2. fejezet [Part 1]

Szeptember 2.
Kedd

  Reggel arra ébredtem, hogy valami mellettem nagy csattanással leesett a földre. Ijedtemben majd' leestem az ágyról. Mikor letekintettem a földre, láttam, hogy az egyik kedvenc vázám darabokra törve hever a földön. Szemeimmel idegesen kezdtem keresni a tettest, de nem kellett sokáig kutatnom. A szobámban lévő szekrényben a bátyám, Gikwang turkált.
 - Hé, azok az én cuccaim! Nem nyúlhatsz hozzájuk! - kiáltottam mérgesen.
 - Látom, így ébredés után is tele vagy energiával - mondta némi szarkazmussal a hangjában. - De ne aggódj, abszolút hidegen hagynak a cuccaid. Csak a régi évkönyveimet keresem. Anya azt mondta, hogy lehet, hogy ide raktuk őket...
 - Igen, és ez nem várhatott volna addig, amíg felébredek?! - fújtattam mérgesen, és kimentem a szobámból. 
 - Most miért vagy úgy feldúlva? - kiáltott utánam értetlenül.
 - Talán azért, mert egy hónapban jó, ha egyszer látlak, és akkor is csak egy rohadt évkönyvér' jössz! Esetleg nem érdekelne, hogy hogyan vagyok? Vagy az, hogy mi történt velem mostanában? Vagy, ha nem akarsz hallani rólam, akkor legalább mondhatnál valamit magadról! Már nagyon unom, hogy akárki megkérdezi tőlem, hogy mit dolgozol, én nem tudok mit mondani, mert te a saját húgodnak nem vagy képes elmondani a szakmádat! - ordítottam a képébe, mire meglepetten nézett rám.
Nem akartam csak úgy odavetni neki azokat, amiket elrontott a kettőnk kapcsolata terén, de egyszerűen olyan régen fojtottam el magamban mindezt, hogy nem bírtam magamban tartani.
 - Hyeri... Erről majd később beszélünk. De hidd el, csak neked akarok jót! - mondta nyugodt hangon.
 - De nekem ez így nem jó! - nyafogtam. - Gikwang... amit te csinálsz az nagy szemétség! És, ha legalább azt elmondanád, hogy milyen téren helyezkedtél el, már az is megnyugtatna. De most azt sem tudom, hogy ügyvéd vagy-e vagy kukás. Érted? És ez nekem szörnyen rosszul esik!
 - Hugi... Addig örülj, amíg nem tudod, hogy mi a munkám - mondta titokzatosan.
Minden hiába volt. Tudtam, hogyha elkezdek veszekedni Gikwanggal, akkor elkések Chanyeoltól, de viszont ki tudja, hogy mikor látom újra a bátyámat. Mindenesetre jobbnak láttam sietni újdonsült "rabszolgahajcsáromhoz". 
  A reggelimet gyorsan magamba tömtem, és már útnak is indultam. A zsebemből előkotortam a cetlit, amit tegnap Chanyeol adott. Addig teljesen meg is feledkeztem róla, hogy konkrétan azt sem tudom, hogy hova kell mennem. 
"Gangnam-gu... Az nincs is olyan messze..."
A karórámra pillantottam, és jobbnak láttam sietni. Pontos akartam lenni. De amilyen az én szerencsém, természetesen nem sikerült fél nyolcra odaérnem a megadott címre. 
Sokáig futottam, és egy hosszú utcában elkezdtem keresni az ötvenes számú házat. Annyira siettem, hogy arra sem tudtam normálisan odafigyelni, hogy melyik az utca páros oldala. Mikor már pár perce örült módjára rohangáltam, meguntam a keresgélést. Az ötvenes házszámot sehol nem láttam, ezért megálltam, és próbáltam lenyugtatni magam. Pár mély lélegzetvétel után nekiálltam agyalni, és az utca egyik feléről haladva végignéztem a házakat. 
"46... 48... 52... Ötvenkettő?! Hol van az ötvenes?"
Kicsit hunyorogva néztem egyik házszámról a másikra. És akkor leesett a tantusz. A negyvennyolcas és az ötvenkettes ház között egy kisebb ház is volt. Szinte egybe volt épülve az ötvenkettessel, és házszám nem volt rajta. Közelebb mentem, és a postaládán megtaláltam azt a jelet, ami elárulta, hogy jó helyen járok, ugyanis a fémdobozon nagy felirattal ott díszelgett, hogy Park család. 
Belestem a fakerítés lécei között. Bent egy kis rózsaszín ház volt. Az ablakokban rengeteg virág virított. Mivel csengőt nem találtam, óvatosan kinyitottam a kaput, és besurrantam. Egy gondosan kikövezett út vitt egészen a bejárati ajtóig. Meglepetten körülnéztem, mert még régebben hallottam egy olyan pletykát, miszerint Chanyeolnak egy veszélyes háziállata van. Én persze egyből egy nagy házőrző kutyára számítottam, de szerencsére háziállatnak nyomát sem láttam. 
Az ajtó mellett volt a csengő, amire szépen rá is támaszkodtam. Mikor senki nem nyitott ajtót, kezdtem elunni magam, de a kezemet semmi pénzért le nem vettem volna a csengő gombjáról. Egy hirtelen pillanatban azonban az ajtó kinyílt, és egy kéz karon ragadott, és behúzott. Kicsit megijedtem, és majdnem elsikítottam magam, de egy tenyér tapadt a számra.
 - Máskor ne nyomd több percig a csengőt! - sziszegte egy ismerős hang a fülembe. 
 - De így sem nyitottad ki! - mondtam, és megfordultam a tengelyem körül.
Miután megfordultam, szembe találtam magam az egy szál törölközőbe lévő Chanyeollal, akinek láttán egyből a szemeim elé kaptam a kezemet. Nem arról volt szó, hogy nem néztem volna tovább, mert egészen jó látvány volt... Ahogy a nedves tincsei a homlokára tapadtak, ahogyan a vízcseppek gyöngyöztek a mellkasán... Egyszerűen tökéletesen nézett ki. De viszont a pillanatnyi zavaromat lepleznem kellett valahogyan.
 - N-nem akarsz felöltözni? - dadogtam.
 - Hidd el, előbb is megtettem volna, de már csengett a fülem a csengőtől - vont vállat. - Amíg elrendezem magam, helyezd kényelembe magad. De semmihez nem nyúlhatsz, és nem nézel be sehova! Értve?
Bólintottam. A fiú féloldalasan elmosolyodott, és elment. 
Tanácstalanul álltam az előszobában. Úgy döntöttem, hogy felfedezőútra indulok. Tisztában voltam azzal, hogy éppen az imént ígértem meg, hogy nem nem csinálhatok semmit, de a kíváncsiságom sokkal jobban érdekelt, mint az ígéretem. Elindultam, és beértem egy tágasnak alig nevezhető nappaliba. A helység közepén egy fehér műbőr kanapé volt, előtte egy világosbarna dohányzóasztallal. A vajszínű falakat néhány festmény díszítette. Nagyon egyszerű volt, de mégis ízléses. A nappaliból nyílt néhány szoba. Az egyikhez odalopóztam, és óvatosan belestem. 
"Sötétkék falak, poszterek focistákról... Ez csak Chanyeol szobája lehet!"
Besurrantam. Nem volt túl nagy szoba. Éppenhogy egy ágy és egy asztal belefért. A szemem viszont egyből megakadt egy terráriumon. Közelebb mentem, és alaposan szemügyre vettem. 
"Ebben meg mit tarthat?" - ez a kérdés járt folyton a fejemben, és erre hamarosan meg is kaptam a választ. A terráriumban hirtelen megmozdult valami. 
 - Ááá! - sikítottam ijedtemben, és az ajtó felé siettem, de beleütköztem az éppen akkor belépő Chanyeolba.
 - Hyeri! Megmondtam, hogy nem jöhetsz ide! - szidott le. - De mégis mitől ijedtél meg így?
 - A-az... ott... - mutogattam a terráriumra, de egy értelmes szót nem bírtam kinyögni.
 - Oh, szóval megismerkedtél a barátnőmmel? - vigyorodott el önelégülten. 
 - H-hogy érted, hogy a barátnőddel? Chanyeol... 
A mondatom úgy fejeztem volna, be, hogy "Hogy tarthatsz itt ilyen dögöt?!", de jobbnak láttam befogni. Végül is, azért jöttem el a házába, hogy bekerüljek a Sulirádióba. Önszántamból soha nem is jöttem volna ennek a háznak a közelébe.
 - Ő itt Asha - sétált oda a terráriumhoz. - Már pár éve velem él...
A fiú már nyúlt volna be a terráriumba, hogy kivegye a benne tartózkodó méretes madárpókot, de én visítva rohantam oda hozzá, és amennyire tudtam lefogtam a karját.
 - Nehogy kivedd! Kérlek! - könyörögtem kissé könnyes szemekkel.
Amióta az eszemet tudtam rettegtem a pókoktól, így nem csoda, hogy Chanyeol "háziállata" láttán a szívem kihagyott egy ütemet.
 - Hyeri... Ashától nem kell félned. És amúgy is..! Most azt teszed, amit mondok! - vigyorgott ördögien. - Szerintem pedig meg kéne ismerkedned Ashával. Mit szólnál hozzá?
A kezeit kiszabadította a szorításomból, és benyúlt a terráriumba. A benne lakó pókot pedig kiemelte, és felém tartotta.
 - Gyerünk, Hyeri! Asha nem vár örökké! Vedd el mielőtt elszökik! - sürgetett a fiú.
Én pedig irtóztam attól a gondolattól, hogy a kezembe vegyem a Chanyeol kezében tartott dögöt. Szívem szerint rohantam volna ahogy tudtam, de nem tehettem.
"A Sulirádióért! Gyerünk, Hyeri! Meg tudod csinálni! Csak meg kell fognod Ashát, és kész..!" - bíztattam magam kevés sikerrel.
 - Ch-chanyeol... Kérlek! Most amúgy is mennünk kéne - próbáltam meggyőzni.
 - Menni? Ma csak a második órára érünk be - közölte nyugodtan.
 - M-mi? - kérdeztem a meglepettségtől szaggatottan. - De ma kémia az első órám Mrs. Choival, és be kell mennem!
 - Nekem meg nem kell bemennem, és te ma velem vagy, szóval ne is álmodj a kémia óráról!
 - D-de... Kérlek! Chanyeol, nekem be kell mennem, különben Mrs. Choi kinyír! - fogtam könyörgésre a dolgot.
 - Ha elmész, akkor én is kinyírlak! Hyeri... lehet, hogy eddig nem sikerült felfognod, de most közlöm veled, hogy te most a szolgám vagy! Azt teszed, amit én mondok, és vállalod a következményeit! Ennyi. És akárhogy is szidsz, azt remélem, hogy észben tartod, hogy te fogadtad el az ajánlatomat!
"Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle!"
 - É-értem... - suttogtam rekedten. - És Asha merre van?
Mikor ránéztem Chanyeol üres markára, egyből sejtettem, hogy valami nagy gáz van. 
 - Hát... gondolom elment. Na, akkor most kereshetjük! - csóválta meg a fejét.
"Elszökött? Mi? Akkor... bárhol lehet? Neee! Félek! Valaki vigyen ki innen most azonnal!"
 - Hyeri! Hallottál? Gyere te is keresni! Asha nem fog magától előbújni. 
Nem akartam a fiú pókját keresni. Semmi kedvem nem volt hozzá. Nekem a helyzet úgy volt jó ahogy volt. Úgy, hogy Asha nem volt a látóhatáromon belül, és semmiképpen nem akartam még egyszer ránézni arra a szörnyetegre! 
A fiú felforgatta az ágyneműjét és benézett a kis szoba minden szegletébe, de akárhogy is hívogatta, az állat nem akart előjönni. Én pedig álltam az ajtó mellett, és mozdulni nem mertem. Egészen addig, amíg Chanyeol felém nem fordult.
 - Hyeri... Ne mozogj! Asha ott van a lábad előtt!
Ijedten lekaptam a tekintetem. A lábujjam hegyénél tényleg a madárpók tanyázott. Úgy éreztem, hogy majd' szívrohamot kapok. A vér is megfagyott az ereimben, és amikor Asha komótosan elkezdett felfele mászni a lábamon, nem bírtam, és megpróbáltam lerázni magamról. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak a testem cselekedett.
 - Hyeri! Maradj nyugton, mert különben Asha megcsíp! - jött oda Chanyeol, és próbált nyugtatgatni, de nem járt sikerrel.
A kalimpálást csak akkor hagytam abba, amikor Chanyeol magához ölelt. Amint megéreztem, hogy a teste nagyon közel van az enyémhez, egyből lenyugodott minden végtagom.
 - Maradj így, én pedig leszedem rólad Ashát! - suttogta a fülembe.
A fiú elengedett, én pedig eleget tettem a kérésének. Egyszeriben éreztem, hogy a lábamról a nyolc láb eltűnik, én pedig egyből fellélegeztem. Chanyeol a tenyerében Ashával visszasétált a terráriumhoz, és visszatette a pókot a helyére.
 - Ennyire félsz a pókoktól? - fordult felém.
 - Igen... - válaszoltam szégyenlősen.
 - Akkor mostantól hagylak Ashát illetően. De azt nem várhatod el, hogy amíg itt vagy, kivigyem! Akárhogy is félsz tőle, meg kell szoknod, hogy ő is itt van!
Chanyeol közelebb jött hozzám, és felemelte az addig lehajtott fejemet. Kicsit könnyes szemeimmel ránéztem, ő pedig gyengéden megsimogatta az arcom.
 - Hyeri... Kérlek, ezt az egy hetet vészeld valahogyan át! Hidd el, hogyha nem ellenkezel, akkor neked is tetszeni fog!
 - De én nem akarom! - suttogtam rekedtes hangon. - Már lassan a Sulirádió sem érdekel! Én... be akarom ezt fejezni!