki hirtelen, pedig eszem ágában sem volt. 

A Baekhyun kidülledt szemekkel meredt rám, és elkezdett köhögni. Valószínűleg félrenyelte a saját nyálát. 

 - E-ez komoly? - kérdezte, mikor már meg bírt szólalni.

 - Igen. De erről egy szót se senkinek! Most pedig menjünk, mert a végén Chanyeol észrevesz, és akkor nem lesz séta.
  A fiúnak nem is kellett kétszer mondanom. Szerencsénkre mikor Chanyeollal megérkeztünk, a kaput nem zártuk be, így Baekhyunnal könnyedén ki tudtunk osonni. 
 - Merre menjünk? - kérdezte Baekhyun vigyorogva.
 - Ha lehet jó messze. Az mindegy, hogy merre megyünk, de nem akarom, hogy Chanyeol utánunk jöjjön. Engem úgyis le fog cseszni, de fogjuk rá, hogy te nem is vettél részt a dologban.
 - Oh, mennyire védessz! - kúszott önelégült mosoly az arcára, én pedig elpirultam. - Egyébként... Nagyon unalmas volt a megbeszélés? 
 - Nem hallhattam belőle semmit, mert Park Kiszúrok Hyerivel Chanyeol száműzött az egyik sarokba. De gondolom amiről beszéltetek az úgysem tartozott volna rám, hisz' én nem vagyok a stáb tagja - sóhajtottam szomorúan.
  Akárhogyan próbáltam bemesélni magamnak, hogy egy hét múlva én is tagja leszek a Sulirádiónak, nem tudtam hinni saját magamnak. Volt egy olyan érzésem, hogy Chanyeol csak kihasznál, és soha nem is fog bevenni a stábba. Én pedig beleestem a csapdájába, ahonnan nem szabadulok egy könnyen. Mindenesetre ahogy láttam, Chanyeolnak sem olyan kedvező a helyzet, mint hitte. 
 - Miért vágsz ilyen fancsali képet? - szólt bele a gondolataimba Baekhyun.
 - Áh, semmi. Nem lényeges - suttogtam keserű hangon.
 - Nem vagy szép, ha szomorú vagy. De Dr. Byun a segítségedre siet, ne aggódj! Úgy gondolom, hogy a helyzetet egy cukrászda látogatás orvosolhatja - mondta a fiú, és próbált mélyebb hangon beszélni.
El is érte a hatását, ugyanis egyből jókedvre derültem.
 - Van a környéken cukrászda? - kérdeztem.
 - A sarkon befordulunk balra, és elméletileg abban az utcában van egy.

Chanyeol POV

  Lekaptam magamról a ruháimat, és beálltam a meleg zuhany alá. Nehéz napom volt, nem is tagadhatom. Ezek után pedig jól esett, hogy kicsit ellazultam.
  Úgy éreztem, hogy a fejem menten széthasad. Rá kellett jönnöm, hogy a szerda a legnehezebb napom. Tele nehéz tantárgyakkal, és mikor már jött az utolsó óra, és mehetnékem volt, akkor kellett pont belépnie Mrs. Choinak kémia órát tartani.
"Mikor Hyerin láttam, hogy mennyire retteg Mrs. Choitól, már tudom, hogy nem csak szívatott. Az a nő egy krákogó szörnyeteg!"
  A zuhanyzást gyorsan letudtam, és vizes hajjal, egy szál törölközőbe kisétáltam a fürdőszobából.
  Arra számítottam, hogy a szobámban házit író Hyeri látványa fog fogadni, de ehelyett az üres ház nyomorában találtam magam. Bent rajtam kívül senki nem volt. Vagyis, Asha ott volt, de ő nem számít személynek. Soomival pedig már reggel megbeszéltem, hogy pár napra átcuccol a barátnőihez. 
  Mindenesetre, mikor megláttam a szobám résnyire kinyitott ablakát, és a félretolt terráriumot, már kezdtem sejteni, hogy mi történhetett. 
"Szóval megszökött a kis dög!"
Akárhogyan kiáltoztam, Hyerit nem sikerült megtalálnom. Rá kellett döbbennem, hogy a lány meglógott. Persze, tudtam, hogy vissza fog jönni, hisz' az összes cuccát itt hagyta, de akkor is sikerült felidegesítenem magam. 
"A végén még be kell lakatolnom az ablakot is..!"
  Gyorsan felkaptam magamra a ruháimat. Miközben öltöztem eszembe jutott valami, ami még frusztráltabbá tett. Közelebb mentem az íróasztalomon lévő terráriumhoz, de az alatta lévő képet nem találtam. 
  Az asztalt elkezdtem húzogatni, de alatta sem találtam meg. A terráriumra sem volt rátapadva. Nem értettem, hogy hova tűnhetett. Mindenesetre minél előbb meg akartam találni. Egy olyan gondolat is átfutott az agyamon, hogy esetleg Hyerinél lehet, de nem nagyon tartottam valószínűnek, hogy közel ment volna a madárpókom lakhelyéhez.
 - Asha, már egy kép őrzését sem bízhatom rád? - hajoltam oda a terrárium üvegéhez. - A végén még kulcsra kell zárnom a szobámat, ha azt akarom, hogy a dolgaim ne tűnjenek el!
  Egy sóhaj után kimentem a szobámból.
"Nem hiszem el! Már a saját háziállatomhoz beszélek? A végén komolyan meg fogok őrülni!"
  Felkaptam a cipőm és a pulcsim. Kedvem támadt egy kis friss levegőt szívni. 
  Ráérősen kisétáltam a házból, és gondosan bezártam az ajtót. Lehunytam a szemeimet, és egy nagyot szívtam a levegőből. A Nap nem sütött, de az idő eléggé meleg volt ahhoz, hogy levegyem a pulcsim. 
  Komótosan elkezdtem az utamat. Nem jutottam túl messze, mert megláttam a sarkon befordulni Hyerit és Baekhyunt. Gyorsan sarkon fordultam, és elkezdtem visszafelé szaladni. Nem akartam, hogy észrevegyenek. Kíváncsi voltam, hogyha kérdőre vonom Hyerit, akkor mit talál ki mentségnek. 
"Gondolom nem fogja elmondani az igazat..."
  A bejárati ajtónál még vacakoltam egy kicsit a zárral, és miután sikeresen bejutottam, jól bezártam az ajtót. Besétáltam a szobámba. Elhatároztam, hogy ott fogom várni Hyerit az ablak belső oldalán. 
  Nem sokkal később már hangos nevetést hallottam, ebből pedig tudtam, hogy közel járnak. Nekem pedig egy hirtelen pillanatban összefacsarodott a szívem. Féltékeny lettem. Egyrészt azért, mert hallottam, hogy ők mennyire boldogok. Irigyeltem, hogy ők olyan jól szórakoznak. Másrészt viszont az egész szituáció túlságosan hasonlított egy kiskoromban történt esetre. Ötödik szülinapom volt, a házban pedig én voltam egyedül. Akkor még Asha sem volt nekem. Apukám minden nap késő estig dolgozott, anyukám pedig rólam tudomást sem véve elment Yurával és a kis Soomival vásárolni. Ők is pont így nevetgélve jöttek vissza, én pedig az ajtónál vártam őket. Szomorú voltam, és összetört. A saját szülinapomon sem voltam a középpontban. Három gyerek közül mindig én voltam az utolsó. Mindig is féltékeny voltam a testvéreimre. Persze, Yura mindig megvigasztalt mikor éppen magamba voltam roskadva, de én sokkal inkább a szüleim gondoskodására vágytam. Nem is panaszkodhattam, mert minden anyagi dolgot amit a szüleim megengedhettek maguknak, megkaptam, de a szeretetet valahogy sajnálták tőlem. 
  Ezeket az emlékeket felidézve pedig görcsbe rándult a gyomrom. Én pedig próbáltam minden fájdalmamat elrejteni. Nem akartam, hogy mikor Hyeri meglát, egy szomorú, gyenge fiút lásson. Úgy terveztem, hogy mérgesen ránézek a jeges tekintetemmel. Hogy sikerült-e azt viszont nem tudtam megállapítani.
  Még hallottam, hogy kapuban Hyeri elköszön Baekhyuntól, és elindult a szobám ablaka felé. Vigyorogva kinyitotta az ablakot, és készült bemászni, de mikor meglátott engem karba tett kézzel, lefagyott a mosoly az arcáról.
 - Merre jártál Hyeri? - kérdeztem hűvösen. 
 - É-én... csak... elmentem sétálni - motyogta, és az arca egyre vörösebb lett.
 - Egyedül? - vontam fel a szemöldököm.
 - Igen - vágta rá már határozottan.
  Gúnyosan elmosolyodtam. 
 - Ugye tudod, hogy hazudni nem szép dolog?
  Ahogy láttam, meg sem tudott mukkanni. Már nyitotta száját, de egy hang nem hagyta el a torkát.
 - Gyere be! Én addig kimegyek a konyhába inni. Mire visszajövök, találj ki valami hihető magyarázatot - mondtam kifejezéstelen arccal, és kimentem a szobámból.
  Nem tudom, hogy miért, de ideges lettem. A gyomrom kavarogni kezdett, én pedig úgy éreztem, hogy menten kidobom a taccsot. Éppen ezért siettem a konyhába egy pohár vízért. Nem értettem saját magam. Ilyen még soha nem fordult elő velem, de úgy éreztem, hogy nekem jobban fáj az, hogy bántom Hyerit, mint neki. 
  Jobban éreztem volna magam, ha egyszerűen elmondtam volna neki, hogy láttam Baekhyunnal, és megkértem volna, hogy legközelebb szóljon mielőtt ilyenre vetemedik. De ehelyett inkább tartottam magam ahhoz, hogy szemét leszek vele. 
  Mikor a konyhába értem, egyből megfogtam a vizespalackot, és jól meghúztam. Annyit ittam amennyit tudtam, és mikor Hyerit megláttam, lihegve elemeltem a palackot a számtól. 
 - Na, mit hozol fel a mentségedre? - kérdeztem.
 - Mi ez, kihallgatás? - vonta fel a szemöldökét.
 - Úgy is mondhatjuk. Na, merre voltál? És kivel?
 - Aish! Addig nem hagysz békén amíg az igazat nem mondom? - kérdezte, és idegesen a hajába túrt.
 - Pontosan. Szóval jobban jársz, ha minél előbb az igazat mondod - mondtam, és ismét belekortyoltam a vízbe. 
 - És miből tudod, hogy mikor mondok igazat? - kérdezte, és a karjait összefonta maga előtt. 
 - Láttam mindent. Tudok mindenről. Csak szeretném a te szádból is hallani - mosolyodtam el gúnyosan.
  Hyerinek elakadt a lélegzete. Nem tudott mit mondani, én pedig alattomos módon élveztem nézni. Jó volt látni, hogy zavarban van, de volt egy kis bűntudatom, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam.
 - Én... Baekhyunnal voltam cukrászdában - suttogta égő fejjel. 
"Szóval cukrászdába... Oda velem is mehetett volna..!"
 Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy "Máskor velem is elmehetsz!", de nem tudtam, hogy mit szólna ehhez a kijelentésemhez. Kezdtem úgy érezni, hogy kezdem megutálni Baekhyunt. Lehet, hogy csak nem volt szimpatikus, de az is lehet, hogy egyszerűen féltékeny voltam rá. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik ok lehetett az, amiért mostanában egyre jobban kezdem megutálni a fiút.
  Hyeri sem szólt semmit, csak leszegett fejjel állt előttem. A kezeit maga mögé rakta, és úgy várt. Én pedig egy pillanatban észrevettem valamit. Méghozzá egy kicsit elszíneződött papírdarabot Hyeri farmerjának zsebében.
 - Mi az a zsebedben? - kérdeztem.
 - Oh, az csak... egy cetli - válaszolta, és láttam rajta, hogy a magyarázatot csak ott helyben találta ki.
  Közelebb léptem, és szégyentelenül belenyúltam a zsebébe. Mikor megérezte az ujjaimat a ruháján, összerezzent. Én csak két ujjammal összecsíptem a papírt, és kihúztam Hyeri nadrágjából. Megláttam azt a képet, amit nem rég kerestem. Hirtelen elfogott a méreg. És egyre ingerültebb lettem.
 - Ez mit keres nálad? Te turkáltál a cuccaim között? - sziszegtem összeszorított fogakkal.
 - A-az csak leesett Asha terráriumának az a aljáról...
 - És te milyen alapon vetted el?
 - É-én csak... nem is tudom - mondta, és hangjából áradt a megbánás. 
Nem akartam a feszültségem Hyerin levezetni, ezért gyorsan elhagytam a konyhát. Eredetileg a szobámba akartam menni, és magamra zárni az ajtót, de ehelyett az utam a mosdóba vezetett. Még éppen időben értem be, mert a gyomrom tartalma elhagyta a testem. Több percig öklendeztem a vécénél a hasamat fogva. Egész testemben remegtem, és a fejem majd' széthasadt. Nem tudom, hogy miért hánytam el magam. Egész nap semmi bajom nem volt, de akkor hirtelen visszajött az ebédem.
  Miután végeztem, eltöltött a megkönnyebbülés érzése, de gyengének éreztem magam ahhoz, hogy felálljak, ezért a hátammal a csempének dőltem, és csukott szemmel kapkodtam levegő után.
  Amint felnyitottam a pilláimat, észrevettem az ajtóban ácsorgó Hyerit.
"Ugye nem nézte végig? Akkor odaveszne az imidzsem."
 - Most aludnod kéne - jött közelebb. - Segítsek felállni, vagy menni fog?
  Megerőltettem magam, és feltápászkodtam. Nem akartam a tükörbe nézni, mert körülbelül tisztában voltam vele, hogy milyen látvány fogadna. 
  Kis lépésekkel araszoltam a szobám felé, Hyeri pedig végig a közelembe maradt, hogyha kell akkor tudjon segíteni. Mikor a szobámba értem, konkrétan beleestem az ágyamba. Hyeri felvette a földön heverő takarómat, és gondosan betakart. Meg akartam köszönni neki. Hálát akartam adni neki, amiért nem fűzött semmilyen megjegyzést sem a történtekhez, és amiért nem kezdett el kérdésekkel bombázni. De a köszönettel várnom kellett, mert pár perc múlva elnyomott az álom. 

Végre sikerült megírnom ezt a részt is. Már nem a történet legelején vagyok, a véleményetek pedig nagyon érdekelne! ^^

Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy látom, hogy olvassátok, és, hogy tetszik is nektek, de az alacsony önkritikám miatt mindig nagyon jól esnek a vélemények és az építő kritikák.