Szerda
Egy utazótáskával a kezemben ballagtam az utcán. Alig lehetett reggel hét óra, de én már elindultam Chanyeolhoz.
Előző nap este alig bírtam rávenni a szüleimet, hogy elengedjenek. Persze, csak hazugsággal sikerült megoldanom a dolgot. Egyik hazugság a másik után hagyta el a számat. Ez a sorozat akkor kezdődött, mikor apu kérdőre vont, hogy miért nem voltam első órán. De mivel meg volt elégedve azzal a válaszommal, hogy csupán Jiyeont kísértem el fogorvoshoz, különösebb veszekedés nem lett belőle. És ezután volt csak merszem megkérdezni, hogy pár napig el mehetnék-e valakihez. És mikor drága őseimmel sikeresen sikerült beetetnem, hogy pár napra Jiyeonhoz megyek, nyugodt szívvel elengedtek.
Nekem sokkal jobban tetszett volna az, ha semmiképpen nem engednek el otthonról. Gondolkoztam azon is, hogy beteget jelentek. Tegnap délután még a műhányás készítésével is megpróbálkoztam, de sajnos lebuktam. Így hát kénytelen voltam összecuccolni, és pár nap erejéig elköltözni Chanyeolhoz.
Mikor a házukhoz értem, a kaput nyitva találtam. Beleestem, és mikor nem láttam senkit, nyugodtan besétáltam. Ezúttal csak pár másodpercig nyomtam a csengőt. Semmi kedvem nem volt összeveszni az újdonsült lakótársammal. Jobbnak láttam inkább a kedvére tenni, mint felhúzni.
Pár percig várakoznom kellett, végül az ajtó kinyílt, és egy középkorú nő nézett ki rajta. Még köntösben volt, és göndör fekete haja kócosan állt szanaszét. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy csak nemrég kelt fel.
- Oh, te biztos Lee Hyeri vagy! - mosolygott rám.
- Ööö... Jó napot! Igen, Lee Hyeri vagyok! - mondtam zavaromban.
- Gyere csak beljebb! Chanyeol már sokat mesélt rólad.
"Mesélt? És mégis mit? Hisz' nem is ismer..!"
Esetlenül meghajoltam, és beljebb léptem. A cipőmet lekaptam a lábamról, és az utazótáskámat ledobtam a földre.
- Chanyeol! Vendéged érkezett! - kiáltott a hölgy.
Nem sokkal később Chanyeol jelent meg az előszobában. A haja kócosan állt szanaszét, a szemei pedig még le voltak hunyva.
- Anya ne ordíts! Elég lett volna, ha beküldöd Hyerit hozzám - mormolta morcosan, majd egy nagyot ásított.
Nem mondom, hogy nem nézett ki jól. Sőt! Arra kellett rájönnöm, hogy egy igazi szívtipró áll előttem. De mikor azon kaptam magam, hogy tudatomon kívül megszállottan bámulom az előttem álló fiút, elkaptam a tekintetem.
"Nekem Baekhyun kell! És nem ez a rabszolgahajcsár! De... akkor is jól néz ki..."
- Chanyeol, drágám! - szólalt meg a fiú anyja. - És nem akarod bemutatni nekem a barátnődet?
"A..? Milyét?!"
Chanyeol észrevette, hogy tiltakozni akarok, de mikor az anyja nem nézett oda, figyelmeztetve felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy ne szóljak semmit.
- Anya, ő itt Hyeri, a barátnőm - mondta egy sóhaj után. - Most pedig szeretném, ha hagynál minket!
Chanyeol anyja mosolyogva megrázta a fejét, és el is ment egy általam addig ismeretlen szobába. Kettesben maradtam a fiúval. Ő nem is szólt hozzám, besétált a szobájába, és intett felém, hogy én is menjek.
Esetlenül felkaptam a táskám a földről, és bementem Chanyeollal a szobájába. Ezúttal a szoba belseje még nyomasztóbb volt, mert egy nekem szánt pótágy is bent volt, és így alig lehetett mozogni az apró szobában.
- Mióta vagyok a barátnőd? - kérdeztem miután ledobtam az utazótáskám az pótágyra, és magam előtt összefontam a karjaimat.
- Nem vagy a barátnőm. Csak, ha azt mondtam volna, hogy egy lányt hozok a házba, akkor nem engedték volna meg, hogy itt maradj. Ezért mondtam azt, hogy a barátnőm vagy. De az igazságot nem mondhatod el se a szüleimnek, se a húgomnak! Értve?
- Van húgod? - csak ennyit tudtam kinyögni.
- Van, Soomi a neve, de nem vérszerinti - mondta, és az utolsó szavakat alig hallhatóan morogta.
- Hogy érted azt, hogy nem vérszerinti? - kérdeztem kíváncsian.
"Most pár napig itt kell dekkolnom. Akkor legalább megengedhetné, hogy kérdezzek a családjáról..."
- Most nem azért vagyunk itt, hogy a családomról meséljek neked. És amúgy sincsen semmi közöd hozzá! - sziszegte frusztráltan.
Gondolom szívesen ordított volna, de nem akarhatta, hogy az anyja meghallja. Pedig, ha kettesben lettünk volna, akkor biztos, hogy tovább húztam volna az idegeit. Minden mozdulatából, minden szavából éreztem, hogy a húga kényes téma nála. És, hát engem általában azok a dolgok érdekelnek, amit nem tudhatok meg. Így hát nem haladtam el a téma mellett.
"Előbb-utóbb kiszedem belőle! Tudni akarom..!"
A fiú idegesen dobálta a könyveit az iskolatáskájába. Egy-két könyv borítója meg is tépődött, de Chanyeol nem is foglalkozott vele.
Én csak leültem a csikorgó pótágyamra, és a lábaimat magam elé húztam. Összekuporodtam, és üveges tekintettel meredtem magam elé. Bántott Chanyeol idegessége. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megnyugodjon, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. A fiú annyira zaklatott volt, hogy egyszerűen megsajnáltam. Elgondolkoztam, hogy hogyan oldhatnám a feszültséget, de nem jutott semmi sem eszembe.
- Miattam vagy ilyen feszült? - kérdeztem meg végül, és még mindig bambán meredtem magam elé.
- Nem igazán. Most úgy minden miatt - hadarta ingerülten, és a könyveit még mindig kíméletlenül vagdosta, de ezúttal már nem csak a táskájába szórta őket.
- Szerintem abba kellene hagynod a könyveid szétmarcangolását - suttogtam aggódva, és felálltam az ágyamról.
Lassan közeledtem a fiú felé, és gyengén megfogtam az egyik kezét. Amint megérintettem, éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, és a kezében lévő fizika könyvet egyre görcsösebben szorongatta.
- Szerintem akár ki is mehetnél! - sziszegte feszülten.
- Csak segíteni próbálok!
- Most semmit nem tudsz segíteni! Most... le kell nyugodnom! - mondta, és a kezében lévő könyvet a földre csapta.
- És azzal vezeted le a feszültséget, hogy tönkreteszed a tankönyveidet? - kérdeztem értetlenül. - Amúgy meg miért lettél hirtelen ilyen ingerült? Valami rosszat mondtam?
- Már akkor is ilyen voltam, mikor megérkeztél. Most pedig kérlek, menj ki! Mindjárt megyek, és indulhatunk a suliba.
Éppen tiltakozni készültem, de Chanyeol erre időt sem adott. Egyszerűen kitolt. Már készült becsapni az ajtót, de az anyja megakadályozta ebben a cselekedetében.
- Ti meg mit csináltok? - jött oda.
- Ööö... csak fel kell öltöznöm, és addig Hyerit kiküldöm - hadarta Chanyeol, mire az anyja csak elmosolyodott.
- Akkor hagylak titeket! Most már indulnom kell. Három nap múlva jövök. Chanyeol addig kérlek figyelj Soomira is. Rendben?
- Persze, figyelek majd rá. Jó utat! - mondta vidáman a fiú, és ez előbbi ingerültségét teljesen elrejtette.
A nő gyorsan el is hagyta a házat. Amint kilépett, Chanyeol arcáról lehervadt a vigyor, és újra készült becsapni az ajtót, de én megállítottam.
- Hol lesz az anyád három napig? - kérdeztem.
- A szüleim valamilyen üzleti útra utaznak. Szóval három napig hármasban leszünk... Kivéve, ha sikerült rávennem Soomit, hogy menjen inkább a nyomi barátnőit boldogítani.
"Nem szeretheti túlságosan a húgát, ha így beszél róla..."
Már éppen szólni készültem, mikor a fiú nagy lendülettel becsapta az orrom előtt az ajtót. Mérgesen fújtatva a fekete bőr kanapéhoz ballagtam, és levágtam magamat rá.
Majd' megölt a kíváncsiság. Mindig is szinte minden érdekelt. Persze a kémiát kivéve. De amiről tudtam, hogy nem rám tartozik, alattomos módon én mindenképpen azt akartam megtudni. Ez volt a helyzet Chanyeol életével is. Látszott rajta, hogy baja van. Azt is sikerült kiderítenem, hogy nincs oda húgáért. Viszont azt mondta, hogy mikor megérkeztem, akkor is fel volt dúlva. Ez az egész számomra annyira különös és rejtélyes volt, hogy nem hagyott nyugodni.
"Türelem Hyeri! Majd... egyszer csak kideríted!"
Arra eszméltem fel, hogy nyílt Chanyeol szobájának az ajtaja. A fiú egyenruhában, iskolatáskával a vállán lépett ki. Az egyik kezében az én táskám volt, amit felém dobott.
- Hja! Ez majdnem eltalált! Tudod, hogy milyen veszélyes iskolatáskával dobálózni? - csattantam fel.
- Tudod, hogy ez engem rohadtul nem érdekel? - vágott vissza.
A mérgemet lenyeltem, és próbáltam úgy tenni, mint akit teljesen hidegen hagy az előző kijelentése.
- Még ma fel tudnád emelni a segged?! Ma kivételesen be szeretnék érni az első órára! - üvöltött rám, amitől összerezzentem.
- Addig nem megyünk sehova, amíg le nem nyugszol! Olyan vagy, mint egy idegbeteg!
Ekkor Chanyeol olyat tett, amit el sem tudtam volna képzelni. Elsírta magát. Eleinte csak annyit vettem észre, hogy a szemeiben könnyek gyűltek, és láttam rajta, hogy küzdött az ellen, hogy elsírja magát, Hát nem jött össze neki.
A fejét lehajtotta, és nesztelenül kezdett el pityeregni. Ha nem tudtam volna, hogy éppen milyen állapotban van, simán azt hittem volna, hogy nevet.
Megsajnáltam. És miközben ott ültem vele szemben tétlenül, összeszorult a szívem. Nem tudom, hogy miért sírta el magát, de ez nem számított. Meg akartam nyugtatni, de nem tudtam, hogy mit lépjek, de Chanyeol ebben is megelőzött. Közelebb jött hozzám. A kezeit a derekam köré fűzte, és felhúzott magához. Az arcát óvatosan a vállamba fúrta, és úgy sírdogált tovább. Egy hirtelen gondolattól vezérelve a tenyereimet felvezettem a hátára, és simogatni a kezdtem.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj! - suttogtam, de a torkomban keletkezett gombóctól nem tudtam hangosabban mondani.
Éreztem, hogy a fiú egyre jobban szorít magához. Én pedig hirtelen megijedtem. Élveztem azt, amit csinál. Jól esett, hogy olyan közel vagyok hozzá. És a legfurcsább az volt, hogy én egyáltalán nem akartam a közelében lenni. Az agyam szerint.
Chanyeol POV
Reggel anyáék azzal a hírrel fogadtak, hogy a nővérem kórházba került. Eléggé mélyen érintett a dolog. Fájt, hogy nem lehetek mellette, hisz' ő az ország másik felében fekszik a kórházban. Hogy pontosan mi baja van, azt anyáék nem voltak hajlandók elárulni.
Ezt a csodálatosnak semennyire nem nevezhető reggelt még jobban rontotta az, hogy Hyeri megérkezett. Igazából nem is tudom, hogy miért mondtam azt neki, hogy lakjon nálam. Lehet, hogy csak ki akartam szúrni vele, de lehet, hogy én akartam, hogy mellettem legyen. Nem tudtam eldönteni. A szívem és az agyam nem akarta együtt végezni a feladatát. De végül amellett döntöttem, hogy biztos csak azért hívtam Hyerit, hogy kiszúrjak vele.
Persze szegény lány meg is volt ijedve, mikor a idegbeteg módjára kezdtem szétmarcangolni a tankönyveimet. Ő viszont nem tudta, hogy miért vagyok ideges. Ahogy láttam rajta, azt hihette, hogy a húgom miatt. Pedig ez koránt sincs így! Soomi nem érdekel. Ő egész nap a szobájában dekkol. Nem is szoros köztünk a kötelék. Viszont a nővérem, Yura nagyon a szívemhez van nőve. Van köztünk egy olyan lelki kötelék, amit nem lehet elpusztítani. Vele ellentétben Soomit a szüleim akkor fogadták örökbe, mikor három éves voltam. Nem is voltam túlságosan oda érte. Anya miután felnevelte Yurát, mindig azt hajtogatta, hogy milyen jó lenne, ha lenne még egy lánya. Így, hát magától értetődő, hogy mikor megérkezett Soomi, velem már alig foglalkozott.
Yura viszont mindig mellettem állt. És most pont neki kellett kórházba kerülnie! Ráadásul a szüleim nem akarták elárulni a kórházba kerülése okát, amiből autómaikusan arra következtettem, hogy Yuránal komoly baja lehet.
Eléggé fel voltam dúlva, és akkor még jött Hyeri is. Ő pedig a kíváncsiságával lassan a sírba visz!
"Miért nem érti meg azt, hogy nem akarom elmondani?!"
Mikor kiküldtem a szobámból, megpróbáltam lenyugodni. Nem ment. Nem tudtam mit tenni, ígyhát felkaptam magamra az egyenruhámat, és rendbeszedtem magam, hogyha már a fejemben semmi sem oké, legalább a kinézetem legyen normális.
Mielőtt kiléptem volna a szobámból, gyorsan felkaptam Hyeri iskolatáskáját is. Mikor kiléptem, ezt szépen felé is dobtam. Majdnem sikerült fejbetalálnom. Igazából meg is ijedtem, mikor láttam, hogy a táska majdnem eltalálja Hyeri fejét. Persze látszott rajta, hogy mérges lett emiatt a cselekedetem miatt, de nem állt szándékomban bocsánatot kérni. Továbbra is az erősfiú szerepében akartam maradni, de ez Hyeri mellett lehetetlenségnek bizonyult. Előtte képtelen voltam magam előtt tartani a maszkomat. Előtte egyszer-kétszer önmagam voltam, pedig semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megismerje a valós énemet.
Hyeri olyan hatással volt rám, ami megrémített. Nem is értem, hogy hogyan lehetséges ez. Ez a csaj képes volt arra, hogy elsírjam előtte magam. Pedig még csak a saját szüleim előtt se szoktam sírni.
Egyszerűen felszakadt a szívemen az a seb, amit éppen próbáltam begyógyítani, és akármennyire is küzdöttem ellene, elsírtam magam. Bár ez nem vallott rám.
És aztán olyat tettem, amit álmomba nem tettem volna. Mikor magamhoz húztam Hyerit, tényleg megijedtem magamtól.
"Ez tényleg én vagyok? Ilyet... még soha nem tettem. Senkivel."
De akárhogy is próbálom elnyomni magamban, jól esett, mikor Hyeri hozzámsimult. Jól esett, mikor a hátamat kezdte el a simogatni. És volt egy olyan érzésem, hogy nem akarom elengedni. Túl jó érzés volt ahhoz, hogy megfosszam magam tőle.
Sajnos pár perc után azonban Hyeri eltolt magától. Láttam, hogy a szemei kissé könnyesek, és ő is a könnyeivel küzd. Az arca enyhén ki volt pirulva, a tekintetét pedig igyekezett elkapni rólam. Akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen Hyeri milyen szép lány, de ezt persze nem voltam hajlandó beismerni magamnak.
- Lassan indulnunk kéne... - suttogta Hyeri, és kibontakozott az ölelésemből.
- Persze. Már indulhatunk is - motyogtam, és igyekeztem lecsillapítani az átlagosnál sokkal gyorsabb szívverésem.
"Azt hiszem bajban vagyok. Ha így folytatom, akkor a végén még komolyan megkedvelem Hyerit..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése