Csütörtök
Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
- Szeress engem!
- Szeress engem!
A levegőm a testemben rekedt, én pedig fuldokolni kezdtem. Nem hittem a fülemnek. A fiú konkrétan azt mondta szemembe, hogy szeret engem, ez pedig meghökkentő volt számomra. Lehetetlennek tartottam, hogy egy olyan személynek tetsszek, mint Chanyeol. Normális esetben rávágtam volna, hogy "Semmi akadálya annak, hogy szeresselek!". Viszont mégis volt egy bökkenő. Méghozzá az, hogy én Baekhyunt szerettem. Egyre jobban, ezért nem is tudtam volna eleget tenni Chanyeol kérésének, hiszen nem tudok parancsolni a szívemnek. Nem mondhatom azt, hogy "Én mától Chanyeolt szeretem.". Viszont a könnyes szemekkel velem szemben ülő fiút nem akartam megbántani. Nem akartam, hogy miattam még ramatyabb állapotba kerüljön.
- Chanyeol... nem igazán tudok erre mit mondani - kezdtem a mondandóm. - Ezt végig kell gondolnom. Tudod, a szívem nem tudom átprogramozni. Azért neked is tenned kell, hogy szeretni tudjalak.
- Akkor mit tegyek azért, hogy szeress? - kérdezte halkan, de már nem sírt.
- Csak add önmagad. Aztán meglátjuk, hogy fordul-e a kocka - rántottam meg a vállam. - Nem lenne baj, ha most bemennék a szobádba? Egy kicsit gondolkoznom kéne...
- Menj csak - vonta meg a vállát, és az ujjait idegesen tördelte.
Gyorsan felálltam, és beiszkoltam a fiú szobájába. Miután becsuktam az ajtót, nagyot sóhajtottam. A gyomrom összezsugorodott, és szorongás lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, hogy megbántottam Chanyeolt, pedig én próbáltam a lehető legfinomabb lenni. Még soha nem kellett senkit sem visszautasítanom, és nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna tennem. De akárhogyan is őrlődtem magamban, be kellett látnom, hogy ami már megtörtént, azon nem tudok változtatni. Nem volt értelmes azon törnöm magam, ami már megtörtént. De akárhogy is próbáltam hitegetni magammal azt, hogy nem is tettem semmi rosszat, úgy éreztem, hogy csak magamat csapom be.
Hirtelen csak egy dolog jutott eszembe, és úgy éreztem, hogy mást nem tudok tenni. Elkaptam az asztalról a mobilomat, és felhívtam Baekhyunt.
- Hogy vagy Hercegnő? - szólt bele vidáman a telefonba.
- Baekhyun! Azt akarom, hogy megint megszöktess! Kérlek! Most nagyon kéne... Most úgy érzem, hogy nagyon szükségem van rád.
- Történt valami? - kérdezte ijedten. - Hyeri! Miért nem válaszolsz? Aish, tíz perc és az ablaknál leszek!
Letette a telefont, én pedig az ágyon kiterülve a tenyerembe temettem az arcom. Nem tudom, hogy miért hívtam fel Baekhyunt. Eredetileg automatikusan Jiyeont hívtam volna, de aztán belegondoltam, és inkább elvetettem azt az ötletet. Jiyeon akárhogy is rejtegette előlem, láttam rajta, hogy nagyon szereti Chanyeolt, és nem találtam túl jó ötletnek pont vele közölni, hogy Chanyeolt megbántottam. Igazából nem is tudom, hogy mivel. Nem tudom, hogy miért sírta el magát. És azt sem tudtam, hogy miért lett volna összetörve azután, hogy elmondtam neki, hogy nem tudom szeretni, hisz' kemény négy napja ismer.
Miután erőt vettem magamon, felkeltem, és előkaptam az utazótáskámból valami normálisnak mondható ruhát. Mire sikerült átöltöznöm, Baekhyun már az ablak túlsó oldaláról vigyorgott rám. Gyorsan odaszaladtam, és miután Asha terráriumát arrébb toltam, kitártam az ablakot.
- Szökik a hercegnő? - kérdezte szórakozottan.
- Ha van benned valamennyi érzés, akkor miután elmondom neked a sztorit, egyáltalán nem fogod ilyen viccesnek találni - túrtam a hajamba ingerülten, és kiugrottam az ablakon.
Óvatosan behajtottam magam mögött az ablak szárnyát, és karon ragadtam Baekhyunt.
- Menjünk gyorsan, mielőtt Chanyeol észreveszi az újabb szökési kísérletemet!
A fiú nem szólt semmit, csak engedte, hogy kedvem szerint ráncigáljam ki a kapun. Futásnak eredtem, és addig nem álltam meg, amíg Chanyeolék háza ki nem került a látóhatárunkból. Egy aprócska zsákutcában álltunk, ott ahol a madár se jár.
- Miért akartál ennyire szabadulni? - kérdezte értetlenül a fiú.
- Chanyeol... Azt hiszem, hogy egyre jobban félek tőle - mondtam ki nagy nehezen.
- Miért? Mit tett? - tette fel Baekhyun kissé frusztráltan.
- Hosszú.
- Van időnk. Nem hiszem, hogy olyan hamar vissza akarsz menni hozzá. Szóval most bőven van időd mindent elmondani - mondta, és arca megenyhült.
Pár pillanatra lehunytam a pilláim, és a fejemben kattogni kezdtek a képzeletbeli kerekek. Nem igazán tudtam, hogy mégis, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Hirtelen annyi mindent ki akartam mondani..! De visszafogtam magam, és gyorsan végiggondoltam, hogy egyáltalán mit lenne értelmes közölnöm Baekhyunnal.
- Amióta belementem ebbe a hülye egyezségbe Chanyeollal, úgy érzem, hogy az eddig sem túl nyugodt éltem még jobban fel lett dúlva. Eddig az a cél lebegett előttem, hogy be akartam kerülni a Sulirádióba. Talán életembe idáig ez volt a legnagyobb álmom. Ott lebegett előttem képzeletben mindig az a kép, hogy bemegyek a stúdióba, és egyik pénteken műsorvezetőként felolvasom az aznapi szövegemet. De mindez egy kép volt... Egy kép, amit kézzel soha nem foghattam meg, és a rajta zajló eseményeket meg sem tapasztalhattam. Kiskoromtól kezdve rádiós műsorvezető akartam lenni. Ezért tetszett meg annyira a Sulirádió. De már úgy érzem, hogy kezd egyáltalán nem érdekelni, hogy bekerülök-e a stábba. Már nem akarok mást, mint szabadulni Chanyeoltól - kezdtem a mondandóm, Baekyhun pedig türelmesen hallgatott. - Aztán ma Chanyeol konkrétan megkért, hogy legyek a barátnője. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy "Szeress engem!"
A szavaim befejeztével újabban fojtogató gombóc képződött a torkomban. Chanyeol szavai úgy beégtek a tudatomba, hogyha mindent elfelejtettem volna, a szavait képtelen lettem volna kitörölni az emlékezetemből. És akárhányszor rágondoltam, rám tört a sírhatnék. Kívülről nem nagyon mutattam, de belülről egy idegi roncs voltam. Konkrétan úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak egy tőrrel. De nem tudom, hogy miért. A legvalószínűbb oknak azt tartottam, hogy talán féltem. Nem akartam úgy napokat tölteni Chanyeolnál, hogy tudtam, hogy mit érez irántam. Én pedig nem tudtam viszonozni az érzéseit. Szorongtam annak a tudatától, hogy jogában áll bármit tenni velem.
"Bármit..."
Miután elnyomtam magamban a feltörő érzéseket, tovább beszéltem:
- Most pedig nem tudom, hogy mit tegyek. Én nem szeretem Chanyeolt. Mármint... aggódok érte meg minden, de nem vagyok szerelmes belé! És úgy, hogy tudom, hogy mit érez, nem akarok több napig vele élni.
- Hidd el, ha egyszer visszautasítottad, nem fog nyomulni. Sőt, az is meglehet, hogy elküld. De mivel nem látok bele Chanyeol agyába, nem tudom, hogy mit érez - szólalt meg Baekhyun.
- De az azt jelentené, hogy megbántottam. Én pedig nem akarok megbántani senkit! - csattantam fel hisztérikusan.
Baekhyun karon ragadott, és óvatosan magához húzott. A karjait lazán körém fonta, az én szívem pedig ezerrel kezdett el verni.
- Emiatt ne bánkódj! Ha tényleg szeretett, akkor megbántottad, és kész. Legalább az igazat mondtad - suttogta a hajamba.
A szívem megint összeszorult szavai hallatán. De a legszörnyűbb az volt, hogy igaza volt.
- Hyeri! Te... szeretsz valakit? Mármint szerelemből? - kérdezte bátortalanul egy kis idő után.
- Igen - suttogtam.
Baekhyun közelsége olyan volt számomra, mint a legerősebb gyógyszer. Egy ölelésével képes volt lenyugtatni minden porcikámat, amiért nagyon hálás voltam neki.
- És akit szeretsz, az is is szeret téged? - folytatta a kérdezősködést.
- Biztosan. Csak úgy, mint egy barátot - válaszoltam keserű hangon.
A fiú pár percig szótlanul ölelt, majd egy hirtelen pillanatban szorosabban magához volt, az én szemeim pedig tágra nyíltak. Kezdtem úgy érezni, hogy elönt a melegség, és a szívem is majd' kiugrik a helyéről.
- Hyeri..! Te engem szeretsz? - kérdezte, mire én lefagytam.
Nem jutottam szóhoz, és úgy éreztem, mint akit ott helyben kővé dermesztettek.
- E-ezt honnan tudod? - kérdeztem miután feléledtem a pillanatnyi sokkból.
- Csak tippeltem. De ezek szerint igaz? - kérdezte meglepetten, és kicsit eltolt magától, hogy a szembe tudjon nézni.
Próbáltam nem a szemébe nézni, ezért az utcában álló autókat kezdtem tanulmányozni, és közben óvatosan bólintottam.
- Hyeri, nézz a szemembe! - parancsolt rám, mire egyből rákaptam a tekintetem.
Túl közel volt hozzám... Én pedig elvesztem a gyönyörű szemeiben, és arra sem figyeltem, hogy mit mondd. Csak arra eszméltem fel, hogy puha ajkai az enyémekre tapadnak. A szemeim tágra nyíltak, ő pedig egyből elhajolt tőlem, és zavartan a hajába túrt.
- Baekhyun ez... - kezdtem bele a mondandómba, de nem engedte, hogy befejezhessem.
- Sajnálom Hyeri! Nem direkt volt. De tudod... én is szeretlek - mondta zavartan, nekem pedig egyre hevesebben kezdett el verni a szívem.
Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem Baekhyunt. Éreztem, hogy meglepődött a cselekedetemen, de ő is visszaölelt, ami boldogsággal töltött el.
- Ugye tudod, hogy hány óra van? - kérdezte hirtelen Baekhyun.
Gyorsan a karórámra kaptam a tekintetem, és ijedten kaptam rá a tekintetem.
- Három órája eljöttem. Chanyeol már biztos keres. Ki fog nyíni! - hadartam össze-vissza.
- Nyugi, nem lesz baj - mosolyodott el. - Holnap jössz suliba?
- Szerintem igen. De, ha Chanyeol még otthon tart valamiért, akkor nem mehetek.
Baekhyun egy biztató mosolyt küldött felém, majd megfogta a kezem, és elindultunk visszafelé. Végig nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a másik társaságát. Mikor megérkeztünk az ideiglenes otthonomhoz, Baekhyun magához húzott egy ölelésre. Nem akartam elengedni. Nem akartam Chanyeolhoz menni. Baekhyunnal akartam maradni, és nem érdekelt semmi más. Viszont Baekhyun máshogy látta a dolgokat.
- Menj mielőtt nagy baj lenne a szökésedből - suttogta a fülembe, és eltolt magától.
Szomorúan néztem a szemeibe, majd sóhajtottam egyet, és még utoljára vetettem egy pillantást rá. Ezek után elindultam Chanyeol szobájának ablaka felé, és meglepettségemre az ablak ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Óvatosan benéztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy Ashán kívül nincs senki sem a szobában, bemásztam az ablakon.
Ledőltem az ágyamra, és elgondolkoztam. Nem fért a fejembe, hogy Baekhyun szeret. És, hogy megcsókolt. Igaz, nem volt hosszú, de azért mégis több volt semminél.
"Vajon Chanyeol mennyi ideig csókolt?" - járt a fejemben, de egyből elhessegettem a gondolatot.
Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes. Odasomfordáltam az ajtóhoz, és a kulcslyukon néztem ki. A nappaliban a kanapé mellett Jiyeon állt, és ő hallatta a magas hangokat. Chanyeol hangját is hallottam, gondolom ő a kanapén fekhetett.
- Embereld már meg magad! - korholta Jiyeon a fiút.
- Neked nem mindegy, hogy mit teszek? - kérdezte hisztérikusan Chanyeol.
- Szerinted miért teszek mindent?! Csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és végre tovább tudj lépni dolgokon, de te meg sem erőlteted magad!
Ekkor a kanapéról felállt Chanyeol, és úgy néztek farkasszemet Jiyeonnal.
- Hagyj békén! Menj el! - ordított a lányra. - Most ehhez tényleg nincs idegzetem!
- Oh, igen? Egész nap itthon pihentetted a segged! Akkor most mégis mi bajod van?! Hidd el, én is fáradt vagyok, de mégsem vagyok olyan, mint egy idegbeteg állat! - vágott vissza Jiyeon.
- Ha nem tudsz normális dolgokat is mondani, talán mehetnél is! Semmi kedvem ahhoz, hogy a nem létező szeretetedről magyarázz itt nekem! Majd, ha jókedvemben leszek, akkor szórakozz velem! Most pedig menj már el, vagy én doblak ki rögtön! - kiabált Chanyeol, Jiyeon pedig sértődötten megfordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
- Egyszer már tényleg elszégyellhetnéd magad! - kiáltott vissza a lány, és becsapta maga után az ajtót.
Én pedig csak meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy miért voltak úgy feldúlva, de mindenesetre sajnáltam Jiyeont. Én a helyében régen elbőgtem volna magam, de ahogy láttam, Jiyeon eléggé meg volt edzve.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Chanyeol felém jön. Én amilyen gyorsan csak tudtam, az ágyamhoz rohantam, és levágtam rá magam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, de az igazat megvallva, féltem Chanyeoltól. Miután láttam, hogy hogyan beszélt Jiyeonnal, féltem attól, hogyha rosszat teszek, velem is ilyen lenne.
Mikor Chanyeol bejött a szobába, nem néztem rá. El sem tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat. Nem tudtam, hogy észrevette-e, hogy ismét meglógtam, és azt sem tudtam, hogy amíg távol voltam, érdeklődött-e a hogylétem felől.
- Hát megjöttél? - kérdezte, mire én egy nagyot nyeltem.
"Szóval észrevette, hogy elmentem... Aish, ebből még baj lesz!"
- Igen, már itt vagyok - motyogtam égő fejjel, de nem mertem ránézni.
- Legközelebb, ha elmész Baekhyunnal, kérlek szólj! - sétált közelebb az ágyamhoz, és leült a szélére.
Automatikusan elkezdtem a matrac másik oldalára húzódni, hogy minél távolabb legyek tőle. Ez egészen addig csináltam, amíg sikerült ügyesen leesnem az ágyról. Mivel alig volt egy kis hely az ágyam és a fal között, nem úsztam meg egy apróbb sokkal, hanem a karom is egy-két részen bevertem.
- Hyeri, jól vagy? - mászott át az ágy másik oldalára a fiú, és onnan nézett le rám.
- Voltám már jobban is - sóhajtottam, majd felkeltem a földről.
Miután Chanyeol arrébb csúszott a matracon, leültem én is. Pár percig csendben ültünk, majd végül Chanyeol törte meg a csendet:
- Ugye, ha máskor elmész, szólsz majd?
- Ha nem leszek rossz kedvemben, akkor igen. A maiért pedig bocsi. Csak... Baekhyunnal akartam lenni, és féltem, hogy nem engednél el - nevettem kínosan.
- Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis jobb, hogy nem szóltál. Ha tudtam volna, biztos nem engedlek el - mondta keserves hangon.
"Ne kezdje megint! A végén még megsajnálom, és akkor aztán elfelejthetem Baekhyunt."
- Féltékeny vagy? - kérdeztem félénken, mire felém fordította a fejét, és frusztráltan a hajába túrt.
- Lehet. Azt hiszem, igen - mondta. - De ne foglalkozz vele. Azt hiszem, tudomásul vettem, hogy Baekhyunt szereted. Tudom, hogy közbeszólhatnék, de nem akarlak megbántani. Egyenlőre viszont örülök annak is, hogy itt vagy.
- Mit értesz az "egyenlőre" alatt? - néztem rá értetlenül.
- Nem tudom, hogy meddig bírom még. Viszont, ha már nagyon fáj az, hogy nem szeretsz, akkor kénytelen leszek elküldeni téged. Lehet, hogy próbálom elrejteni az érzéseim, és próbálok viccelődni meg minden, de azt szeretném, hogy tudd, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjek. Az utóbbi időben minden a nyakamba szakadt. Én lettem a Sulirádió vezetője, mindenki a nyakamon lóg, a nővérem kórházba került, a szüleim elutaztak... Nem mintha ők eddig olyan sok időt fordítottak volna rám, de akkor is!
Miközben ezeket mondta, végig úgy éreztem, hogy egy lelkileg lerombolt, életkedvtelen fiút látok. Egyáltalán nem volt egy olyan jégkirályfi, mint akinek először megismertem. Ha jobban belegondoltam, nem is tudta mindig véka alá rejteni az érzéseit.
- A nővéred kórházba került? - csúszott ki a számon.
- Igen. Állítólag. De nekem nem mondtak semmit róla. Gondolom, nem akartak terhelni vele, de pont az ellenkezőjét érték el.
- És Jiyeonnal mi van? Mármint... miért küldted el? - kérdeztem félve.
Chanyeol egy kicsit elgondolkozott. Többször nekikezdett a mondandójának, de nem jöttek a szavak a nyelvére.
- Nem igazán tudom. Csak ideges voltam. Tudod, Jiyeon amolyan "lelki szemetesláda". Imádja meghallgatni mások gondjait, és segít megoldani azokat. Csak azt nem tudja felfogni, hogy van amikor az ember nincs jó kedvében, és nem akarja neki kiönteni a szívét. Jiyeont már kiskorom óta ismerem, és már jól tudom, hogy ilyenkor nála a kedves szó nem használ.
"Nagyon ismeri Jiyeont... Mégis annyira rivalizálnak egymással. Vagy az csak a látszat?"
Többet nem is szóltunk egymáshoz. Chanyeol felállt az ágyról, és komótosan a terrárium felé sétált. Mikor benyúlt az üvegketrecbe, azt hittem, hogy ott helyben elájulok. De amikor már Ashával a kezében sétát az ágya felé, azt hittem, hogy ott mindjárt szívrohamot kapok.
- Félsz? - kérdezte, mire én csak egy aprót bólintottam. - Pedig nem kell. Asha nem bánt. Legalábbis addig, amíg nem játszol vele kiskutyásat. Jiyeon párszor megpróbálta már. Mehettünk is a kórházba - nevette el magát, és Ashát letette az ágyára.
Nem bírtam levenni a szemem az ágyneműn mászkáló dögről. Egyre jobban irtóztam tőle. Nem is fért a fejembe, hogy Chanyeol miért tart ilyen szörnyeteget háziállatként.
- Szeretnéd megfogni? - jött közelebb a fiú a madárpókkal a kezében.
- Isten ments! Vidd innen! - fintorodtam el.
Chanyeol mosolyogva visszarakta Ashát a lakhelyére, és ismét helyet fogalt mellettem.
- Ha akarod estére ágyat cserélhetünk. Ez a pótágy nem lehet túl kényelmes - mondta, és elkezdte nyomkodni a matracot.
- Áh, nem kell. Jó nekem ez is - ráztam meg a fejem, pedig tényleg szívesen aludtam volna a fiú ágyában.
- Van még egy ötletem, de nem tudom, hogy mit szólnál hozzá - vigyorodott el.
- Mondd csak - mosolyodtam el én is.
- Aludjuk a szüleim ágyában. Hidd el, az a világ legkényelmesebb ágya - magyarázta áhítattal.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen bólintottam egyet. Akkor még talán nem is jutott el az agyamig, hogy arra mondtam igent, hogy egy ágyban aludjak Chanyeollal.
"Jó ötlet volt ez? Hyeri te őrült! Gondolkodhattál volna előbb is..!"
Miután erőt vettem magamon, felkeltem, és előkaptam az utazótáskámból valami normálisnak mondható ruhát. Mire sikerült átöltöznöm, Baekhyun már az ablak túlsó oldaláról vigyorgott rám. Gyorsan odaszaladtam, és miután Asha terráriumát arrébb toltam, kitártam az ablakot.
- Szökik a hercegnő? - kérdezte szórakozottan.
- Ha van benned valamennyi érzés, akkor miután elmondom neked a sztorit, egyáltalán nem fogod ilyen viccesnek találni - túrtam a hajamba ingerülten, és kiugrottam az ablakon.
Óvatosan behajtottam magam mögött az ablak szárnyát, és karon ragadtam Baekhyunt.
- Menjünk gyorsan, mielőtt Chanyeol észreveszi az újabb szökési kísérletemet!
A fiú nem szólt semmit, csak engedte, hogy kedvem szerint ráncigáljam ki a kapun. Futásnak eredtem, és addig nem álltam meg, amíg Chanyeolék háza ki nem került a látóhatárunkból. Egy aprócska zsákutcában álltunk, ott ahol a madár se jár.
- Miért akartál ennyire szabadulni? - kérdezte értetlenül a fiú.
- Chanyeol... Azt hiszem, hogy egyre jobban félek tőle - mondtam ki nagy nehezen.
- Miért? Mit tett? - tette fel Baekhyun kissé frusztráltan.
- Hosszú.
- Van időnk. Nem hiszem, hogy olyan hamar vissza akarsz menni hozzá. Szóval most bőven van időd mindent elmondani - mondta, és arca megenyhült.
Pár pillanatra lehunytam a pilláim, és a fejemben kattogni kezdtek a képzeletbeli kerekek. Nem igazán tudtam, hogy mégis, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Hirtelen annyi mindent ki akartam mondani..! De visszafogtam magam, és gyorsan végiggondoltam, hogy egyáltalán mit lenne értelmes közölnöm Baekhyunnal.
- Amióta belementem ebbe a hülye egyezségbe Chanyeollal, úgy érzem, hogy az eddig sem túl nyugodt éltem még jobban fel lett dúlva. Eddig az a cél lebegett előttem, hogy be akartam kerülni a Sulirádióba. Talán életembe idáig ez volt a legnagyobb álmom. Ott lebegett előttem képzeletben mindig az a kép, hogy bemegyek a stúdióba, és egyik pénteken műsorvezetőként felolvasom az aznapi szövegemet. De mindez egy kép volt... Egy kép, amit kézzel soha nem foghattam meg, és a rajta zajló eseményeket meg sem tapasztalhattam. Kiskoromtól kezdve rádiós műsorvezető akartam lenni. Ezért tetszett meg annyira a Sulirádió. De már úgy érzem, hogy kezd egyáltalán nem érdekelni, hogy bekerülök-e a stábba. Már nem akarok mást, mint szabadulni Chanyeoltól - kezdtem a mondandóm, Baekyhun pedig türelmesen hallgatott. - Aztán ma Chanyeol konkrétan megkért, hogy legyek a barátnője. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy "Szeress engem!"
A szavaim befejeztével újabban fojtogató gombóc képződött a torkomban. Chanyeol szavai úgy beégtek a tudatomba, hogyha mindent elfelejtettem volna, a szavait képtelen lettem volna kitörölni az emlékezetemből. És akárhányszor rágondoltam, rám tört a sírhatnék. Kívülről nem nagyon mutattam, de belülről egy idegi roncs voltam. Konkrétan úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak egy tőrrel. De nem tudom, hogy miért. A legvalószínűbb oknak azt tartottam, hogy talán féltem. Nem akartam úgy napokat tölteni Chanyeolnál, hogy tudtam, hogy mit érez irántam. Én pedig nem tudtam viszonozni az érzéseit. Szorongtam annak a tudatától, hogy jogában áll bármit tenni velem.
"Bármit..."
Miután elnyomtam magamban a feltörő érzéseket, tovább beszéltem:
- Most pedig nem tudom, hogy mit tegyek. Én nem szeretem Chanyeolt. Mármint... aggódok érte meg minden, de nem vagyok szerelmes belé! És úgy, hogy tudom, hogy mit érez, nem akarok több napig vele élni.
- Hidd el, ha egyszer visszautasítottad, nem fog nyomulni. Sőt, az is meglehet, hogy elküld. De mivel nem látok bele Chanyeol agyába, nem tudom, hogy mit érez - szólalt meg Baekhyun.
- De az azt jelentené, hogy megbántottam. Én pedig nem akarok megbántani senkit! - csattantam fel hisztérikusan.
Baekhyun karon ragadott, és óvatosan magához húzott. A karjait lazán körém fonta, az én szívem pedig ezerrel kezdett el verni.
- Emiatt ne bánkódj! Ha tényleg szeretett, akkor megbántottad, és kész. Legalább az igazat mondtad - suttogta a hajamba.
A szívem megint összeszorult szavai hallatán. De a legszörnyűbb az volt, hogy igaza volt.
- Hyeri! Te... szeretsz valakit? Mármint szerelemből? - kérdezte bátortalanul egy kis idő után.
- Igen - suttogtam.
Baekhyun közelsége olyan volt számomra, mint a legerősebb gyógyszer. Egy ölelésével képes volt lenyugtatni minden porcikámat, amiért nagyon hálás voltam neki.
- És akit szeretsz, az is is szeret téged? - folytatta a kérdezősködést.
- Biztosan. Csak úgy, mint egy barátot - válaszoltam keserű hangon.
A fiú pár percig szótlanul ölelt, majd egy hirtelen pillanatban szorosabban magához volt, az én szemeim pedig tágra nyíltak. Kezdtem úgy érezni, hogy elönt a melegség, és a szívem is majd' kiugrik a helyéről.
- Hyeri..! Te engem szeretsz? - kérdezte, mire én lefagytam.
Nem jutottam szóhoz, és úgy éreztem, mint akit ott helyben kővé dermesztettek.
- E-ezt honnan tudod? - kérdeztem miután feléledtem a pillanatnyi sokkból.
- Csak tippeltem. De ezek szerint igaz? - kérdezte meglepetten, és kicsit eltolt magától, hogy a szembe tudjon nézni.
Próbáltam nem a szemébe nézni, ezért az utcában álló autókat kezdtem tanulmányozni, és közben óvatosan bólintottam.
- Hyeri, nézz a szemembe! - parancsolt rám, mire egyből rákaptam a tekintetem.
Túl közel volt hozzám... Én pedig elvesztem a gyönyörű szemeiben, és arra sem figyeltem, hogy mit mondd. Csak arra eszméltem fel, hogy puha ajkai az enyémekre tapadnak. A szemeim tágra nyíltak, ő pedig egyből elhajolt tőlem, és zavartan a hajába túrt.
- Baekhyun ez... - kezdtem bele a mondandómba, de nem engedte, hogy befejezhessem.
- Sajnálom Hyeri! Nem direkt volt. De tudod... én is szeretlek - mondta zavartan, nekem pedig egyre hevesebben kezdett el verni a szívem.
Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem Baekhyunt. Éreztem, hogy meglepődött a cselekedetemen, de ő is visszaölelt, ami boldogsággal töltött el.
- Ugye tudod, hogy hány óra van? - kérdezte hirtelen Baekhyun.
Gyorsan a karórámra kaptam a tekintetem, és ijedten kaptam rá a tekintetem.
- Három órája eljöttem. Chanyeol már biztos keres. Ki fog nyíni! - hadartam össze-vissza.
- Nyugi, nem lesz baj - mosolyodott el. - Holnap jössz suliba?
- Szerintem igen. De, ha Chanyeol még otthon tart valamiért, akkor nem mehetek.
Baekhyun egy biztató mosolyt küldött felém, majd megfogta a kezem, és elindultunk visszafelé. Végig nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a másik társaságát. Mikor megérkeztünk az ideiglenes otthonomhoz, Baekhyun magához húzott egy ölelésre. Nem akartam elengedni. Nem akartam Chanyeolhoz menni. Baekhyunnal akartam maradni, és nem érdekelt semmi más. Viszont Baekhyun máshogy látta a dolgokat.
- Menj mielőtt nagy baj lenne a szökésedből - suttogta a fülembe, és eltolt magától.
Szomorúan néztem a szemeibe, majd sóhajtottam egyet, és még utoljára vetettem egy pillantást rá. Ezek után elindultam Chanyeol szobájának ablaka felé, és meglepettségemre az ablak ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Óvatosan benéztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy Ashán kívül nincs senki sem a szobában, bemásztam az ablakon.
Ledőltem az ágyamra, és elgondolkoztam. Nem fért a fejembe, hogy Baekhyun szeret. És, hogy megcsókolt. Igaz, nem volt hosszú, de azért mégis több volt semminél.
"Vajon Chanyeol mennyi ideig csókolt?" - járt a fejemben, de egyből elhessegettem a gondolatot.
Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes. Odasomfordáltam az ajtóhoz, és a kulcslyukon néztem ki. A nappaliban a kanapé mellett Jiyeon állt, és ő hallatta a magas hangokat. Chanyeol hangját is hallottam, gondolom ő a kanapén fekhetett.
- Embereld már meg magad! - korholta Jiyeon a fiút.
- Neked nem mindegy, hogy mit teszek? - kérdezte hisztérikusan Chanyeol.
- Szerinted miért teszek mindent?! Csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és végre tovább tudj lépni dolgokon, de te meg sem erőlteted magad!
Ekkor a kanapéról felállt Chanyeol, és úgy néztek farkasszemet Jiyeonnal.
- Hagyj békén! Menj el! - ordított a lányra. - Most ehhez tényleg nincs idegzetem!
- Oh, igen? Egész nap itthon pihentetted a segged! Akkor most mégis mi bajod van?! Hidd el, én is fáradt vagyok, de mégsem vagyok olyan, mint egy idegbeteg állat! - vágott vissza Jiyeon.
- Ha nem tudsz normális dolgokat is mondani, talán mehetnél is! Semmi kedvem ahhoz, hogy a nem létező szeretetedről magyarázz itt nekem! Majd, ha jókedvemben leszek, akkor szórakozz velem! Most pedig menj már el, vagy én doblak ki rögtön! - kiabált Chanyeol, Jiyeon pedig sértődötten megfordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
- Egyszer már tényleg elszégyellhetnéd magad! - kiáltott vissza a lány, és becsapta maga után az ajtót.
Én pedig csak meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy miért voltak úgy feldúlva, de mindenesetre sajnáltam Jiyeont. Én a helyében régen elbőgtem volna magam, de ahogy láttam, Jiyeon eléggé meg volt edzve.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Chanyeol felém jön. Én amilyen gyorsan csak tudtam, az ágyamhoz rohantam, és levágtam rá magam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, de az igazat megvallva, féltem Chanyeoltól. Miután láttam, hogy hogyan beszélt Jiyeonnal, féltem attól, hogyha rosszat teszek, velem is ilyen lenne.
Mikor Chanyeol bejött a szobába, nem néztem rá. El sem tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat. Nem tudtam, hogy észrevette-e, hogy ismét meglógtam, és azt sem tudtam, hogy amíg távol voltam, érdeklődött-e a hogylétem felől.
- Hát megjöttél? - kérdezte, mire én egy nagyot nyeltem.
"Szóval észrevette, hogy elmentem... Aish, ebből még baj lesz!"
- Igen, már itt vagyok - motyogtam égő fejjel, de nem mertem ránézni.
- Legközelebb, ha elmész Baekhyunnal, kérlek szólj! - sétált közelebb az ágyamhoz, és leült a szélére.
Automatikusan elkezdtem a matrac másik oldalára húzódni, hogy minél távolabb legyek tőle. Ez egészen addig csináltam, amíg sikerült ügyesen leesnem az ágyról. Mivel alig volt egy kis hely az ágyam és a fal között, nem úsztam meg egy apróbb sokkal, hanem a karom is egy-két részen bevertem.
- Hyeri, jól vagy? - mászott át az ágy másik oldalára a fiú, és onnan nézett le rám.
- Voltám már jobban is - sóhajtottam, majd felkeltem a földről.
Miután Chanyeol arrébb csúszott a matracon, leültem én is. Pár percig csendben ültünk, majd végül Chanyeol törte meg a csendet:
- Ugye, ha máskor elmész, szólsz majd?
- Ha nem leszek rossz kedvemben, akkor igen. A maiért pedig bocsi. Csak... Baekhyunnal akartam lenni, és féltem, hogy nem engednél el - nevettem kínosan.
- Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis jobb, hogy nem szóltál. Ha tudtam volna, biztos nem engedlek el - mondta keserves hangon.
"Ne kezdje megint! A végén még megsajnálom, és akkor aztán elfelejthetem Baekhyunt."
- Féltékeny vagy? - kérdeztem félénken, mire felém fordította a fejét, és frusztráltan a hajába túrt.
- Lehet. Azt hiszem, igen - mondta. - De ne foglalkozz vele. Azt hiszem, tudomásul vettem, hogy Baekhyunt szereted. Tudom, hogy közbeszólhatnék, de nem akarlak megbántani. Egyenlőre viszont örülök annak is, hogy itt vagy.
- Mit értesz az "egyenlőre" alatt? - néztem rá értetlenül.
- Nem tudom, hogy meddig bírom még. Viszont, ha már nagyon fáj az, hogy nem szeretsz, akkor kénytelen leszek elküldeni téged. Lehet, hogy próbálom elrejteni az érzéseim, és próbálok viccelődni meg minden, de azt szeretném, hogy tudd, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjek. Az utóbbi időben minden a nyakamba szakadt. Én lettem a Sulirádió vezetője, mindenki a nyakamon lóg, a nővérem kórházba került, a szüleim elutaztak... Nem mintha ők eddig olyan sok időt fordítottak volna rám, de akkor is!
Miközben ezeket mondta, végig úgy éreztem, hogy egy lelkileg lerombolt, életkedvtelen fiút látok. Egyáltalán nem volt egy olyan jégkirályfi, mint akinek először megismertem. Ha jobban belegondoltam, nem is tudta mindig véka alá rejteni az érzéseit.
- A nővéred kórházba került? - csúszott ki a számon.
- Igen. Állítólag. De nekem nem mondtak semmit róla. Gondolom, nem akartak terhelni vele, de pont az ellenkezőjét érték el.
- És Jiyeonnal mi van? Mármint... miért küldted el? - kérdeztem félve.
Chanyeol egy kicsit elgondolkozott. Többször nekikezdett a mondandójának, de nem jöttek a szavak a nyelvére.
- Nem igazán tudom. Csak ideges voltam. Tudod, Jiyeon amolyan "lelki szemetesláda". Imádja meghallgatni mások gondjait, és segít megoldani azokat. Csak azt nem tudja felfogni, hogy van amikor az ember nincs jó kedvében, és nem akarja neki kiönteni a szívét. Jiyeont már kiskorom óta ismerem, és már jól tudom, hogy ilyenkor nála a kedves szó nem használ.
"Nagyon ismeri Jiyeont... Mégis annyira rivalizálnak egymással. Vagy az csak a látszat?"
Többet nem is szóltunk egymáshoz. Chanyeol felállt az ágyról, és komótosan a terrárium felé sétált. Mikor benyúlt az üvegketrecbe, azt hittem, hogy ott helyben elájulok. De amikor már Ashával a kezében sétát az ágya felé, azt hittem, hogy ott mindjárt szívrohamot kapok.
- Félsz? - kérdezte, mire én csak egy aprót bólintottam. - Pedig nem kell. Asha nem bánt. Legalábbis addig, amíg nem játszol vele kiskutyásat. Jiyeon párszor megpróbálta már. Mehettünk is a kórházba - nevette el magát, és Ashát letette az ágyára.
Nem bírtam levenni a szemem az ágyneműn mászkáló dögről. Egyre jobban irtóztam tőle. Nem is fért a fejembe, hogy Chanyeol miért tart ilyen szörnyeteget háziállatként.
- Szeretnéd megfogni? - jött közelebb a fiú a madárpókkal a kezében.
- Isten ments! Vidd innen! - fintorodtam el.
Chanyeol mosolyogva visszarakta Ashát a lakhelyére, és ismét helyet fogalt mellettem.
- Ha akarod estére ágyat cserélhetünk. Ez a pótágy nem lehet túl kényelmes - mondta, és elkezdte nyomkodni a matracot.
- Áh, nem kell. Jó nekem ez is - ráztam meg a fejem, pedig tényleg szívesen aludtam volna a fiú ágyában.
- Van még egy ötletem, de nem tudom, hogy mit szólnál hozzá - vigyorodott el.
- Mondd csak - mosolyodtam el én is.
- Aludjuk a szüleim ágyában. Hidd el, az a világ legkényelmesebb ágya - magyarázta áhítattal.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen bólintottam egyet. Akkor még talán nem is jutott el az agyamig, hogy arra mondtam igent, hogy egy ágyban aludjak Chanyeollal.
"Jó ötlet volt ez? Hyeri te őrült! Gondolkodhattál volna előbb is..!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése