Hétfő
Hirtelen hangos csörömpölés ütötte meg a fülemet. Gondolom, valami leesett bent. Legalábbis leverték. Füleimet ismét az ajtóra tapasztottam, és hallottam, hogy valaki gyors léptekkel közeledik az ajtó felé. Hirtelen teljesen leblokkoltam, és mozdulni sem bírtam.
Mikor a kilincs lenyomódott, én már tudtam, hogy végem. Szerencsére még időben el tudtam ugrani, így a kijövő személy nem csapta nekem az ajtót. Viszont, mikor szembe találtam magam a dühös Minjivel, azt kívántam, hogy bárcsak agyoncsapott volna az ajtó. Tudtam, hogy életem legrosszabb perceinek egyike jön.
- Te meg mit keresel itt?! - ordított rám, és már erősen meg is ragadta a csuklóm, és húzni kezdett maga után.
Ijedtemben nem tudtam mit reagálni. Teljesen lefagytam, mert egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Minji magával rángat. Sokkos állapotom miatt azonban képtelen voltam kirántani a kezem szorításából. Csak akkor voltam képes tisztán gondolkodni, mikor már a lánymosdó mosdókagylói mellett álltunk. Hirtelen megrántottam a kezem, de Minji erősebbnek bizonyult, és amúgy is sajgó karomat erősebben kezdte szorítani.
- Elengednél? - csattantam fel hisztérikusan.
- Nocsak, Lee Hyeri megszólalt. Nem is hittem, hogy tudsz beszélni - mondta gúnyosan, és továbbra sem engedett el.
- Mit akarsz? - sziszegtem összeszorított fogakkal.
- Csak tájékoztatni akarlak. Gondolom mindent hallottál a Chanyeollal való beszélgetésemből, és nyilván tudod, hogy Chanyeol kidobott a stábból. - Meg is érdemelted! - Most pedig te leszel az utódom.
- Igen, ezekről tudok.
- Remek, akkor pedig most fülelj jól, mert egyszer mondom el! - sziszegte. - Én Choi Minji vagyok, és én vagyok a suli legbefolyásosabb diákja. Rengeteg követőm van az egész intézményben. Azt pedig nem hagyom, hogy egy ilyen jöttment, mint te, csakúgy kitúrjon a stábból. Ettől kezdve pokol lesz az életed, Lee Hyeri! Megértetted? - ordította, nekem pedig eleinte nem jutottak el az agyamig a szavai.
Nem bírtam megszólalni, csak kidülledt szemekkel és jéghideg végtagokkal álltam Minjivel szemben. Konkrétan rettegtem a csajtól, mert éreztem rajta, hogy amiket mondott, teljesen komolyan gondolta. Nem tudtam, mire készül, de abban biztos voltam, hogy nem fog az én javamra válni.
Minji - miután nem látott semmi reakciót az arcomon - felemelte a jobb karját, és egy nagy lendülettel felpofozott. Ezután pedig idegesen elhagyta a mosdót, és erősen becsapta az ajtót. Keze nyomán még mindig égett az arcom, és a sírás határán álltam. Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de nehezen ment. De miután eszembe jutott, hogy egyedül vagyok, elsírtam magam.
"Itt senki nem lát, senki nem hall..."
A lábaim remegtek, a kezeim hidegek voltak, a mellkasom pedig szúrt. Az egyik mosdókagylóra támaszkodtam, de miután megláttam a tükörben magamat, inkább elfordítottam a fejem. Az arcom fehér volt, mint a fal, a szemeim pedig pirosak voltak a sírástól. Viszont láttam valamit magamon, ami megragadta a figyelmem, így nagy nehezen újra a tükörbe néztem. Az orrom alatt egy piros csík húzódott. Vérzett az orrom. Elkeseredettségemben sóhajtottam egyet, majd a karommal letöröltem a vércsíkot. Nem érdekelt, hogy a kezemre rászáradt a vörös folyadék, az volt akkor a legkisebb gondom.
Mikor a lábaim már alig bírták, leültem a földre, és összehúztam magam. Tovább folyattam a könnyeim, és próbáltam lenyugtatni magam. Nem is értem, hogy miért borultam ki. Hiszen, ha akartam volna, elengedhettem volna Minji szavait a fülem mellett, és egyszerűen kisétálhattam volna a mosdóból. Minjinek valószínűleg ez volt a célja. Az, hogy összeroncsoljon. És belőle simán kinézném, hogy ezek után egy bérgyilkost is rámszabadít, csakhogy eltegyen láb alól.
Egyszer csak kicsapódott a mosdó ajtaja, és pedig ijedtemben felsikítottam. Összeszorítottam a szemeim, és az arcom a tenyerembe temettem. Már kezdtem azt hinni, hogy Minji tényleg rámküldött egy gyilkost, mikor a bejövő személy leguggolt mellém, és a karjai közé zárt. Az orromat megcsapta egy ismerős illat, és megnyugodtam.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva Chanyeol, és elemelte a kezeimet az arcom elől. - Miért vagy ilyen sápadt? És miért sírtál? Várj! Miért véres a karod? Hyeri, mi történt?
- Ny-nyugodj meg, nem olyan nagy dolog - dodogtam.
- De hiszen úgy nézel ki, mint egy zombi!
- Kösz, ez kedves volt - mondtam sértődötten.
- Ajj, nem úgy értettem! Na, de mi történt? - kérdezte ismét, és kicsit lenyugtatta magát.
Nem tudtam, hogy elmondjam-e Chanyeolnak az igazat, miszerint Minji megfenyegetett, és pokollá akarja tenni az életem, ezek után pedig felképelt.
"Nem hiszem, hogy Chanyeol repesne az örömtől, ha ezt megtudná... De nem akarok hazudni neki"
- Á-áh, semmi említésre méltó. Nem érdekes - mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Remélem nem gondoltad, hogy ilyen könnyen át tudsz verni - jegyezte meg gúnyosan. - De nem erőltetem. Előbb-utóbb úgyis elmondod, hogy miért sírsz a mosdók mellett vérző orral.
A torkomban egy gombóc képződött, és nem tudtam megszólalni. Akármennyire nem akartam igazat adni Chanyeolnak, be kellett látnom, hogy a fiúnak igaza van. Így hát jobbnak láttam, ha nem ásom el a lelkem mélyére ami bánt. Legtöbbször ezek okozták nekem a legnagyobb gondot. Nem szoktam a gondjaimat másokkal megosztani. Kisebb koromban rettegtem attól, hogy mások megijednének vagy éppen kiakadnának a problémáim hallatán. Talán ezért lehetett az, hogy senkinek nem beszéltem arról ami a szívemet nyomta.
- Minji itt volt - böktem ki, mire Chanyeol arca megmerevedett. - Aztán azt mondta, hogy tönkreteszi az életem, és felpofozott.
Chanyeol összepréselte az ajkait, és az állkapcsa megfeszült. Gondolom, összeszorította a fogait. Ezután pedig felpattant, és ajtó felé vette az irányt. Hirtelen megrémültem. Tudtam, hogy Chanyeol nagyon forrófejű, így tisztában voltam azzal, hogy éppen Minjihez igyekszik. Én viszont nem akartam, hogy hirtelen felindulásból valami olyat tegyen, ami később még kárára lehet.
- Ne hagyj itt egyedül! - szóltam utána kérlelve, mire megtorpant.
Chanyeol egy nagyot sóhajtott, majd visszafordult felém, és visszaült mellém. Egyik karját átdobta a vállamon, majd közelebb hajolt, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Örülj neki, hogy fontosabb vagy nekem, mint az, hogy kinyírjam Minjit - suttogta, mire felkuncogtam. - De nem menekül előlem.
- Azért ne tegyél benne kárt.
- Ne aggódj, nem fogom megcsonkítani. De hidd el, eleget fog még kapni tőlem, és mindent megbán amit tett - vigyorgott.
"Minji? Megbán mindent? Jó vicc..."
Tippem sem volt, hogy Chanyeol mégis mit akar kezdeni Minjivel. Próbáltam belelátni Chanyeol gondolataiba, de semmit nem sikerült kitalálnom. Mindenesetre éreztem, hogy ennek még mi isszuk meg a levét.
Több percig szótlanul ültünk a mosdóban a hideg csempének dőlve. Egyszer csak nyílt az ajtó, és egy alsóbb éves, szemüveges, esetlen lány botorkált be. Amint meglátott minket, tágra nyíltak a szemei, és gyorsan el is hagyta a helyiséget. Nekem meg akkor jutott eszembe, hogy a női mosdóban gubbasztunk. Ijedten néztem a vállamat átölelő fiúra, akitől csak egy furcsálló grimaszt kaptam.
- Miért nézel így rám? - kérdezte.
- Csak eszembe jutott, hogy a női mosdóban vagyunk - nyögtem ki. - Mennünk kéne...
- Hát jó, mehetünk, ha akarod. Hazakísérlek - vonta meg a vállát, és felpattant a földről, majd felhúzott maga után.
Mielőtt mindketten kiléptünk volna a mosdó ajtaján, kilestem, és csak akkor engedtem meg Chanyeolnak, hogy kijöjjön, miután láttam, hogy nincs senki sem a folyosón. Ő persze csak nevetett rajtam, de nem nagyon érdekelt. Inkább engedtem, hogy szórakozzon rajtam, minthogy lebukjunk. Mármint, nem lenne túl szerencsés dolog, ha mindenki szeme láttára jönnénk ki kézen fogva a női mosdóból.
Gyorsan el is hagytuk az iskola kihalt épületét, és megindultunk hazafelé. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz semmit, de mikor úgy belemerültem a gondolataimba, hogy majdnem nekimentem egy lámpaoszlopnak, Chanyeol visszarántott, és attól kezdve nem engedte, hogy elkalandozzanak a gondolataim.
- Képzeld, szerdán foglak bemutatni a stáb tagjainak - lelkendezett, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
- És hogy fogják fogadni?
- Nem tudom. Nem látok a fejükbe, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz bajuk veled - mosolygott rám biztatóan. - Viszont most eléggé elfoglaltak vagyunk. Az évnyitó bulit eltolták szeptember végére. Akkor viszont a meghívott DJ nem ér rá, ezért nekünk kell megszerveznünk a zenét.
Chanyeol akkor juttatta eszembe a minden éveben megrendezett sulis évnyitó bulit. Eddig mindig a tanév második hetében szokott lenni, de nekem fel sem tűnt, hogy elmaradt.
- Megszervezni is nekünk kell a bulit? - kérdeztem.
- Igen. Az igazgatás úgy döntött, hogy ránk bízzák a szervezést. Viszont, ha valamit elszúrunk, azt rajtunk vasalják be. De ezt majd még megbeszéljük a többi sulirádióssal. Egyébként megérkeztünk.
- Gyere be nyugodtan - mondtam, és kinyitottam a bejárati ajtót.
- Inkább megyek megint az ablakon keresztül - nevette el magát, mire belőlem is kitört a nevetés.
Eszembe jutott, amikor szombaton az éjjel közepén Chanyeol bemászott az ablakomon. Akkor még frusztráltan hatott rám ez az eset, mert egészen addig senki nem szökött be a szobámba az ablakon keresztül csak azért, hogy láthasson. De azok után nem bántam volna meg, ha esetleg minden este eljött volna hozzám.
Miután mondtam Chanyeolnak, hogy bent kaphat enni, nem tétovázott tovább, bejött velem a házba. Én meg csak nevettem. Nem kellett sokat győzködnöm. Tudtam, hogy próbált udvarias lenni, de ahogy láttam az étel fontosabb volt neki, mint az illem.
- Mit adhatok? - kérdeztem mosolyogva, miután beértem a konyhába.
- Hát, egy ramyun jól esne - vágta rá, mire én előhalásztam a szekrényből egy instant ramyunt.
Nem akartam felgyújtani a házat ezért megszállottan figyeltem, hogy a tűzhelyen mikor kezd el forrni a víz. Egyszeriben azonban két kar fonódott a csípőm köré, mire megugrottam. Ijedten kaptam a szívemhez, Chanyeol pedig egy nagyot nevetett. A fejét a vállamra hajtotta, és nem bírta abbahagyni a hahotázást.
- Azért igazán befejezhetnéd - szólaltam meg sértődötten.
- De olyan aranyos voltál, mikor ijedtedben megugrottál - nézett rám ártatlan szemekkel.
Megforgattam a szemeim, és akaratomon kívül elmosolyodtam. Képtelen voltam haragudni Chanyeolra.
- Máskor ne ijesszél meg! - szólaltam meg, és kevertem egyet a főlő ramyunon.
- És, ha netán mégis megtenném, mi lesz? - kérdezett vissza pimaszul.
- Akkor nem kapsz ramyunt - vágtam rá, ő pedig elgondolkodott.
- Jogos... Akkor inkább hagylak.
Karjai elváltak tőlem, és léptei egyre távolodtak. Leült a kis konyhánkban lévő étkezőasztalhoz, és bámult maga elé. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. Alig pár lépésre volt tőlem, de mégis bántam, hogy a tűzhelynél hagyott. Hiányzott a közelsége, a nevetése és az őrültségei. Elidőztem az arcának bámulásával, egyszerűen megbabonázott. A valóságba pedig Chanyeol hangja zökkentett vissza:
- Nem értem, miért küldtél el mögüled, ha már most hiányzok.
- Mi? Ja, én csak... elbambultam - dadogtam égő arccal.
- Nem baj, megértem, hogy imádsz nézni, de remélem, hogy a kaja nem égett el - nevette el magát, én pedig ijedten a fazékra kaptam a tekintetem.
Szerencsére nem lett semmi baja, csak kicsit túlfőtt. De azért reméltem, hogy Chanyeol számára ehető lesz. Én nem voltam éhes, ezért csak Chanyeol elé raktam ételt. Furcsállta is, hogy én miért nem eszek, de csak szimplán nem voltam éhes. Gondoltam, majd eszek vacsorát.
Miután Chanyeol bekebelezte a ramyunját, elindultunk a szobámba. Kissé feszengtem attól a tudottól, hogy ketten vagyunk egyedül a házban, de végül elhessegettem a zavaró gondolataimat. Amint beértünk a szobámba, Chanyeol kiterült az ágyamon, én meg leültem az íróasztalom székére.
- Szép szoba - mondta mosolyogva Chanyeol, miután észrevette, hogy a szoba egyik fele lilára, míg a másik fele zöldre van festve.
- Mikor még Gikwang itt lakott, nem tudtunk megegyezni, hogy milyen színű legyen a szoba. Ezért döntöttek úgy anyuék, hogy mindkettőnk térfele más színű lesz - magyaráztam zavaromban.
- De most, hogy a bátyád nem él itt, nem akarod átrendezni?
- Nem igazán. Már hozzászoktam. És így egy kicsit úgy érzem, hogy Gikwang velem van. Mikor elköltözött itthonról, sokáig féltem elaludni. Gikwang mellett biztonságban éreztem magam, és furcsa volt, amikor már nem aludtunk egy fedél alatt - mondtam elhalló hangon, mert a tokomat valamilyen fojtogató érzés gyötörte.
Hiányzott Gikwang. Vele nőttem fel, és nagy csapás volt az életemben, mikor elköltözött itthonról. Sokáig könyörögtem anyuéknak, hogy hadd menjek el vele, de nem engedtek. De azóta évek teltek el, én meg hozzászoktam ahhoz, hogy én lettem az egyetlen gyerek a háznál. Mégis akkor éreztem teljesnek a családot, mikor a bátyám is itt volt. De ez sajnos csak ritkán volt így.
- Na, most miért vágsz ilyen képet? - kérdezte Chanyeol rövid hallgatás után.
- Csak elgondolkodtam - feleltem, mire csak megvonta a vállát, és közelebb jött hozzám.
Kezem után nyúlt, majd maga után húzott az ágyhoz. Ezután pedig lelökött a lepedőre, és fölém mászott. Én értetlenül meredtem rá. Nem tudtam mire vélni a helyzetet, de ő csak önelégülten vigyorgott. Egy hirtelen pillanatban azonban közelebb hajolt, és ajkait az enyémekre tapasztotta. Testem hirtelen megkövült. Pár pillanatig nem tudtam reagálni semmit, de aztán hirtelen elkezdett gyorsabban dörömbölni a szívem a mellkasomban. Apránként kezdtem egyre jobban belebódulni a csókunkba. A kezeimet Chanyeol nyaka köré fontam, miközben ő egyre hevesebben csókolt.
Pár perc múlva lihegve vált el tőlem, és mikor kinyitottam a szemeimet, szembe találtam magam Chanyeol mosolygós arcával. Karjaimat elvettem a nyaka körül, és a hátára vezettem őket, majd szorosan hozzábújtam. A fejemet nyakhajlatába fúrtam, és nagyokat lélegeztem. Olyan jó volt a közelsége... Nem volt kedvem elengedni. Hirtelen a fiú ajkait éreztem meg a nyakamon. Megborzongtam. Túl jó volt ahhoz, hogy szívem legyen elengedni Chanyeolt. Viszont a fiú keresztülhúzta a számításaim, és elvált a nyakamtól.
- Ugye tudod, hogy igazából nem azért húztalak ide, hogy megcsókoljalak? Igaz, nem volt rossz döntés...
- Akkor mégis miért gyűrtél magad alá? - értetlenkedtem.
- Ezért - vágta rá, és elkezdte csikizni az oldalam.
A reflexeim túl lassúak voltak. Nem tudtam mit tenni Chanyeol ellen, csak nevetve vergődtem alatta.
- K-kér-lek, hagyd a-abba! - kérleltem, de már alig kaptam levegőt.
Hirtelen a kezei eltűntek az oldalamról. A könnybe lábadt szemem megtöröltem, de a nevetést nehezemre esett abbahagyni. Viszont amikor már a sok kacagástól eszeveszettül fájt az oldalam, abbahagytam. De nem sokáig volt nyugtom, ugyanis a fiú ujjai a talpamhoz siklottak. Az egyik kezével lefogta a lábaimat, a másikkal pedig a talpamat kezdte csikizni.
A nevetéstől alig kaptam levegőt, a könnyes szememtől pedig elmosódott a körülöttem lévő világ. Az oldalam egyre jobban kezdett szúrni, de hiába kérleltem Chanyeolt, hogy hagyja abba, nem nagyon akarta. Pár perccel később viszont abbahagyta a talpam gyötrését.
Miután sikerült rendeznem a légzésem, és lenyugodtam, hátradűltem az ágyamon. Egyszer csak azt éreztem, hogy az ágy benyomódik mellettem. Chanyeol befeküdt mellém. Felé fordultam, és úgy néztünk egymás szemébe.
- Szeretem mikor nevetsz - szólalt meg, mire nekem egy nagyot dobbant a szívem.
- De ugye tudod, hogy a sírva röhögés nem egyenlő a nevetéssel? - kuncogtam.
Ő is elnevette magát, majd megragadta a karom, és közelebb húzott magához. Úgy éreztem, hogy az egész testem lángokban áll.
Több percig így összeölelkezve feküdtünk. A szemeimet lehunytam, és kiélveztem, hogy Chanyeollal lehetek. Viszont minden nyugalmam elillant, mikor beugrott amikor Baekhyunnal beszéltem.
"...én pedig mindent megteszek, hogy megszerezzelek." - visszahangzott a fejemben.
Rossz érzéssel töltött el, hogy Baekhyun ily módon akar megközelíteni. És bántott, hogy Chanyeolnak nem mondtam semmit a Baekhyunnal való beszélgetésemből. Viszont - magamhoz híven - a számat nem tudtam tartani.
- Baekhyun nem enged el. Szeretne megszerezni - böktem ki.
- Próbálkozzon csak. Úgysem fog sikerülni neki.
- Miért érzem úgy, hogy te is benne vagy ebben a dologban?
- Lehet, hogy közöm van hozzá, de lehet, hogy nem - titokzatoskodott.
Nem tudtam mit kezdeni a válaszával. Más reakcióra számítottam Chanyeoltól. Arra gondoltam, hogy kikel magából, és elkezdi szidni Baekhyunt. Ehelyett nyugodt maradt. Ez már gyanús volt. És világosan éreztem azt, hogy Chanyeolnak valami köze van ahhoz, hogy Baekhyun hirtelen a hős szerelmes bőrébe bújt. Pedig ő nem ilyen. Kiskorunk óta ismertem Baekhyunt, és tudtam róla, hogy soha nem küzdene meg egy lányért.
A valóságba a bejárati ajtó csapódása térített vissza. Chanyeol kérdőn rám nézett, nekem pedig lázasan kattogni kezdett az agyam.
- Szerintem apu jött meg - mondtam, mire Chanyeol arca elfehéredett. - Valami baj van, Chanyeol?
- Soha nem fogom megbocsátani neked, hogy a matektanárom az apád - nevetett kínjában.
- Kimegyek beszélni vele - mondtam, és kiindultam a szobámból.
A konyhában rátaláltam apura. Éppen az aktatáskájából szedett elő papírokat, de amint meglátott, abbahagyta amit csinált.
- Szia Hyeri! - üdvözölt boldogan. - Hogy telt a napod?
"Szörnyen..."
- Egész jól. De tudod, most éppen itt van nálam Chanyeol. Nem baj, ha marad még egy kicsit?
Apu egy pillanatra ledermedt. Az arca feszültté vált, miközben a gondolkozott. Majd nagy levegőt vett, és elindult a szobám felé. Kérdezés nélkül benyitott a szobámba. Gyorsan utánasiettem, és bementem vele együtt a szobába.
- Szia Chanyeol - köszönt a fiúnak, aki apu láttán nyelt egy nagyot.
- Jó napot Mr. Kim!
- A szomszéd szobában leszek - fordult felém apu.
- A kamrában vagy a vécében? - kérdeztem visszafojtott nevetéssel.
- Ööö... Akkor egyezzünk meg annyiban, hogy nyitva hagyjuk az ajtót.
- De apu..! Inkább menjél ki! - mondtam sértődötten, majd kitessékeltem aput a szobából.
Leültem az ágyamra, Chanyeol pedig követte a példámat. Üveges tekintettel meredtem magam elé. Nem értettem aput. Lehet, hogy ez csak valamilyen apai ösztön, de igazságtalannak tartottam, hogy annak idején Gikwangot biztatta, hogy menjen csajozni. De persze mikor nálam van egy fiú, az már szúrja a szemét.
Hirtelen két kar fonódott a csípőm köré. Chanyeol óvatosan magához húzott, és arcát a nyakamba fúrta. Puha haja csiklandozta a nyakam, forró lehelete pedig megnyugtatott.
- Szeretlek - suttogja.
"Én is."
*
"Ettől kezdve pokol lesz az életed, Lee Hyeri! Megértetted?"
Pár percig forgolódtam, de lassan rájöttem, hogy amíg nem szellőztetem ki a fejem, addig nem tudok aludni. Felültem a matracon, és elgondolkoztam. Valahogy aludnom kellett, mert másnap iskola volt, de egyszerűen nem tudtam mit csinálni. Eszembe jutott, hogy mikor még Gikwanggal együtt osztoztunk a szobán, ha nem tudtam aludni, mindig elsimogatott. Mikor ez eszembe jutott, akaratomon kívül elkezdtek folyni a könnyeim. Hiányzott a bátyám. Akárhogy is próbáltam bemesélni magamnak, szinte fizikailag fájt a távolléte. És ebbe több éve nem törődtem bele. Nem tudtam feldolgozni, hogy felnőtt. Az én szemeben még mindig két szórakozott kisgyerek voltunk. De azt a képet valahogy el kellett engednem.
A sírásom egyre erősödött, de próbáltam csukva tartani a számat, hogy a szüleim nehogy meghallják. Viszont az orromon nem tudtam elegendő levegőt venni, és kénytelen voltam kinyitni a számat. Fejemet a párnámba fúrtam, és úgy próbáltam visszafolyatni a hangjaimat.
Egyszer csak hideg ujjakat éreztem a hátamra simulni. Ijedten felkaptam a fejemet. A könnyeim miatt a sötétben minden elmosódott. Nem tudtam kivenni, hogy pontosan ki áll az ágyam mellett. Viszont abban biztos voltam, hogy nem Chanyeol.
- K-ki vagy? - kérdeztem, miután csillapodott a sírásom.
- Majd rájössz. De miért sírsz kiscsaj? Mi történt?
- T-taejoo? - kérdeztem döbbenten.
"Igen, csak Taejoo lehet... Csak ő hív kiscsajnak."
- Kérdezed vagy állítod? - kérdezett vissza szórakozottan.
Hirtelen nagy kő esett le a szívemről. Nem is tudtam, hogy miért. talán azért, mert végre nem voltam egyedül, vagy azért, mert örültem, hogy nem egy bérgyilkos guggol az ágyam mellett.
- Miért vagy itt? - kérdeztem mér sokkal nyugodtabb hangon.
- Mert a segítségedet akarom kérni - mondta, mire én elgondolkoztam.
"Miért akarja a segítségem? Nem is ismer..."
- Várj! Először is... Hogyan jöttél be? És, honnan tudtad, hogy itt lakom?
- Nem kéne máskor nyitva hagynod az ablakot - felelte, és a sötétben is jól láttam, hogy elvigyorodik. - És őszintén szólva? Nem tudtam, hogy itt laksz. Csak délután erre jöttünk Jaehyunnal, és láttam, hogy az a magas, ijesztő fiú kijött a házból. Aztán most nem tudtam, hogy kihez menjek, és gondoltam, szerencsét próbálok, és bejövök hozzád.
Nagy szemekkel meredtem a fiúra, és eltelt egy kis idő, mire eljutott az agyamig, ami mondott. Gondolom, a "magas, ijesztő fiút" Chanyeolra értette. Nekem róla pedig egyből beugrott, amikor Chanyeol egyik este szintén az ablakon mászott be hozzám. Azzal a különbséggel, hogy ő azért jött, mert látni akart, Taejoo pedig csak segítséget akart kérni.
- És miben akarod, hogy segítsek? - kérdeztem kis hallgatás után.
- Jaehyun elment otthonról. Nekem pedig nem szólt, hogy hova ment. És meg kell találnom! Nekem tudnom kell, hogy hova ment!
- M-mi? Kim Taejoo, te eszednél vagy? - sziszegtem mérgesen, de legszívesebben ordítottam volna a fiúval.
- Figyelj, tudom, hogy ez furcsán hangzott. De Jaehyunnal eddig kiskorunk óta mindent elmondtunk egymásnak, és tudom, hogy most titkolózik előttem. Arról sem szólt, hogy elmegy otthonról. Felkeltem, és azt vettem észre, hogy üres a garázs.
- Milyen garázs? - szakítottam félbe az értetlenkedésemmel.
- Tudod, pár éve még Incheonban éltünk. Aztán Jaehyun szülei Szöulba költöztek, mi meg velük jöttünk. Aztán, mikor Jaehyunnal lázadozni kezdtünk, el akartunk költözni Jaehyun szüleitől. De mivel ők azt mondták, hogy szó sem lehet róla, kiköltöztünk a garázsba. Ott senki nem mondhatja meg nekünk, hogy mit csináljunk. Na, de hol is tartottam? Ja, megvan! Szóval, tudom, hogy Jaehyun elment valahova. Nekem pedig tudnom kell, hogy hova.
- Értem, de attól tartok, hogy én ebben nem segíthetek. Ez az egész olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Ráadásul holnap suli. És az első óránk kémia, azon pedig nem aludhatok el, mert Mrs. Choi kitekeri a nyakam - mondtam némi megbánással az arcomon.
- Oké, ez rendben van. És egy rövid sétára nem jönnél el velem? Amúgy pedig ne mondd, hogy téged nem furdal a kíváncsiság, hogy merre lehet Jaehyun.
- Tényleg nem érdekel, hogy merre van. De az nem lenne ellenemre, ha valami érdekesen kapnánk rajta... Egye fene, elegyek veled sétálni. Talán még Jaehyunt is megtaláljuk - mondtam sejtelemes mosollyal az arcomon.
Amikor jobban belegondoltam, eszembe jutott, hogyha Jaehyun olyan helyre ment, amit még Taejoonak sem mondott el, az biztos valami titkos hely lehet. Engem pedig nagyon is érdekelt, hogy a fiú merre mehetett.
- Elfordulsz amég átöltözök? - kérdeztem Taejootól, mire bólintott, és az ajtó felé fordult.
Felgyújtottam az éjjeli lámpámat, és a szekrényemből az első kezembe akadó ruhadarabot felhúztam magamra. Nem divatbemutatóra mentem, így Gikwang Fuck Off feliratú pólója és egy farmernadrág megfelelt. A szekrényemből előkaptam még az egyik régi, elnyűtt tornacipőmet, és már indulásra készen álltam.
- Kész vagyok, mehetünk - mondtam, és Taejoo felé fordultam.
Viszont amikor megakadt a szemem az ajtómon lógó tükrön, ledöbbentem. Hát még amikor megláttam benne a vigyorgó Taejoot..!
- T-te végig néztél? - kérdeztem dodogva.
- Úgy is mondhatjuk. De sajna nem sokat láttam belőled - felelte vigyorogva, és megindult az ablak felé.
Égő fejjel lekapcsoltam a lámpát, majd mellé sétáltam. Kinyitotta az ablakot, és kiugrott rajta. Én hozzá képest sokkal óvatosabban másztam ki, majd behajtottam magam mögött az ablakot.
Taejoo finoman megfogta a csuklóm, és kihúzott a házunk elé. Azt hittem, hogy megállunk megbeszélni legalább azt, hogy merre menjünk, de ehelyett a fiú tovább sétált. Beletörődtem, hogy Taejoo vezet, nekem nincs beleszólásom.
Pár perccel később egy parkhoz értünk. Taejoo lazán besétált, majd a park egyik eldugott helyén leült egy padra. Jógyerek módjára követtem a példáját, és helyet foglaltam mellette.
- Miért jöttünk be a parkba? - kérdeztem.
- Nem tudom. Csak volt egy olyan érzésem, hogy ide be kéne jönnöm - vonta meg a vállát.
Bólintottam egyet, jelezve, hogy értem. Újra beállt közénk a kínos csend, pont úgy, mint idefele úton. Taejoo az eget kémlelte, nekem pedig - a park lámpáinak gyér fényében - lehetőségem nyílt végigmérni a fiút. Egészen addig nem is tűnt fel, hogy talpig feketében van. Egyszerű fekete kapucnis pulcsi, fekete halálfejes póló, koszos fekete nadrág és fekete bakancs.
"Nem viccelt, mikor azt mondta, hogy a fekete a kedvenc színe. Hiába, rocker..."
- Miért nézel? - kérdezte, mire én ijedten kaptam észbe.
Egészen addig nem is figyeltem arra, hogy Taejoo észrevette-e, hogy bámulom. Viszont ahogy láttam az arcán, nem nagyon izgatta.
Egyszer csak faágak ropogását hallottuk meg. Hirtelen egymásra néztünk, egyből a hátunk mögé néztünk. Onnan jött a hang. Viszont mögöttünk egy nagy bokor volt.
- Biztos csak valami madár volt - mondta Taejoo, és hangjából leginkább azt vettem észre, hogy magát próbálja nyugtatgatni.
- Bízzunk benne - helyeseltem, de mikor a bokor mögül már beszéd hangjait is hallottuk, mindkettőnk teste megmerevedett.
- Az lehetséges, hogy a madarak megtanultak beszélni? - nézett rám a fiú.
- Csak nem félsz? - kérdeztem, és kuncogtam egy aprót. - Te, a nagy rocker...
- Na már! Mindenki félhet dolgoktól - sértődött meg.
- Igen, és te az emberektől félsz, ugye? - mondtam kissé cinikus hangnemben. - Taejoo, egy parkban vagyunk. Itt vannak rajtunk kívül is emberek - magyaráztam, és biztatásképpen megszorítottam a tenyerét.
- Azt hittem, hogy mi vagyunk csak olyan ütődöttek, hogy este fél tizenkettőkor parkba jövünk - motyogta sértődötten.
- Ezek szerint nem. De ne mondd már, hogy téged nem érdekel, hogy ki van a bokor túloldalán!
- Jó-jó, lehet, hogy egy kicsit tényleg érdekel. De csak egy nagyon picit - felelte.
Önelégülten elmosolyodtam, majd felálltam a pad tetejére. Kissé beroggyasztottam a térdeim, hogy ne látszódjak ki feltűnően a bokor ágai közül, és így kémleltem magam elé. Nem sokkal később Taejoo is követte a példámat.
- Szerinted nem fognak észrevenni minket? - kérdezte feszengve.
- Nem. De, ha mégis meglátnának, biztos, hogy maffiáknak néznének minket. Vagy bérgyilkosoknak... Esetleg sátánistáknak - tűnődtem el, és végignéztem rajtunk.
Mindketten teljesen feketében voltunk. Na, jó én nem egészen, mivel nekem szürke tornacipőm és nadrágom volt, de Taejoo tetőtől talpig feketében volt. Már csak egy napszemüveg kellett volna rá, és egy revolver a nadrágja hátsó zsebébe, és máris tiszta maffia kinézetet keltett volna.
Tekintetem megakadt a bokor mögé bámuló fiún. A szemöldökét idegesen ráncolta, és állkapcsa megfeszült. Nem értettem, hogy mit nézhet, így megpróbáltam követni a tekintetét. A bokor túloldalán két lány beszélgetett. Az egyikőjük nagyon magas volt, és a hosszú haja egy fejpánttal hátra volt fogva. Semmi különleges nem volt benne. Viszont mikor megláttam a másik lányt, nem hittem a szememnek.
"Choi Minji? Mégis mit keres ilyen későn itt? És ki az a másik lány?"
Hunyorogva figyeltem a két lányt. Reménykedtem benne, hogy rosszul látok, és nem is Minjit látom. Viszont pár perc múlva is ő állt ott. Nem képzelődtem.
- Neked nem ismerős az egyikőjük? - kérdeztem Taejootól.
- De. Viszont nem értem, hogy miért van itt. Ez nem vall rá... Ráadásul egy ilyen lánnyal jött el - tűnődött el.
- Én sem. Vagy, hogy mit keres egyáltalán itt ilyen későn...
- Sokszor megy el hajnalig. Ez nála normális.
- Várj, te honnan ismered Minjit? - kérdeztem meglepetten, mert nekem csak akkor esett le, hogy Taejoo csak aznap jött a sulinkba.
- Kit? Szerintem félreértjük egymást. Én Jaehyunra gondoltam - nevetett kínosan.
Össze voltam zavarodva. Nem értettem, hogy miről magyaráz Taejoo. Újra ránéztem a bokor túloldalán állókra, és szent meggyőződésem volt, hogy két lányt látok.
- Mi? Jaehyun?
- Ja, az a feketébe öltözött Jaehyun. Bár, először én sem ismertem rá. Ráadásul el van tűrve a frufruja. Két kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hányszor csinált ilyet.
Teljesen le voltam sokkolva. Nem értettem, hogy Jaehyun mit keres Minjivel a parkban az éjszaka közepén. Ráadásul Jaehyun hátrafogott frufruval... Nem is hittem, hogy valaha is eltűri a haját.
- Én azt hittem, hogy Jaehyun lány... - motyogtam. - Nagyon úgy néznek ki, mint két barátnő.
- Ne szóld el magad. Szerintem ezek ketten randin vannak.
- De miért pont Minjivel? Ráadásul Jaehyun honnan a bánatból ismeri Minjit? - hadartam.
- Szóval te ismered azt a lányt? - kérdezte, mire bólintottam. - Mesélj róla!
- A suli legutálatosabb lánya. Komolyan..! Annyira nagyképű. És mindenki megőrül érte. És persze engem utál. De ezen nem kell meglepődni. Engem hibáztat azért, mert Chanyeol kirakta a stábból, és most nagy untál - suttogtam összeszorult torokkal.
- Én ebből nem sokat értettem, de annyi sikerült leszűrnöm, hogy nem egy kedves lány - mondta, mire én felhorkantam.
- Semennyire sem az. Ezért is olyan meglepő, hogy itt látom Jaehyunnal.
- Én sem igazán értem. Jaehyun már majdnem három éve nem volt randin. Azt még megérteném, ha én jöttem volna el. Végtére is annak a csajnak egész jó hátsója van - tűnődött el, és meg egy kisebb pofont kevertem le neki. - Au, ezt most miért kaptam?
- Mert szörnyen éretlen vagy - forgattam meg a szemem. - Tudod, a suliban az a legnagyobb dolog, ha elmondhatod magadról, hogy tagja vagy a sulirádió stábjának. Eddig Minji is tag volt. De Chanyeol, a vezető kitette. Miattam.
- És ezért berágott rád?
- Aha. Tudod, ez amolyan lányos dolog. Ne is próbáld megérteni! A te agyaddal nem menne - vontam vállam. - De annyit remélem, hogy felfogtál ebből az egészből, hogy Minji egyáltalán nem lesz jó hatással Jaehyunra.
- Majd holnap beszélek vele. De most induljunk haza - mondta, és ásított egy nagyot.
Hazafele úton nem szóltunk egymáshoz. Mindketten fáradtak voltunk, és éreztük is egymáson, hogy mindkettőnknek erősen jár az agya. Nem tudtam, hogy Taejoo min gondolkozott. Viszont az én fejemben egy kérdés motoszkált. Méghozzá az, hogy mégis mit akarhat Minji Jaehyuntól? Nem értettem. Minji abszolút nem az a lány aki a hírnév miatt nyomuljon Jaehyunra. De akkor mégis miért beszélgettek a parkban?
- Megérkeztünk - szólalt meg Taejoo, mire én feleszméltem.
Már a házunk előtt álltunk. Gyorsan elköszöntem Taejootól aki még gyorsan egy jóéjtpuszit nyomott a homlokomra, majd a szobám ablaka felé indultam. Szerencsémre senki nem csukta be az ablakot, ebből pedig arra következtettem, hogy anyuék nem vették észre, hogy meglógtam.
Az utcai ruhámban befeküdtem az ágyamba, és próbáltam elaludni. Az óra fél egy körül járhatott, de képtelen voltam elaludni. Annyira görcsöltem azon, hogy sikerül-e elaludnom, hogy nem jött álom a szememre.
"Remek... Hogy megyek így holnap suliba? Olyan leszek, mint egy zombi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése