8. fejezet [Part 1]

Szeptember 4.

Csütörtök

  Reggel kótyagos fejjel keltem. Körülbelül olyan lehettem, mint akit jól fejbe vágtak egy kalapáccsal. Az előző nap estéjéből semmire nem emlékeztem. Egyszerűen kiesett minden, ami akkor történt. Az utolsó emlékem talán az volt, hogy a kék színű palack tartalmát jól meghúzom, de az utána történtek teljesen összemosódtak. 
  Mikor megpróbáltam lábra állni, úgy éreztem magam, mint aki nagy betegségből épült fel. Eleinte kicsit szédültem is, de az hamar elmúlt. 
Chanyeol még az álmok mezején járt, én pedig nem szándékoztam felkelteni. Az ágyam végéből felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a szobából. Gyorsan megmosakodtam, és a könyveimet gyorsan beszórtam a táskámba, és készültem is indulni. Gyorsan magamra húztam a cipőmet, és elfordítottam a zárban lévő kulcsot.
 - Hova tartassz? - szólalt meg egyszer csak egy mély, ismerős hang.
 - Iskolába - fordultam meg, és Chanyeollal találtam szemben magam. 
 - Ma nem mész suliba - jelentette ki egyszerűen, és közelebb lépett az ajtóhoz, majd egy mozdulattal kirántotta a kulcsot a zárból.
 - Miért nem? - kérdeztem értetlenül. - Már azt is megmondod, hogy mikor lógjak?
 - Csak a te érdekedben mondom. Nem vagy olyan állapotban, hogy ma beüljél nyolc tanórára.
 - Csak hét órám lesz... - forgattam meg a szemem. - De mégis miből gondolod, hogy nem vagyok olyan állapotban, mint aki iskolába mehetne?
A fiú frusztráltan a hajába túrt, és szólásra nyitotta a száját. Pár másodpercig nem szólt semmit, majd egy mély levegőt vett, és megszólalt:
 - Tegnap kicsit becsíptél. Vagyis... eléggé kiütötted magad. A kék palackban soju volt, és eléggé megártott neked.  Nem tudom, hogy így jó lenne-e, ha ma suliba mennél.
Úgy éreztem, hogy mindenem megmerevedik, és úgy álltam, mint egy darab fa. Nem akartam elhinni, amit mond, de nagyon úgy tűnt, hogy igaza van. Ha jobban végiggondoltam, az, amit Chanyeol mondott tökéletes magyarázata lehetett annak, hogy nem emlékeztem a tegnap estére, reggel fáradt voltam, és a fejem majd' széthasadt.
 - Nagyon részeg voltam? - kérdeztem, miután egy nagyot nyeltem.
 - Eléggé - mondta, és az arcán ott bujkált egy kis vigyor, amit próbált eltüntetni.
 - Mi olyan vicces? Talán történt valami? - kérdeztem gyanakodva.
 - Neked legyen annyi elég, hogy nem akarom elmondani. Ez maradjon az én kis titkom - vigyorgott rám önelégülten, majd sarkon fordult, és a konyhába vette az irányt.
Kezdtem dühös lenni Chanyeolra, de sajnos ez alatt a pár nap alatt rájöttem, hogy a fiúnál erőszakkal nem lehet elérni semmit. Éppen ezért kellett visszafognom magam, pedig legszívesebben az ujjaimat a nyaka köré tekertem volna, és megfojtottam volna.
"Vajon mi történt, amit nem akar elmondani?"
 - Hyeri! Gyere reggelizni! - kiabált ki nekem Chanyeol.
Sóhajtottam egyet, ledobtam a táskám, és lekaptam magamról a nem rég felvett cipőmet. Besétáltam a konyhába, és leültem az étkezőasztalhoz.
 - Miért van ilyen unott képed? - jött oda hozzám, és elém rakott egy melegszendvicset, majd leült mellém.
 - Csak,.. mert tényleg itthon kéne maradnom, viszont akkor ki fogja igazolni? 
 - Én mindenre fel vagyok készülve - dőlt hátra vigyorogva a székén. - Egyszer az orvostól csórtam egy pecsétet. Az aláírás meg egy firka, és meg van oldva.
Örültem neki, hogy a fiú még erre is gondolt, de sajnos azt nem vette számításba, hogy nekem az apám a matektanárom, és ő azt hiszi, hogy én Jiyeonhoz cuccoltam pár napra. Ha meglátná, hogy nem vagyok iskolában, biztos Jiyeonhoz menne, neki viszont fogalma sincs az egészről.
 - Chanyeol! Feltudnád hívni Jiyeont, és beszélhetnék vele? - kérdeztem, miközben nekiálltam a reggelim elfogyasztásának.
 - Az attól függ, hogy miért akarsz beszélni vele - rántotta meg a vállát.
 - Mert a szüleim azt hiszik, hogy nála vagyok, de ő nem tud róla. A végén még miatta bukunk le...
 - Helyesbítek: csak te fogsz lebukni - mondta, és féloldalas mosolyra húzta ajkait. - Na, de miért félsz attól hogy a szüleid rájönnek? Hisz' nem tudják, hogy ma nem mész suliba. Vagy talán van olyan ismerősötök aki lebuktathat?
 - Úgy is fogalmazhatunk...
 - Van egy olyan érzésem, hogy kemény fába vágtam a fejszém. De van egy ajánlatom a számodra. Ha elmondod, hogy ki az, aki miatt lebukhatsz, és milyen a kapcsolatod vele, akkor beszélhetsz Jiyeonnal. De a helyedben sietnék, mert hamarosan becsengetnek - nézett a falon lévő órára.
Úgy éreztem, hogy legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Amióta a mostani iskolámba jártam, ez volt a legnagyobb titkom. Senki nem tudta, hogy a matektanár a mostohaapám, és nem is akartam, hogy valaki is megtudja. De nem láttam jobb megoldást. Muszáj volt lépnem valamit, és egy mély sóhaj után szólásra nyitottam a szám:
 - Mr. Kim az, a matektanár. És ő az én... - itt elakadtam. Nem mertem kinyögni azt az egy szót.
 - Ő a te kid? - sürgetett a fiú.
 - Az én mostohaapám - leheltem ki, és lehajtottam a fejem.
Chanyeol hitetlenül elnevette magát, és gúnyosan megszólalt:
 - Ugye tudod, hogy ez eléggé béna kitaláció volt?
 - Nem kitaláltam. Ha nem tetszik az igazság, akkor nem kell elhinned. De azért remélem, hogy hajlandó vagy végre felhívni nekem Jiyeont, mert a végén még tényleg nagy bajban leszünk - sziszegtem idegesen.
 - Csak akkor, ha elmagyarázod, hogy Mr. Kim hogyan lett a mostohaapád.
 - Majd akkor, ha te is válaszolsz egy kérdésemre - vágtam vissza, mire ő egy kis hezitálás után bólintott. - Az egész azzal kezdődött, hogy mielőtt megszülettem, a igazi apám meghalt autóbalesetben. Egészen három éves koromig rengeteg férfi megfordult nálunk. Anyu mindent megtett azért, hogy egy szerető apát találjon nekünk. Aztán egyik nap belépett az életünkbe Kim Youngwoo. Két évvel a találkozásuk után megtartották az esküvőjüket. De én konkrétan három éves koromtól az apámként tekintettem rá. Nagyon szeretem, és tényleg ő a legjobb apa, akit valaha is kaphattam volna. Viszont mikor eljött az az év, hogy apu lett a matektanárom, senki nem tudhatott róla. És nem derülhet ki. Éppen ezért kérlek, hogy ezt ne mondd el senkinek!
 - Ezt nem gondoltam volna - túrt a hajába, és jól megborzolta. - De eléggé hihető volt. És amíg nem teszel keresztbe nekem, senki nem fogja megtudni, hogy milyen a kapcsolatod Mr. Kimmel. És te mit akarsz tudni?
 - Azon a képen amit a terrárium alatt találtam, kik voltak, és miért olyan fontos neked? - vágtam rá gondolkodás nélkül, ő pedig kissé meglepődött a kérdésem hallatán.
 - Az... Egy családi kép. Ez első és az utolsó normális családi képünk - mondta bánatosan csengő hanggal.
 - Ezt, hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
 - Azon a képen még csak pár hónapos voltam. A két öregasszony a két nagymamám volt. A nagypapáimat soha nem ismertem. A jobb oldali nagymamámat sem igazán. A kép készülte után egy héttel elhunyt. A másik nagymamám Daeguban él. A vigyorgó kislány a nővérem. Ő pár éve a nagymamámhoz költözött, hogy segítsen neki. A fiatal nő a képen az anyám. A férfi az apám. Mikor két éves voltam, kapott egy új állásajánlatot, és azóta csak a munkájának él. A szüleim, miután három éves lettem, örökbe fogadták Soomit. Azóta az anyámnak a lányai sokkal fontosabbak lettek nálam. Láttam mindig rajta, hogy szeretné felém is kimutatni a szeretetét, de valahogyan nem sikerült neki. Ezek után gondolhatod, hogy a családunk, hogy szét van esve.
Chanyeol úgy mondott el mindent, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de tudtam, hogy legbelül nagyon bántja minden. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küzd, épp úgy, mint én. A torkomba lévő fojtogató gombócot alig sikerült leküzdenem. Éppen készültem volna kicsit lelkizni a fiúval, de mikor az órára pillantottam, minden előbbi tervemet megszüntettem.
 - Akkor felhívod nekem Jiyeont? - kérdeztem meg.
A fiú felállt, és a mobiljával a kezébe tért vissza. Unott képpel a füléhez emelte a mobilt, és mikor Jiyeon végre felvette, alig mondott valamit:
 - Adom Hyerit - mondta unottan, és a kezembe nyomta a készüléket.
 - Jiyeon? - szóltam bele.
 - Szia Hyeri! - szólt bele vidáman. - Tudod, most csengettek be, szóval gyorsan mondd, amit akarsz, mert a végén még Miss Lee elkobozza a mobilom. 
 - Szóval, lenne egy kérésem a számodra. Most pár napig Chanyeolnál lakom - kezdtem bele a mondandómba, de Jiyeon félbeszakított. 
 - Mit keresel nála?! 
 - Kötöttünk egy egyezséget, és ezt kérte...
 - Áh, akkor világos. Részvétem! Hidd el, nem lesz egy leányálom - jegyezte meg gúnyosan.
 - Arra rájöttem... De az a harci helyzet, hogy én otthon azt mondtam, hogy nálad leszek pár napig, és ma nem tudok bemenni. És, ha valaki kérdezi, hogy hol vagyok, akkor kérlek mondd azt, hogy nálatok vagyok, és lebetegedtem. 
 - Oké, úgy lesz ahogy kéred. De... miért nem jössz suliba? Tényleg lebetegedtél? - kérdezte csodálkozva.
 - Nem, csak volt egy kis balesetem a sojuval - ismertem be irulva-pirulva.
 - Haha. Szívesen megnéztem volna - nevetett. - De most bejött Miss Biológiát-akarok-tanítani Lee szóval le kell tennem, szia!
Mielőtt én is elköszönhettem volna, a lány megszakította a hívást. 
Megkönnyebbülten kifújtam a levőmet, és visszaadtam a mobilt a tulajdonosának. 
 - Mit csináljuk? - kérdezte meg Chanyeol.
 - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Van valami ötleted?
 - Hm... Ha jól láttam, mikor tegnap egyedül hagytalak, hogy válassz filmet, a Gidamot a padlón hagytad. Mi lenne, ha megnéznénk?
"Most komolyan..! Gidam*... A címe is szörnyű."
Éppen ellenkezni készültem, de volt egy olyan érzésem, hogy mégsem kéne ezt tennem. 
"Lehet, hogy talán mégis tetszeni fog..."
 - Rendben, megnézhetjük - vontam vállat.
Chanyeol sejtelmes mosolyra húzta ajkait, és intett a kezével, hogy kövessem. Kimentünk a nappaliba, ahol a fiú kezébe vette a DVD tokját, majd közelebb jött hozzám. Mikor megállt előttem, én értetlenül meredtem rá, ő pedig csak kuncogott egyet. Megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni. Mivel már feltérképeztem a házat, jól tudtam, hogy hova visz. Ahhoz az ajtóhoz, ami mögött egy vasrács húzódott. Mikor odaértünk, elengedte a csuklóm, és előkapott a zsebéből egy kulcsot. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
 - Erre mi van? - kérdeztem meg mielőtt az előttem lévő lépcsőre léptem volna.
 - Ez a lépcső visz fel az emeletre. Hidd el, nem nagy szám, de a szüleim nem szeretik, ha felmennek a lakrészükre. Fent van nekik külön hálószoba, konyha és fürdőszoba. 
 - És mi miért megyünk fel? - kérdeztem értetlenül.
 - Mert a Gidam egy horrorfilm, és azt sötétben jó nézni. Viszont a nappaliba a sötétítők eléggé átengedik a fényt, Soomi szobája túl rózsaszín, nálam meg nincs tévé. Így hát kénytelenek vagyunk felmenni az ősök rezidenciájára - mondta vigyorogva.
Akaratom ellenére, elnevettem magam. Akárhogy is, de be kellett ismernem magamnak, hogy Chanyeol tulajdonképpen tud egészen jó fej is lenni. De mikor parancsolgat, hatalmaskodik, és idegbeteggé válik, egyáltalán nem tesz rám jó benyomást. Azt az énjét nem szeretem. Sokkal inkább dominál nálam az, amikor édesen vigyorog, és kedves velem. 
 - Jössz Hyeri? - szólt utánam a fiú, miután ő már felrohant a lépcsőn.
Én is követtem a példáját, és nem sokkal később már Chanyeol szüleinek a franciaágyán csücsültem. 
Miközben a fiú a szobában lévő plazmatévé DVD lejátszójával ügyködött, én alaposan körülnéztem a szobában. A falat mindenütt krémszínű tapéta borította, és mindegyik falon volt egy-egy aranyozott lámpa. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy volt aranyszínű lepedővel letakarva. Az ágy felett még egy üvegekkel díszített csillár lógott, és ennek hála az egész tér jól meg volt világítva. A sötétítők le voltak húzva, és azokat nem is szándékoztuk lehúzni. Az egyik fal mentén egy hatalmas ruhásszekrény húzódott, melynek minden ajtaját tükrök díszítették. Egyszerűen olyan volt az egész szoba, mintha egy lakberendezési magazin címlapjáról lépett volna elő. 
Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ágy besüpped mellettem, és Chanyeol mosolygós szemeivel nézek farkasszemet.
"Szép szemei vannak..."
 - Nem nézünk filmet? - kérdetem zavaromban égő fejjel.
 - De. Csak eszembe jutott, hogy nincs itthon ennivaló ebédre. Mit rendeljünk?
 - Pizzát - vágtam rá gondolkodás nélkül. 
Chanyeol elnevette magát, és elsietett. Pár másodperccel később a mobiljával a kezében tért vissza, és ismét elterült az ágyon.
 - Milyet kérsz? - kérdezte.
 - Hawaiit.
A fiú gyorsan tárcsázott is, és megrendelte az ebédünket. Ezek után pedig kezdődhetett a filmnézés. Chanyeol leoltotta a lámpák fényét, és a film elkezdődött.
Soha nem rajongtam a horrorért. És a Gidam megnézése után sem változott meg a véleményem. Nem arról volt szó, hogy nem tetszett, hanem sokkal inkább arról, hogy a megnézése után több napig rémálmaim lesznek. 
 - Ez jó volt - dőlt hátra a fiú egy nyújtózkodás után. - Tetszett?
 - Nem volt rossz, de még egyszer nem fogom megnézni az tuti. Igaz, vannak sokkal durvább horrorfilmek, de valahogyan nekem egyik sem az esetem. Ha máskor filmet nézünk, ügyelni fogok arra, hogy semmiképpen se horrort válasszak.
Együtt nevettük el magunkat, és Chanyeol éppen visszaszólt volna, mikor megszólalt a csengő.
 - Biztos megjött a pizza. Későbbre rendeltem, és úgy látszik, jókor jött a futár. Lemész érte? Én addig elrendezem a szobát, mintha itt sem jártunk volna. Rendben?
Bólintottam, és leszaladtam a lépcsőn. Vacakoltam egy kicsit a kulcsokkal, de végül szerencsésen kinyitottam az ajtót. A lábtörlőn egy nálam pár évvel idősebb fiú állt. Szemeimmel gyorsan végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy egy eléggé helyes pizzafutárt fogtam ki.
 - Két hawaii pizzát hoztam, ide lesz? - kérdezte kedvesen.
 - Igen, ide - válaszoltam, és elvettem tőle a dobozokat.
A kezemben ott volt a pizza ára, amit gyorsan a kezébe is nyomtam.
 - Jól adtam? Ha jól emlékszem ennyi az ára... - kérdeztem.
 - Igen, Hyeri, jól adtad! - mondta mosolyogva, én pedig kidülledt szemekkel meredtem rá.
 - H-honnan tudja a nevem? - kérdeztem, miután valamilyen szinten magamhoz tértem. 
 - Ott van a ruhádon - mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
Elfejeltettem levetni az egyenruhám, és a névtáblám ott virított az anyagra tűzve.
 - Egyébként Kim Minseok vagyok - hajolt meg előttem. 
 - Örülök, hogy megismertelek, Minseok! - hajoltam meg én is. 
A fiú még pár percig bámult, majd mikor már kezdett kínossá válni a helyzet, megszólalt:
 - Lee Gikwang rokona vagy? 
 - Igen. A húga vagyok.
Minseok elnevette magát, és tovább nézett:
 - Régen osztálytársa voltam Gikwangnak. Haverok voltunk. Mindig együtt szúrtunk ki a tanárokkal. Életem legszebb emléke az volt, mikor megfűrészeltük Mrs. Choi székének lábát. A vén banya alatt össze is esett a szék, mi pedig nem bírtuk abbahagyni a röhögést - mesélte a régi emlékeit, én pedig érdeklődve hallgattam. 
A történetről már hallottam. Gikwang legnagyobb attrakciója volt. Az azutáni évben legfőképpen ezért választották meg a Sulirádió vezetőjének. Azokban az években rengetegszer hallottam ezt a történetet.
 - És most mi van a jó öreg Gikwanggal? - kérdezte Minseok. 
 - Igazából nem tudom. Az utóbbi időben nagyon kevésszer láttam, és folyton titkolózik előttem - mondtam bánatosan.
 - Akkor biztos oka van rá. Egyszer majd csak kiderül. Azért remélem, hogy tudod, hogy Gikwang mindig nagyon szeret téged. Mikor még iskolások voltunk, rengetegszer beszélt rólad. Na, de most mennem kell, mert a főnököm a végén még kinyír. Örülök, hogy megismertelek! Szia! - mosolygott rá, majd megfordult, és elment. 
Amiket Minseok mondott, mind szörnyen jól esett. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy Gikwangnak már nem vagyok fontos, de a mostani beszélgetésem Minseokkal ráébresztett arra, hogy valószínűleg még mindig fontos vagyok Gikwangnak. Csak, hát ő is felnőtt. Egyre több teher van a vállán, és most már nem én vagyok a legfontosabb a számára. 
Mikor megfordultam, hogy bemenjek, szembetaláltam magam a mögöttem álló Chanyeollal, aki Minseok után nézett, és a tekintete nem volt túlságosan kedves. Szó szerint vibrált körülötte a levegő, de nem értettem, hogy miért. Az az érzésem volt, hogy a fiú hangulata újonnan megingott, és ez kissé megijesztett. Nem ismertem régóta Chanyeolt, így nem volt alkalmam sem még kiismerni, hogy mikor éppen rossz hangulata van, mire képes. Féltem attól, hogy ilyen állapotban olyan dolgokat is képes lenne megtenni, amiket normális esetben messziről kerülne.
 - Mióta állsz itt? - kérdeztem.
 - Ne beszélj más fiúkkal! - mondta, és a konyhába vágtatott.
 - Hja! Kérdeztem valamit! - kiáltottam utána.
Fújtatva bevittem a pizzákat a konyhába, és leraktam őket az asztalra. Chanyeol már az asztalnál ült, és üveges tekintettel meredt maga elé.
 - Valami baj van? - kérdeztem.
 - Féltékeny vagyok - suttogta rekedtes hangon, és még mindig maga elé meredt.
 - Kire?
 - Mindenkire. Mindenkire akivel kedves vagy. 
Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Igazából nagyon nem is értettem, hogy Chanyeol mit akar mondani. Nem értettem, hogy ez a féltékenykedése mire jó, vagy, hogy miért féltékeny mindenkire aki a közelemben van. 
 - Ha már mindenkivel olyan szívélyes vagy, legalább Baekhyunnal legyél közömbös. Kérlek! - motyogta maga elé.
Ez volt az a pont, amit nem hagyhattam szó nélkül. Az még oké volt, hogy nem szeretné, ha mindenkivel kedves lennék. De mikor közölte, hogy konkrétan Baekhyunra célzott, nem tudtam megállni, hogy ne oltsam le.
 - Te nem mondhatod meg nekem, hogy kivel, hogy viselkedjek! Azzal leszek kedves, akivel az akarok lenni. És én Baekhyunnal kedves leszek! Azért, mert ő nem olyan bunkó, mint te! Ő normális. És én szeretem őt, és nem engedem, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj róla!
 - Most az van, amit én mondok. Tudom, hogy azt mondtam, hogy szeretnék kijönni veled meg minden, de nem akarom, hogy szeresd Baekhyunt! - nézett rám könnyes szemmel.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek. Nem gondoltam volna, hogy elsírja magát, sokkal valószínűbbnek tartottam azt, hogy bedühödik, és ordítozni kezd velem. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán megerőltettem magam, és nem enyhültem meg.
 - Márpedig én szeretem Baekhyunt, és te nem szólhatsz bele! Ő az akit akarok, és ő számomra az egyetlen. Ő lesz az első aki meg fog csókolni, és ő lesz az első aki... - soroltam volna tovább, de Chanyeol félbeszakított.
 - Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem Baekhyun lesz az első aki megcsókol. Én már megtettem! - sziszegte, és közben végig a szemembe nézett.
Azt hittem, hogy ott helyben jéggé fagyok. Nevetséges volt amit mondott. Nem akartam elhinni. 
 - Eléggé rossz kitaláció - mondtam.
 - Oh, igen? És, ha azt mondom, hogy tegnap történt, és már nem emlékszel rá? Akkor elhiszed? 
 - Soha nem engedném meg egy olyan alaknak, mint te, hogy megcsókoljon - nevettem gúnyosan.
Nem tudtam, hogy miért lettem vele hirtelen ellenséges. Talán azért, mert kihúzta nálam a gyufát, vagy azért, mert ilyen kedvemben voltam. Nem tudtam.
 - Pedig te is élvezted. Lehet, hogy nem voltál eszednél, és már semmire sem emlékszel belőle, de én emlékszem rá. Lehet, hogy nem hiszel nekem, nem is várom el. Csak azt szeretném, hogy legalább ezen az egy héten ne nézz olyan vágyakozó tekintettel Baekhyunra - kérlelt, én pedig már-már megszántam. - Miért nem tudsz egy hétig olyan lenni velem, mint másokkal? Miért nem tudsz csak egy hétig a kedvemre tenni?
 - Majd, ha megkedvellek, akkor kedves leszek veled. Ami pedig Baekyunt illeti... Vele továbbra is kedves leszek, és szeretni fogom - mondtam komolyan.
 - De én azt nem akarom! Miért kell mindig valakinek a boldogságom útjába állni? - sírt keservesen. - Akitől azt akarom, hogy szeressen, az miért nem tud soha szeretni?
Chanyeol egyre szaggatottabban vette a levegőt, és egyre jobban zokogott.
Közelebb húzódtam hozzá, és gyengén megöleltem. Ő pedig egyre szorosabban húzott a magához, és egyre jobban eláztatta könnyeivel az egyenruhám. De nem sajnáltam tőle, hiszen valószínűleg miattam sírt. Miattam érhette ez a hirtelen hangulatváltozás, és én tehettem arról, hogy elsírta magát.
 - Chanyeol... Mit szeretnél, mit tegyek? 
Nem tudom, hogy miért kérdeztem hirtelen ezt. A legvalószínűbb az volt, hogy bűntudatom volt. Bántott az a tudat, hogy így megbántottam Chanyeolt, és jóvá akartam tenni. Igazából úgy éreztem, hogy az agyam kikapcsolt, és csak azt tettem, amit jónak látok. 
  Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
 - Szeress engem! 

*Gidam jelentése: sírfelirat

Végre ezt a fejezetet is sikerült kiraknom. ^^
Nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában válaszolt az előző posztomra. Így visszaolvasva, nagyon depis lett, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem tudom, mi volt velem, de mindenesetre jól esett mindent kiírni. 
Nagyon köszönöm minden olvasómnak, aki valamikor is írt kommentet, mert irtózatos erőt adtatok minden véleményetekkel! Minden rendkívül jól esik, és nem tudom elégszer megköszönni! :)