5. fejezet

Szeptember 3. 
Szerda

  Aznap az órák gyorsan elteltek. Megpróbáltam messziről kerülni Chanyeolt, és mikor szembejött velem a folyosón, rá se néztem.

  Az utolsó előtti óránkról kicsengettek, én pedig úgy éreztem, hogy az utolsó órát nem bírom nyitott szemmel végigülni.

 - Milyen óránk lesz? - fordultam oda a padjánál pakolászó Baekhyunhoz.

 - Matek. Ha jól tudom. Bár, hallottam egy olyan pletykát, miszerint Mr. Kim nem tud ma bejönni órát tartani.

"Apu egy szóval sem mondta, hogy nem jönne ma..."

 - Szerintem jönni fog - jelentettem ki egyszerűen.

 - Én nem vagyok benne olyan biztos, de remélem, hogy jön. Néha úgy érzem, hogy ő a kedvenc tanárom - vigyorgott rám Baekhyun. 

"Azt hiszem nekem is. Mondjuk, ki ne szeretné, hogy az apja legyen a matektanára?"

  Mindig vártam a matekórákat. Ilyenkor lehet, hogy mikor ezt mondom, sokan őrültnek néznek. Mindenesetre a tananyag egyáltalán nem érdekel. Azt viszont biztosra tudom, hogy év végén nem fogok megbukni, és az év során is apu sokkal engedékenyebb velem, mint a többi diákkal. Mondjuk, ahogy észrevettem apu nem csak velem kivételezik. Az utóbbi időben megfigyeltem, hogy Baekhyun is a kedvencei közé tartozik. Pedig nem is a gyereke. Ráadásul Baekhyun sem egy matekzseni, így nem is értem, hogy miért részesül ő is különleges bánásmódban.

 - Hyeri! Min gondolkozol olyan elmélyülten? - kérdezte meg Baekhyun, és ezzel visszatérített a valóságba.

 - Áh, semmi különös - túrtam zavartan a hajamba.

 - Értem. Nem akarod elmondani. Akkor hagylak - mondta kissé csalódottan. - Amúgy mit szólnál hozzá, ha délután elmennénk valahová?

  A szívem egy hatalmasat dobbant. Én pedig majdnem felsikítottam boldogságomban. Azt az idétlen vigyort pedig nem lehetett letörölni az arcomról. Nem tudom, hogy miért lettem hirtelen boldog. Egyszerűen egy ilyen kis ajánlat is képes volt felvidítani.
 - Igen! Vagyis... Rendben, részemről oké! - mondtam, és próbáltam palástolni az izgatottságomat.
 - Örülök, hogy sikerült így feldobnom! - mosolyodott el. - És hova menjek? Mármint, gondoltam elmegyek érted.
 - Hát... Szerintem jobb lenne, ha inkább valahol összefutnánk - mondtam, és frusztráltan a hajamba túrtam.
  Nem akartam, hogy Baekhyun megtudja, hogy ideiglenesen Chanyeol "háziszolgája" lettem. Pedig ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy ne menjek Chanyeolhoz. Én pedig megmakacsoltam magam, és szépen belesétáltam Chanyeol csapdájába.
"Jobban jártam volna, ha Baekhyunra hallgatok!"
Sajnos azonban Baekhyun észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. Szépen rá is tapintott a lényegre.
 - Miért nem mehetek érted? Talán már nem otthon laksz? - kérdezte gyanakodva.
 - H-hát, én nem... Vagyis... Inkább hagyjuk ezt a témát! - motyogtam idegesen.
 - Hyeri! Ugye Chanyeol nincs benne a dologban?
Itt volt az a pont, ahol már nem tudtam megszólalni. A torkomban egy fojtogató gombóc keletkezett, én pedig képtelen voltam lenyelni. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Azt akartam, hogy megnyíljon alattam a föld, és magába temessen. De sajnos nem nyílt meg a föld, én pedig ott maradtam a velem szemben álló, magyarázatra váró Baekhyunnal.
  Szerencsémre a fiú nem sürgetett a válasszal, és nem is szólalt meg. Viszont pár pillanattal később az osztály ajtaján egy ismerős alak lépett be. Mikor megláttam Chanyeolt felénk tartani, azt hittem, hogy egy rossz álomba csöppentem.
 - Szia Baekhyun! - jött oda hozzánk. - Órák után megbeszélés lesz a stúdióban.
 - Értem. Előbb nem jöhetnék el róla? 
 - Ahhoz komoly indok kell - mondta rezzenéstelen arccal Chanyeol.
 - Hyerivel mennénk el sétálni, és nem akarom késő délutánra tolni - jelentette ki nemes egyszerűséggel Baekhyun, én pedig azt hittem, hogy minden vér kifut az arcomból.
 - Oh, szóval Hyerivel van programod! - nevetett fel harsányan Chanyeol, és egy gonosz pillantással illetett. - Ezesetben azt kell mondanom, hogy ezt le kell fújnotok, ugyanis Hyeri ma délután velem lesz. Ha nem velem jön haza, akkor kénytelen leszek kizárni a házból.
"Istenem, most segíts meg! Kérlek tüntess el innen, de gyorsan!"
  Baekhyun arcán látszott, hogy nem nagyon érti, hogy a másik fiú miről magyaráz. Ezt pechemre Chanyeol is észrevette, és elkezdte magyarázni Baekhyunnak, hogy tulajdonképpen miről is van szó.
 - Látom, nem nagyon vagy otthon a témában. Tudod, Hyeri most pár napig nálam lakik. És azt teszi, amit én mondok! - az utolsó mondatnál rámnézett, és gyilkos pillantásokat lövelt felém.
  A fogaim csikorgattam, és legszívesebben lekevertem volna egyet Chanyeolnak. De sajnos ezt nem tehettem meg. Egyrészt, mert a szüleim úgy neveltek, hogy ilyet nem szabad tenni, másrészt viszont bele sem mertem gondolni abba, hogyha felpofoznám a fiút, akkor mit kapnék tőle. 
"Most, hogy több napig együtt kell élnem vele, még jobban meg tudja keseríteni az éltem, mint előtte."
  Baekhyun nem szólt semmit, csak lesütötte a szemét, és zavartan kezdte tanulmányozni a cipője orrát. Chanyeol pedig végig a másik fiút figyelte, és alattomos mosollyal fürkészte minden tettét. Magamban ismét megállapítottam, hogy Chanyeol egy nagy szemét, de nem állt szándékomban a tudtára adni.
  A kínos helyzetünknek a jelzőcsengetés vetett véget. Mikor Chanyeol végre elhagyta a termet, legszívesebben a matekkönyvemet utánahajítottam volna. 
"És nekem ezzel az alakkal kell kibírnom egy légtérben!"
  És pechemre Baekhyun sem akart könnyíteni a dolgomon. Miután helyet foglaltam, egyből kérdezgetni kezdett. Akármennyire is szerettem, nagyon nem volt kedvem pont Chanyeolról beszélni vele. 
 - Hyeri! Figyelsz rám? - kérdezte, és közben óvatosan végigsimította a jobb karomat, mitől kirázott a hideg. 
 - Ja, igen. Vagyis, most már igen. Meg tudnád ismételni?
 - Persze. Csak azt kérdeztem, hogy mióta laksz Chanyeollal, és miért?
 - Nos, azért lakom nála, mert egyezséget kötöttem vele... - motyogtam, és az arcom egyre vörösebb lett.
 - Pedig mondtam, hogy ne tedd! Szerinted én szórakozok ilyenekkel? - mondta, és láttam rajta, hogy nagyon türtőztetnie kell magát ahhoz, hogy kedvesen tudjon beszélni velem. 
 - Sajnálom - hajtottam le bűnbánóan a fejem. - De te is tudod, hogy mennyire be akarok kerülni a Sulirádióba! És úgy éreztem, hogy nem tudok mást tenni. Meg persze ismerhetsz annyira, hogy tudd, hogy szeretek olyat csinálni, amire azt mondják, hogy nem szabad! 
 - Tudom, hogy nagyon makacs vagy. Nem is ezzel van a bajom. Csak... bűntudatom van. Ha nagyon igyekeztem volna, akkor most nem kéne Chanyeolnál sínylődnöd.
"Te jó Isten! Baekhyun olyan aranyos..!"
  Még szívesen beszéltem volna vele, de a csengő közbeszólt. Esküszöm, hogy egyszer még letépem a falról azt az idétlen szerkezetet!
  Hamarosan nyílt az osztályajtó, és apu lépett be rajta. Szigorú arccal a kis tanáriasztalhoz sétált, és letette a könyveit.
 - Osztály! Most nem húzom az időt! Mindenki foglaljon helyet! - mondta, és mikor majdnem mindenki leült, az ablaknál telefonáló Jiyeonra tévedt a tekintete. - És ez Park Jiyeonra is vonatkozik!
 - Mindjárt Tancsibá'! Még két perc!
 - Megtudhatnám, hogy kivel kell feltétlenül matematika órán beszélned? - kérdezte Mr. Kim kissé mérgesen.
 - Az elnökkel! - vágta rá szemtelenül a lány.
  Apu csak megrázta a fejét, és nem is törődve Jiyeonnal belekezdett az órába. Néha hálát adok azért, mert az utolsó padban ülök, és így kevésbé kell félnem, hogy az órát tartó tanár észreveszi, hogy a gondolataim egészen máshol járnak. Mondjuk, a legtöbb tanár imádja félbeszakítani a gondolataim menetét azért, hogy alattomos módon kikérdezzék tőlem az addig hallottakat. De, hát ilyenek a tanárok.
  Apuval semmi bajom nem volt. Neki már volt jó pár éve hozzászokni az álmodozásaimhoz. De a többi tanár imád sportot űzni a kérdezgetésemből. A legtöbb tanárnak nem tartozom a kedvencei közé. De persze, mikor hibátlan tesztet írok akkor nem tudnak nagyon belekötni a tudásomba. Mindenesetre ott van Jay bá', aki az első óra után kiszúrt magának, és ott van Mrs. Choi is, akinek nincs kedvenc diákja. De ahogy az elmúlt két napban tapasztaltam, engem kifejezetten utál. Hiába, nekem tehetségem van a dolgok elszúrásához. 
  És ahogy észrevettem, aznap a szerencse sem állt mellém. Mikor Chanyeol eléggé elszúrta a napom, azt hittem, hogy nem lehetne rosszabb. Szokásomhoz híven tévedtem, mivel Mrs. Choi a matekóra közepén benyitott a terembe.
 - Lee Hyerit szeretném elkérni egy percre! - krákogta.
"Ez nagyon nem az én napom!"
  Abban reménykedtem, hogy talán apu nem enged el az óráról, de sajnos ő nem mert nemet mondani a kémia tanárnak. 
  Remegő lábakkal sétáltam az ajtó felé. Mrs. Choi a szokásosnál is irritálóbb vigyorral nézett. Miután kiléptem, lassan becsuktam magam mögött az ajtót.
 - Miss Lee! Nézzen rám! Nézzen ide a szemembe! - rikácsolta.
Akárhogy is próbáltam a szemébe nézni, egyszerűen bekönnyeztem, ugyanis a tanárnő szemüvege olyan nagy dioptriájú lehetett, hogy a szeme sokkal nagyobbnak, és torzabbnak tűnt. 
 - Első nap azt hittem, hogy világos voltam - kezdte a mondandóját karba tett kézzel. - De úgy látom nem értette meg az elvárásaimat! Tegnap merre volt kémia óra helyett?
 - É-én... Tudja fogorvosnál voltam... - mondtam, és irtózatosan kínosan éreztem magam.
 - Igazolása van? 
 - N-nincs... - dadogtam.
 - Ezesetben igazolatlan óra! És még a héten szeretnék beszélni a szüleivel. 
 - Édesanyám késő estig dolgozik - mondtam, és próbáltam megőrizni a hidegvérem. 
 - Édesapja?
 - Már nem él - mondtam, és a hangom elcsuklott.
Mrs. Choi egy nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. Egyik kezével ősz hajába túrt, és a véreres szemeit rám emelte.
 - Még csak harmadik nap van, de maga lassan a sírba visz! Akkor kénytelen vagyok telefonon beszélni az édesanyjával a botrányos viselkedéséről! Most pedig sipirc órára! - kiáltotta, és kezével az osztályterem ajtajára bökött.
Nem is kellett kétszer mondania. Örültem, hogy szabadultam, és nem szenvedtem maradandó sérüléseket. 
  Visszaültem a helyemre, és csendben végigültem az órát. Nem tudtam, hogy miről magyaráz apu. Nem is érdekelt. Otthon akartam lenni, és szerettem volna, ha minden rossz eltűnne az életemből. Mikor belegondoltam az utóbbi időben történtekre, rájöttem, hogy tulajdonképpen a legtöbb zavaró embert simán képes lettem volna elviselni. Gikwang titkolózását simán el tudtam engedni, Jay bá' perverzségét is el tudtam viselni. Mrs. Choi követelményei nem is zavartak annyira. Az, aki számomra a legelviselhetelenebb volt az nem más, mint Chanyeol. Valamilyen furcsa okból kifolyólag képtelen voltam elviselni amit velem művel. És ez alatt nem csak a fizikai dolgokra gondolok. Az még oké, hogy ugráltat, és parancsolgat. Azt még el is tudnám viselni, de azt amit kiváltott belőlem, azt nem tudtam megérteni. Ha össze volt törve, akkor késztetést éreztem arra, hogy megvigasztaljam, ha ideges volt, akkor le akartam nyugtatni. És az a tény, hogy még soha senkivel nem viselkedtem így, frusztrálttá tett. 
  Miután végetért az óra, már készültem indulni, mikor eszembe jutott, hogy Baekhyunnal még nem sikerült tisztáznom, hogy mi is lesz délután.
 - Akkor most te mész a stúdióba? - kérdeztem meg Baekhyunt. 
 - Nem tudom. Igazából nem akarok menni. Te itt maradsz?
 - Attól tartok, hogy muszáj lesz. Nekem nincs kulcsom Chanyeolék házához, és hiába mennék oda. A húga lehet, hogy otthon van, de nem nagyon szeretnék egyedül odamenni.
 - Ezesetben senkinek nem okoz gondot, ha mi meglógunk pár órára - vigyorgott.
  Én is elmosolyodtam, és bólintottam. Nem volt ellenemre az ötlet. Szívesen elmentem volna sétálni Baehyunnal, és mire végeztünk volna, Chanyeol már biztos hazaért volna. De sajnos az említett személy ismét beleavatkozott a dolgokba.
 - Baekhyun! A többiek már a stúdióban vannak! - jött oda hozzánk Chanyeol a már kihalt folyosón.
 - Most nem lenne baj, ha kihagynám a megbeszélést? - nyafogott Baekhyun.
 - De, baj lenne! Gyere! 
 - Én most Hyerivel akarok menni sétálni! - makacskodott a fiú.
 - Oh, igen? Akkor jobb, ha tudod, hogy Hyeri se megy sehová! Ő is beül a stúdióba, és végigüli az egészet!
  Kikerekedett szemekkel néztem Chanyeolra. Újra késztetést éreztem arra, hogy felképeljem. Nem akartam beülni a stúdióba. Akkor újra tudasolni fog bennem, hogy én nem vagyok tag. És ez a tény végképp elszomorít. 
"Minden a Sulirádió miatt van! Ha nem lenne, akkor én most normálisan élhetnék!"
  Baekhyun egyet sóhajtott, és beadta a derekát. Csalódottan, lehajtott fejjel elkullogott a folyosó végén lévő stúdióba. Én is mentem volna vele, de Chanyeol visszarántott. 
 - Eressz el! - sziszegtem.
 - Most miért lettél hirtelen ilyen? - kérdezte frusztráltan.
 - Olyan önző vagy..! Miért jó neked az, ha mindig tönkreteheted a terveim?
 - Szeretek birtokolni dolgokat - jelentette ki. 
 - Én pedig nem egy tárgy vagyok! Azért lehetnél kicsit kedvesebb velem. Mikor először jártam nálad, azt mondtad, hogyha nem ellenkezek, akkor nekem is tetszeni fog - idéztem a szavait. 
 - Nem tetszik, hogy Baekhyun több figyelmet kap! Középponti ember vagyok. Nem szeretem, ha nem én vagyok a középpontban.
 - De azt nem várhatod el, hogy a világ körülötted forogjon! - mondtam, és próbáltam nem idegesen mondani neki a szavakat.
 - Nem is várom el. De te az enyém vagy! És az a minimum, hogy neked én vagyok a világ közepe! - mondta, és halványan elmosolyodott.
  Nem tudom, hogy miért tette, de óvatosan megölelt. Mikor észrevette, hogy mit is tesz, zavartan elengedett, és zavarában a hajába túrt. 
 - Olyan önző vagy! - ráztam meg nevetve a fejem.
  Határozottan éreztem azt, hogy Chanyeolnak teljesen más személyisége van, mint amit mutat. Ez abban is látszott, hogy a cselekedetei kuszák. Nem összefüggőek. Ebből pedig simán észre lehet venni, hogy az a Chanyeol akit én eddig megismertem, az csak egy maszk ami mögé a fiú elrejtette a valódi önmagát. 
"Készülj Chanyeol, mert lerántom rólad a maszkod, és feltárom a valódi éned!"

4. fejezet

Szeptember 3.
Szerda

  Egy utazótáskával a kezemben ballagtam az utcán. Alig lehetett reggel hét óra, de én már elindultam Chanyeolhoz. 
  Előző nap este alig bírtam rávenni a szüleimet, hogy elengedjenek. Persze, csak hazugsággal sikerült megoldanom a dolgot. Egyik hazugság a másik után hagyta el a számat. Ez a sorozat akkor kezdődött, mikor apu kérdőre vont, hogy miért nem voltam első órán. De mivel meg volt elégedve azzal a válaszommal, hogy csupán Jiyeont kísértem el fogorvoshoz, különösebb veszekedés nem lett belőle. És ezután volt csak merszem megkérdezni, hogy pár napig el mehetnék-e valakihez. És mikor drága őseimmel sikeresen sikerült beetetnem, hogy pár napra Jiyeonhoz megyek, nyugodt szívvel elengedtek. 
  Nekem sokkal jobban tetszett volna az, ha semmiképpen nem engednek el otthonról. Gondolkoztam azon is, hogy beteget jelentek. Tegnap délután még a műhányás készítésével is megpróbálkoztam, de sajnos lebuktam. Így hát kénytelen voltam összecuccolni, és pár nap erejéig elköltözni Chanyeolhoz. 
  Mikor a házukhoz értem, a kaput nyitva találtam. Beleestem, és mikor nem láttam senkit, nyugodtan besétáltam. Ezúttal csak pár másodpercig nyomtam a csengőt. Semmi kedvem nem volt összeveszni az újdonsült lakótársammal. Jobbnak láttam inkább a kedvére tenni, mint felhúzni.
  Pár percig várakoznom kellett, végül az ajtó kinyílt, és egy középkorú nő nézett ki rajta. Még köntösben volt, és göndör fekete haja kócosan állt szanaszét. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy csak nemrég kelt fel.
 - Oh, te biztos Lee Hyeri vagy! - mosolygott rám.
 - Ööö... Jó napot! Igen, Lee Hyeri vagyok! - mondtam zavaromban.
 - Gyere csak beljebb! Chanyeol már sokat mesélt rólad. 
"Mesélt? És mégis mit? Hisz' nem is ismer..!"
  Esetlenül meghajoltam, és beljebb léptem. A cipőmet lekaptam a lábamról, és az utazótáskámat ledobtam a földre.
 - Chanyeol! Vendéged érkezett! - kiáltott a hölgy.
Nem sokkal később Chanyeol jelent meg az előszobában. A haja kócosan állt szanaszét, a szemei pedig még le voltak hunyva.
 - Anya ne ordíts! Elég lett volna, ha beküldöd Hyerit hozzám - mormolta morcosan, majd egy nagyot ásított. 
  Nem mondom, hogy nem nézett ki jól. Sőt! Arra kellett rájönnöm, hogy egy igazi szívtipró áll előttem. De mikor azon kaptam magam, hogy tudatomon kívül megszállottan bámulom az előttem álló fiút, elkaptam a tekintetem.
 "Nekem Baekhyun kell! És nem ez a rabszolgahajcsár! De... akkor is jól néz ki..."
 - Chanyeol, drágám! - szólalt meg a fiú anyja. - És nem akarod bemutatni nekem a barátnődet?
"A..? Milyét?!"
  Chanyeol észrevette, hogy tiltakozni akarok, de mikor az anyja nem nézett oda, figyelmeztetve felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy ne szóljak semmit. 
 - Anya, ő itt Hyeri, a barátnőm - mondta egy sóhaj után. - Most pedig szeretném, ha hagynál minket! 
  Chanyeol anyja mosolyogva megrázta a fejét, és el is ment egy általam addig ismeretlen szobába. Kettesben maradtam a fiúval. Ő nem is szólt hozzám, besétált a szobájába, és intett felém, hogy én is menjek. 
  Esetlenül felkaptam a táskám a földről, és bementem Chanyeollal a szobájába. Ezúttal a szoba belseje még nyomasztóbb volt, mert egy nekem szánt pótágy is bent volt, és így alig lehetett mozogni az apró szobában.
 - Mióta vagyok a barátnőd? - kérdeztem miután ledobtam az utazótáskám az pótágyra, és magam előtt összefontam a karjaimat. 
 - Nem vagy a barátnőm. Csak, ha azt mondtam volna, hogy egy lányt hozok a házba, akkor nem engedték volna meg, hogy itt maradj. Ezért mondtam azt, hogy a barátnőm vagy. De az igazságot nem mondhatod el se a szüleimnek, se a húgomnak! Értve? 
 - Van húgod? - csak ennyit tudtam kinyögni.
 - Van, Soomi a neve, de nem vérszerinti - mondta, és az utolsó szavakat alig hallhatóan morogta.
 - Hogy érted azt, hogy nem vérszerinti? - kérdeztem kíváncsian.
"Most pár napig itt kell dekkolnom. Akkor legalább megengedhetné, hogy kérdezzek a családjáról..."
 - Most nem azért vagyunk itt, hogy a családomról meséljek neked. És amúgy sincsen semmi közöd hozzá! - sziszegte frusztráltan.
  Gondolom szívesen ordított volna, de nem akarhatta, hogy az anyja meghallja. Pedig, ha kettesben lettünk volna, akkor biztos, hogy tovább húztam volna az idegeit. Minden mozdulatából, minden szavából éreztem, hogy a húga kényes téma nála. És, hát engem általában azok a dolgok érdekelnek, amit nem tudhatok meg. Így hát nem haladtam el a téma mellett.
"Előbb-utóbb kiszedem belőle! Tudni akarom..!"
  A fiú idegesen dobálta a könyveit az iskolatáskájába. Egy-két könyv borítója meg is tépődött, de Chanyeol nem is foglalkozott vele. 
  Én csak leültem a csikorgó pótágyamra, és a lábaimat magam elé húztam. Összekuporodtam, és üveges tekintettel meredtem magam elé. Bántott Chanyeol idegessége. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megnyugodjon, de nem tudtam, hogy mit tehetnék. A fiú annyira zaklatott volt, hogy egyszerűen megsajnáltam. Elgondolkoztam, hogy hogyan oldhatnám a feszültséget, de nem jutott semmi sem eszembe. 
 - Miattam vagy ilyen feszült? - kérdeztem meg végül, és még mindig bambán meredtem magam elé.
 - Nem igazán. Most úgy minden miatt - hadarta ingerülten, és a könyveit még mindig kíméletlenül vagdosta, de ezúttal már nem csak a táskájába szórta őket.
 - Szerintem abba kellene hagynod a könyveid szétmarcangolását - suttogtam aggódva, és felálltam az ágyamról.
Lassan közeledtem a fiú felé, és gyengén megfogtam az egyik kezét. Amint megérintettem, éreztem, hogy az izmai megfeszülnek, és a kezében lévő fizika könyvet egyre görcsösebben szorongatta. 
 - Szerintem akár ki is mehetnél! - sziszegte feszülten.
 - Csak segíteni próbálok!
 - Most semmit nem tudsz segíteni! Most... le kell nyugodnom! - mondta, és a kezében lévő könyvet a földre csapta.
 - És azzal vezeted le a feszültséget, hogy tönkreteszed a tankönyveidet? - kérdeztem értetlenül. - Amúgy meg miért lettél hirtelen ilyen ingerült? Valami rosszat mondtam?
 - Már akkor is ilyen voltam, mikor megérkeztél. Most pedig kérlek, menj ki! Mindjárt megyek, és indulhatunk a suliba.
  Éppen tiltakozni készültem, de Chanyeol erre időt sem adott. Egyszerűen kitolt. Már készült becsapni az ajtót, de az anyja megakadályozta ebben a cselekedetében.
 - Ti meg mit csináltok? - jött oda.
 - Ööö... csak fel kell öltöznöm, és addig Hyerit kiküldöm - hadarta Chanyeol, mire az anyja csak elmosolyodott.
 - Akkor hagylak titeket! Most már indulnom kell. Három nap múlva jövök. Chanyeol addig kérlek figyelj Soomira is. Rendben?
 - Persze, figyelek majd rá. Jó utat! - mondta vidáman a fiú, és ez előbbi ingerültségét teljesen elrejtette.
  A nő gyorsan el is hagyta a házat. Amint kilépett, Chanyeol arcáról lehervadt a vigyor, és újra készült becsapni az ajtót, de én megállítottam.
 - Hol lesz az anyád három napig? - kérdeztem.
 - A szüleim valamilyen üzleti útra utaznak. Szóval három napig hármasban leszünk... Kivéve, ha sikerült rávennem Soomit, hogy menjen inkább a nyomi barátnőit boldogítani. 
"Nem szeretheti túlságosan a húgát, ha így beszél róla..."
  Már éppen szólni készültem, mikor a fiú nagy lendülettel becsapta az orrom előtt az ajtót. Mérgesen fújtatva a fekete bőr kanapéhoz ballagtam, és levágtam magamat rá.
  Majd' megölt a kíváncsiság. Mindig is szinte minden érdekelt. Persze a kémiát kivéve. De amiről tudtam, hogy nem rám tartozik, alattomos módon én mindenképpen azt akartam megtudni. Ez volt a helyzet Chanyeol életével is. Látszott rajta, hogy baja van. Azt is sikerült kiderítenem, hogy nincs oda húgáért. Viszont azt mondta, hogy mikor megérkeztem, akkor is fel volt dúlva. Ez az egész számomra annyira különös és rejtélyes volt, hogy nem hagyott nyugodni. 
"Türelem Hyeri! Majd... egyszer csak kideríted!"
  Arra eszméltem fel, hogy nyílt Chanyeol szobájának az ajtaja. A fiú egyenruhában, iskolatáskával a vállán lépett ki. Az egyik kezében az én táskám volt, amit felém dobott. 
 - Hja! Ez majdnem eltalált! Tudod, hogy milyen veszélyes iskolatáskával dobálózni? - csattantam fel.
 - Tudod, hogy ez engem rohadtul nem érdekel? - vágott vissza.
  A mérgemet lenyeltem, és próbáltam úgy tenni, mint akit teljesen hidegen hagy az előző kijelentése. 
 - Még ma fel tudnád emelni a segged?! Ma kivételesen be szeretnék érni az első órára! - üvöltött rám, amitől összerezzentem.
 - Addig nem megyünk sehova, amíg le nem nyugszol! Olyan vagy, mint egy idegbeteg!
  Ekkor Chanyeol olyat tett, amit el sem tudtam volna képzelni. Elsírta magát. Eleinte csak annyit vettem észre, hogy a szemeiben könnyek gyűltek, és láttam rajta, hogy küzdött az ellen, hogy elsírja magát, Hát nem jött össze neki. 
  A fejét lehajtotta, és nesztelenül kezdett el pityeregni. Ha nem tudtam volna, hogy éppen milyen állapotban van, simán azt hittem volna, hogy nevet. 
  Megsajnáltam. És miközben ott ültem vele szemben tétlenül, összeszorult a szívem. Nem tudom, hogy miért sírta el magát, de ez nem számított. Meg akartam nyugtatni, de nem tudtam, hogy mit lépjek, de Chanyeol ebben is megelőzött. Közelebb jött hozzám. A kezeit a derekam köré fűzte, és felhúzott magához. Az arcát óvatosan a vállamba fúrta, és úgy sírdogált tovább. Egy hirtelen gondolattól vezérelve a tenyereimet felvezettem a hátára, és simogatni a kezdtem.
 - Nyugodj meg, nincs semmi baj! - suttogtam, de a torkomban keletkezett gombóctól nem tudtam hangosabban mondani.
  Éreztem, hogy a fiú egyre jobban szorít magához. Én pedig hirtelen megijedtem. Élveztem azt, amit csinál. Jól esett, hogy olyan közel vagyok hozzá. És a legfurcsább az volt, hogy én egyáltalán nem akartam a közelében lenni. Az agyam szerint. 

Chanyeol POV 

  Reggel anyáék azzal a hírrel fogadtak, hogy a nővérem kórházba került. Eléggé mélyen érintett a dolog. Fájt, hogy nem lehetek mellette, hisz' ő az ország másik felében fekszik a kórházban. Hogy pontosan mi baja van, azt anyáék nem voltak hajlandók elárulni. 
  Ezt a csodálatosnak semennyire nem nevezhető reggelt még jobban rontotta az, hogy Hyeri megérkezett. Igazából nem is tudom, hogy miért mondtam azt neki, hogy lakjon nálam. Lehet, hogy csak ki akartam szúrni vele, de lehet, hogy én akartam, hogy mellettem legyen. Nem tudtam eldönteni. A szívem és az agyam nem akarta együtt végezni a feladatát. De végül amellett döntöttem, hogy biztos csak azért hívtam Hyerit, hogy kiszúrjak vele.
  Persze szegény lány meg is volt ijedve, mikor a idegbeteg módjára kezdtem szétmarcangolni a tankönyveimet. Ő viszont nem tudta, hogy miért vagyok ideges. Ahogy láttam rajta, azt hihette, hogy a húgom miatt. Pedig ez koránt sincs így! Soomi nem érdekel. Ő egész nap a szobájában dekkol. Nem is szoros köztünk a kötelék. Viszont a nővérem, Yura nagyon a szívemhez van nőve. Van köztünk egy olyan lelki kötelék, amit nem lehet elpusztítani. Vele ellentétben Soomit a szüleim akkor fogadták örökbe, mikor három éves voltam. Nem is voltam túlságosan oda érte. Anya miután felnevelte Yurát, mindig azt hajtogatta, hogy milyen jó lenne, ha lenne még egy lánya. Így, hát magától értetődő, hogy mikor megérkezett Soomi, velem már alig foglalkozott. 
  Yura viszont mindig mellettem állt. És most pont neki kellett kórházba kerülnie! Ráadásul a szüleim nem akarták elárulni a kórházba kerülése okát, amiből autómaikusan arra következtettem, hogy Yuránal komoly baja lehet. 
  Eléggé fel voltam dúlva, és akkor még jött Hyeri is. Ő pedig a kíváncsiságával lassan a sírba visz! 
"Miért nem érti meg azt, hogy nem akarom elmondani?!"
  Mikor kiküldtem a szobámból, megpróbáltam lenyugodni. Nem ment. Nem tudtam mit tenni, ígyhát felkaptam magamra az egyenruhámat, és rendbeszedtem magam, hogyha már a fejemben semmi sem oké, legalább a kinézetem legyen normális.
  Mielőtt kiléptem volna a szobámból, gyorsan felkaptam Hyeri iskolatáskáját is. Mikor kiléptem, ezt szépen felé is dobtam. Majdnem sikerült fejbetalálnom. Igazából meg is ijedtem, mikor láttam, hogy a táska majdnem eltalálja Hyeri fejét. Persze látszott rajta, hogy mérges lett emiatt a cselekedetem miatt, de nem állt szándékomban bocsánatot kérni. Továbbra is az erősfiú szerepében akartam maradni, de ez Hyeri mellett lehetetlenségnek bizonyult. Előtte képtelen voltam magam előtt tartani a maszkomat. Előtte egyszer-kétszer önmagam voltam, pedig semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy megismerje a valós énemet.
  Hyeri olyan hatással volt rám, ami megrémített. Nem is értem, hogy hogyan lehetséges ez. Ez a csaj képes volt arra, hogy elsírjam előtte magam. Pedig még csak a saját szüleim előtt se szoktam sírni. 
  Egyszerűen felszakadt a szívemen az a seb, amit éppen próbáltam begyógyítani, és akármennyire is küzdöttem ellene, elsírtam magam. Bár ez nem vallott rám.
  És aztán olyat tettem, amit álmomba nem tettem volna. Mikor magamhoz húztam Hyerit, tényleg megijedtem magamtól.
"Ez tényleg én vagyok? Ilyet... még soha nem tettem. Senkivel."
  De akárhogy is próbálom elnyomni magamban, jól esett, mikor Hyeri hozzámsimult. Jól esett, mikor a hátamat kezdte el a simogatni. És volt egy olyan érzésem, hogy nem akarom elengedni. Túl jó érzés volt ahhoz, hogy megfosszam magam tőle.
  Sajnos pár perc után azonban Hyeri eltolt magától. Láttam, hogy a szemei kissé könnyesek, és ő is a könnyeivel küzd. Az arca enyhén ki volt pirulva, a tekintetét pedig igyekezett elkapni rólam. Akkor vettem észre, hogy tulajdonképpen Hyeri milyen szép lány, de ezt persze nem voltam hajlandó beismerni magamnak.
 - Lassan indulnunk kéne... - suttogta Hyeri, és kibontakozott az ölelésemből.
 - Persze. Már indulhatunk is - motyogtam, és igyekeztem lecsillapítani az átlagosnál sokkal gyorsabb szívverésem.
"Azt hiszem bajban vagyok. Ha így folytatom, akkor a végén még komolyan megkedvelem Hyerit..."

3. fejezet

Szeptember 2. 
Kedd

  Már vagy tíz perce becsengettek, én pedig még mindig öltöztem. Jobban mondva, már csak a cipőt kellett a lábamra húzom, de ezt a tevékenységemet nem tudtam befejezni, mert Jiyeon kirángatott az öltözőből.
  Mikor odamentünk a többi lányhoz, furcsa szorongás lett úrrá rajtam. Ennek talán a legfőbb oka az lehetett, hogy a mi osztályunkba mindössze három lány járt, és a másik osztály tíz lányával kellett tesiznünk. És én nem rajongtam túlságosan azoknak a libáknak a társaságáért, de, ha a sors velük hozott össze, akkor nincs mit tennem. 
  A többiek csordaszerűen vonultak be a tornaterem egyik felébe. A másik felét egy nagy piros függönnyel választották el, és ott a fiúk órája zajlott. 
 - Hű, ez a tanár nem semmi! - súgta oda nekem Jiyeon.
Nekem pedig akkor jutott eszembe, hogy még rá se pillantottam az új tanárunkra. De akárhogyan ugráltam nem láttam. Egyrészt azért, mert előttem tizenegy másik lány tolakodott, és semmiképpen nem engedtek volna előre, másrészt pedig az új tesitanárom egy törpe volt. 
  Mindenki leült a földre, és igazából akkor láttam meg a férfit. Akaratlanul is alig hallhatóan felnevettem.
 - Mi olyan vicces? - nézett rám értetlenül Jiyeon.
 - Ez az ember majdnem akkora, mint én.
 - Istenem! Te egyből a magasságát nézed? Nem látod, hogy ez az ember egy kész Adonisz? 
 - A magassága elrontja az összképet - húztam el a szám. 
  Hangosan nem mondtam ki, de valamilyen szinten tényleg jól nézett ki az új tanárunk. Igaz, a melegítő miatt nem láthattunk túl sokat a felsőtestéből, de az alkata is azt sugallta, hogy nem egy fogpiszkálóval van dolgunk. A kézfejét egy tetoválás díszítette, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak ott van rajta. Az orrában egy kis ékkő csillogott, és az egész férfi egyáltalán hasonlított egy vérbeli koreaira.
 - Üdvözlök mindenkit! - kezdett bele a mondandójába. - Park Jaebeom vagyok, vagy röviden Jay Park, de Mr. Park helyett kérlek, hívjatok csak Jay Tanár Úrnak.
 - A Jay bá' nem jó? - kiáltott be Jiyeon, és közben őrült módjára tellegetett.
"Miért kell pont Jiyeon mellett ülnöm? Most... Engem ugye nem néznek fogyatékosnak?"
 - Ööö, ha akarsz akkor hívhatsz úgy is... - mondta a tanár, és látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött.
  Magamban végigmosolyogtam a jelenetet. Jiyeon furcsa. Nem is kicsit, de pont ez az ami izgalmassá teszi. Egyszerűen olyan a természete, hogy semmit nem vesz komolyan, de minden érdekli. Szereti áthágni a korlátokat, és végignevetni az életet. És akárhogy is vesszük, kevés ilyen ember van.
 - Hol is tartottam..? - vakarta meg idegesen a tarkóját Jay Tanár Úr. - Ja, megvan! Szóval, Amerikából jöttem, egy-két nyelvhelyességi hibát el szoktam követni, de ezt kérlek nézzétek el nekem. Mivel még nem ismerlek titeket, minél előbb azon leszek, hogy megismerjem a képességeiteket. Neveket egyenlőre nem tudok, és kérlek titeket, hogy segítsetek minél előbb megtanulni őket. A mai órára is csak annyit terveztem, hogy a neveiteket próbálom memorizálni. Rendben?
"Akkor minek kellett átöltöznünk? Aish!"
 - Téged ott! Vigyori Kisasszony mellett, hogy hívnak? - bökött felém. 
 - Kim Hyunmi - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Jiyeon kidülledt szemekkel meredt rám, és alig tudott megszólalni.
 - Eddig miért nem mondtad, hogy nem Lee Hyeri a neved? - kérdezte értetlenül.
 - Jaj, te! Soha nem volt Kim Hyunmi a nevem! Csak ki akartam tolni a tanárral. És ahogy látom bevette - suttogtam mosolyogva.
  Jay bá' már rég a sokadik lány nevét kérdezte meg, és fel sem tűnt neki, hogy nem vagyok a névsorban. Persze, a többi lány nem is tudta a nevemet, így nekik sem tűnt fel, hogy csak átvágtam a tanárt. 
  Az óra hamar eltelt. Jiyeonnal végigbeszéltük az egészet, és a legjobb az volt, hogy az újdonsült tanárunknak fel sem tűnt.
  Miután bevonultunk az öltözőbe, a kedvem az egekbe szökött. Jiyeon remek társaság volt. Imádott beszélni, pont, mint én. Együtt soha nem fogytunk ki a beszédtémából, és öltözés közben is végig nevetgéltünk. 
  Egy hirtelen pillanatban azonban mindenki felsikított. Jiyeonnal ijedten az ajtóra kaptuk a tekintetünket, ahol ott állt Jay bá'. Annyira ledöbbentem, hogy sikításra nem telt tőlem, de a levetett pólómat azonnal magam elé kaptam.
 - Kim Hyunmi, miután felöltözött, jöjjön a tanáriba! - fordult felém, és miután ezt elmondta, sarkon fordult, és kiment.
 - Csak nekem van olyan érzésem, hogy ez a tanár pedofil? - hajoltam oda Jiyeonhoz.
 - Szerintem inkább csak perverz... És pont neki adtak lány osztályt!
 - Ilyen a mi szerencsénk - sóhajtottam, és nekiálltam öltözni.
  Miután a tőlem telhető leggyorsabban felöltöztem, a tanári felé vettem az irányt.
  Gőzöm nem volt róla, hogy Jay bá' miért hívott be, de nagyon remélem, hogy semmi nagyszabású terve nincs velem.
 - Jónapot! - hajoltam meg, miután beléptem a tanáriba, ahol egyedül egy tanár gubbasztott. Méghozzá az enyém.
 - Szia, Hyeri! Foglalj helyet! - mutatott a mellette lévő székre.
"M-mégis honnan tudja a nevem?"
 - Miért ilyen rémült? - kérdezte.
 - H-honnan tudja a nevem? 
 - Ugye nem hitte azt, hogy őrült vagyok? Csak kiszúrtam, hogy a névsorban nincs egy Kim Hyunmi sem! Azért akartam beszélni magával, mert láttam, hogy Vigyori Kisasszonnyal elkülönültek az órán. Tudom, hogy ez csak tesióra, de itt is meg van a rend! És nekem vannak követelményeim! Miss Lee, mostantól legyen aktív az órámon! Értette? Tudja, az első benyomás nagyon fontos. És maga volt az első, akit már most nem kimondottan kedvelek. Ha azt akarja, hogy változzon a véleményem, akkor tegyen érte! - mondta, és végig komolyan a szemembe nézett.
  Úgy éreztem, hogy lyukat éget a szemeimbe. Nagyon szégyelltem magam. És, mint kiderült, Jay bá' koránt sem olyan nyámnyila, mint hittem.
"Egész órán figyelt, én meg azt hittem, hogy fel sem tűnt neki..."
  Zavartan ültem a tanárom melletti széken, és alig vártam, hogy szabaduljak. Jay bá' közelében nagyon kellemetlenül éreztem magam, és ez az érzés még csak fokozódott akkor, mikor észrevettem egy jókora dudort a tanárom nadrágján.
"T-te jó ég! Ez fel van izgulva?! Valaki vigyen ki innen!!!"
  Akkor tudatosult bennem, hogy az új tanárom nem más, mint egy perverz őrült. Ahogy rámnézett, ahogy hozzámszólt... Minden cselekedetéből éreztem, hogy kíván engem, és ettől valamiféle szorongás fogott el.
  Szerencsémre a csengő megszólalt. Én pedig esetlenül feltápászkodtam a székről, és kihátráltam. Mikor az ajtót majdnem teljesen becsuktam, még hallottam, hogy halkan utánam szól:
 - Egyszer még az enyém leszel, Lee Hyeri!
  Összerezzentem. Próbáltam elhitetni magammal, hogy rosszul hallottam, de túl nyilvánvaló volt, hogy Jay bá' tényleg azt mondta, mint amit hallottam. 

  Az órák gyorsan repültek el. Akárhogy is próbáltam figyelni, egyszerűen nem ment. Nem tudtam kiverni a fejemből Chanyeolt, Baekhyunt, Jay Tanár Urat és Mrs. Choit. 
  Igaz, Mrs. Kiosztom-a-diákokat Choival nem sikerült rendeznem a dolgokat. Két szünetben is bejött, de én gyorsan behúzódtam az osztályban lévő kis szekrénybe. Semmi kedvem nem volt beszélni vele. Éppen elég bajom volt. Ott volt a nyakamon egy perverz tesitanár, egy titokzatos báty, egy magyarázatra váró apa és persze Chanyeol. 
  Miután a tanórák befejeződtek, eszembe jutott, hogy még Chanyeollal beszélnem kell. 
  Fancsali képpel indultam el a porta felé, és közben azon morfondíroztam, hogy hogyan lóghatnék meg Chanyeol karmai közül csak egy kis időre is. Miközben a gondolataim ezrei jártak a fejemben, észre se vettem, hogy Baekhyun mellém szegődött.
 - Hát te? Hogy-hogy csatlakoztál hozzám? - néztem rá csodálkozva.
 - Csak gondoltam, kikísérlek - vonta meg a vállát.
 - Köszönöm! - mosolyogtam hálásan.
 - Mégis mit? - nevetett aranyosan, mire nekem egy nagyot dobbant a szívem.
  Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen elveszem a fiú vidám tekintetében. Abban a pillanatban éreztem először úgy, hogy szerelmes vagyok. Azt akartam, hogy Baekhyun velem legyen. Hogy megnevettessen, hogy megöleljen, hogy megcsókoljon... Talán túlságosan is akartam. És ami a legjobban megrémített, hogy addig szinte semmit nem éreztem Baekhyun iránt, de ebben az eltelt két napban kezdett egyre jobban felé húzni a szívem.
  Baekhyun pár percre elfelejtette velem, hogy tulajdonképpen még egy egész délután hátravan a napomból Chanyeol társaságában. Mikor kiértünk az iskola ajtaján, a szemem egyből megakadt a kapuban ácsorgó Chanyeolon, akinek láttán a gyomrom görcsbe szorult. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de féltem attól, hogy a fiú nem fogja szó nélkül hagyni azt, hogy reggel magára hagytam.
 - Chanyeol már ott vár téged! Akkor én megyek! Szia! - köszönt el Baekhyun, és egy bíztató mosolyt küldött felém.
  Enyhén remegő lábakkal odasétáltam Chanyeolhoz. A fejemet lehorgasztottam, és hozzá se szóltam.
 - Már éppen ideje, hogy ideértél! Kezdtem azt hinni, hogy ki se jössz a suliból - jegyezte meg csípősen. - Na, mi lesz? Már beszélni sem tudsz?
 - D-de... Amúgy miről akartál beszélni velem? - kérdeztem félve. 
 - Majd rá fogsz jönni! - kezdett bele a mondandójába, és zsebre vágta a kezét. - Először is, gyere velem haza! 
"M-mi? Oda ahol az a dög van?! Nem akarom!"
  Legszívesebben hazarohantam volna. Nem akartam Chanyeolhoz menni. Otthon akartam lenni. Igazából nem is értem, hogy miért tartózkodtam annyira Chanyeoltól, de a reggeli cselekedetei óta elkezdtem félni tőle. 
 - Jössz már? - hallottam a fiú hangját, és gyorsan felé kaptam a tekintetem.
Chanyeol türelmetlenül ácsorgott pár méterrel arrébb, és kezeivel intett felém, hogy menjek. Leszegett fejjel odaballagtam hozzá, és mikor megindult, én is vele tartottam. Nem néztem Chanyeolra, de néha mégis oldalra sandítottam, hogy megnézzem, hogy a fiú még mindig mellettem van-e. 
  Az idő csigalassúsággal telt. Mikor végre megérkeztünk Chanyeolék házához, hálát adtam magamban. 
  Chanyeol kinyitotta az ajtót, és lazán besétált előttem.
"Micsoda úriember..."
  Miután esetlenül becsoszogtam az előszobába, a fiú becsapta az ajtót, és felém fordult:
 - Hyeri, te félsz tőlem?
 - N-nem! - vágtam rá, de nem voltam eléggé meggyőző.
 - Hazudj csak..! De jól is teszed, hogy félsz tőlem. Igaz, nem te vagy az egyetlen, szóval ne érezd emiatt rosszul magad - mondta megvetően, és közben ördögien elvigyorodott.
 - Hah, ugye nem gondolod komolyan, hogy félek tőled? - csattantam fel hirtelen.
  Nem tudtam, hogy miért tettem. Eszem ágában nem volt kimondani a gondolatomat, de nem tudtam magamban tartani. Persze, miután kimondtam, meg is bántam.
 - Te felemelted a hangod velem szemben? - fintorodott el.
 - É-én nem akartam... - dadogtam lehajtott fejjel.
 - Hyeri... Olyan makacs és önfejű vagy. Rád férne egy kis nevelés..!
 - E-ezzel m-mit akarsz mondani?
 - Majd én megnevellek, ne aggódj! - vigyorodott el önelégülten.
Szavai hallatán úgy éreztem, hogy  vér megfagy az ereimben. Nem tudtam, hogy hogyan értette, amit mondott, de bele se mertem gondolni, hogy mit érthetett az alatt, hogy "megnevel".
  Arra eszméltem fel, hogy a fiú közeledik felém. Két tenyerét a vállaimra helyezte, majd elkezdett a fal felé nyomni. Nem is volt idén lesöpörni magamról a kezeit. Éreztem, hogy a hátam a hideg halnak préselődik. Chanyeol erősen tartott, így esélyem sem volt szabadulni.
 - Hyeri! Nézz a szemembe! - parancsolt rám fagyos hanggal.
Félve eleget tettem a kérésének, és rápillantottam. Szép szemei voltak, nem is tagadhatom, viszont a rideg tekintete megrémisztett.
 - Miért mentél el reggel? - kérdezte.
 - Mert... Ideges voltam...
 - Ugyan mire? Mondd el, hogy mivel húztalak fel! - mondta, és én magamban hálát adtam az égnek, hogy Chanyeol a tekintetével nem tudott ölni, mert, ha tudott volna, akkor én már nem éltem volna.
 - Nem tudom... - sóhajtottam.
 - Akkor többet ne tegyél ilyet! Hyeri... most egy hétig velem leszel. Nem húzhatod fel magad minden tettemen!
 - De olyan kiakasztó, hogy nem tudok kiigazodni rajtad! Egyik pillanatban ilyen vagy, a másikban olyan. És sajnos az a gyakoribb, hogy nem vagy kedves! Már kezdem érteni, hogy miért tartanak tőled úgy a többiek! - fakadtam ki.
 - Hidd el, nem vagyok rossz ember. Csak senki nem ismeri, hogy milyen vagyok igazából.
 - De én az igazi énedet akarom megismerni - mondtam ki nyugodt hangon.
 - Azért tenned is kell! Úgy, hogy folyton ellenkezel, és neked semmi nem jó, nagyon nehéz bírni veled. Ha jó leszel, akkor ígérem, hogy megismerheted az igazi Chanyeolt - mondta, és hangja lényegesen megenyhült.
"Lehet, hogy nem veszi észre, de most is kedves lett velem... Észre sem veszi, hogy mikor adja saját magát!"
 - És, ha nem leszek jó akkor mi lesz? - kérdeztem.
 - Akkor tenni fogok róla, hogy a hétvégére idegroncs legyél.
"Milyen kedves..."
 - Amúgy... akarsz még valamit, vagy mehetek?
 - Azt akarom, hogy pár napig velem lakjál!
  Szavai hallatán lesokkoltam. Reménykedtem benne, hogy csak rosszul hallottam, de sajnos arra kellett rájönnöm, hogy a hallásommal semmi gond nincsen. 
 - E-ezt, hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
 - Pár napig költözz hozzám!
 - De ezt mégis, hogyan intézzem el? Szerinted a szüleim elengednének hozzád? - kérdeztem gúnyosan.
 - Az engem nem érdekel, hogy hogyan oldod meg! Az a lényeg, hogy az elkövetkező napokat itt kell töltened! Világos? 
  Nem akartam. Irtóztam a gondolattól is, hogy Chanyeollal éljek pár napig. De sajnos eszembe jutott, hogy a fiú minden szavát teljesítenem kell. Nem láttam jobb megoldást. Kénytelen voltam eleget tenni a kérésének.
 - Jó... Akkor hazamegyek, és holnap reggel jövök cuccostól. Az úgy megfelel? - kérdeztem, és hangom tele volt csalódottsággal.
 - Rendben. Akkor holnap várlak! - mondta, és az ajtóhoz kísért. 
  Kinyitotta nekem a szabadság kapuját, én pedig rekordszerű gyorsasággal száguldottam ki a házból. Nem hittem el, hogy belementem! Már az elején, amikor a egyezséget kötöttünk, ellenkeznem kellett volna. 
"Most már nincs visszaút. Csak pár nap... Ki fogom bírni! Remélem..."

2. fejezet [Part 2]

Szeptember 2. 
Kedd
Chanyeol POV

- De én nem akarom! - suttogta Hyeri rekedtes hangon. - Már lassan a Sulirádió sem érdekel! Én... be akarom ezt fejezni!
- Ne csináld már! Tudod mit? Nem érdekel a véleményed! Azt teszed, amit mondok, és kész! Most pedig kifelé! Rendet kell raknom. Foglalj helyet a nappaliban, és semmihez ne merj nyúlni! - parancsoltam rá ingerülten.
Hyeri értetlenül nézett rám, én pedig nem törődve vele, kitoltam a szobámból, és becsaptam utána az ajtót.
Nem tudom, hogy miért váltam hirtelen idegbeteggé. Egyszerűen elegem volt.
"Pff... Nők! Mind idióták!" - forrtam magamban.
Nem tudtam kiigazodni a nőkön. Mondjuk eddig életemben kevés értelmes nővel találkoztam. Egyedül az anyámmal jó a viszonyom. A húgommal szinte semmilyen kapcsolatom nincs, hiszen az is csoda, ha egyszer is kijön a szobájából egy nap. Az egyetlen nőnemű élőlény akit bírtam az Asha volt. Ő nem kötött bele a dolgaimba, nem nyafogott, és nem panaszkodott. Viszont, ha lányokról van szó akkor nem lehet nem kifelejteni a sorból Jiyeont, az unokatesómat. Vagyis... inkább úgy fogalmaznék, hogy az "átkot". Nem tudom, hogy mit követtem el amiért az Ég "megáldott" engem Jiyeonnal. Egyszerűen nem százas a csaj! És a legszörnyűbb, hogy szembe lakik velünk, így nem csoda az sem, ha mikor belépek a szobámba, a terráriumban kotorászó Jiyeonnal találom szembe magam. Az a lány egyszerűen nem tudja (vagy nem akarja) megérteni, hogy Asha nem egy kiskutya, és nem lehet dögönyözni. Persze, mikor az én drága madárpókom megtámadja, akkor egyből rohannunk kell a kórházba. És, ha Jiyeonnál tartunk akkor nem felejthetjünk ki, hogy miatta lettem a Sulirádió vezetője. Pedig egyáltalán nem akartam az lenni, de Jiyeon ragaszkodott hozzá.
Amióta elkezdődött ez az iskolaév, azóta nincs nyugtom. Pedig még csak egy nap telt el! És máris öten jöttek oda hozzám bekönyörögni magukat a stábba. Vagyis, jobban fogalmazva csak négyen. Hyeri más tészta. Viszont a másik négy..! Na azok aztán kiborító libák voltak! Csak azért jöttek oda hozzám, hogy bepasizzanak. És nekik aztán mondtam, hogy "A Sulirádió nem társkereső!", ők nem értették meg.
Viszont Hyeri másnak tűnt. Mikor belépett a stúdióba, olyan kis visszahúzódó volt. És én elhittem, hogy ő más, mint a többiek. Hát tévedtem! Nem is gondoltam volna, hogy nem is olyan kis csendes, rabszolgatípus. De amikor reggel több percig kitartóan nyomta a csengőt, már akkor éreztem, hogy valószínűleg én sem fogok olyan jól járni ezzel az egyezséggel, mint gondoltam. Mikor Hyeri belement abba, hogy egy hétig azt teszi, amit mondok, magamban elmosolyodtam azon, hogy találtam egy újabb naiv "áldozatot". Régebben volt nagy hóbortom, hogy csúnyán kihasználtam lányokat, és amikor valaki belement velem egy megállapodásba, akkor általában végigszenvedte a kikötött időt. De Hyeri este más volt. Ő nem hagyta magát. Ő kimondott mindent, és ellenkezett. Korábban még nem sikerült egy ilyen "áldozatot" sem kifognom. Eddig mindenki konkrétan rettegett tőlem, és minden kérésemet első szóra teljesítették.
Viszont akkor már kellőképpen kiakadtam Hyerire, mikor rajtakaptam, hogy bement a szobámba. Még szerencse, hogy ott volt Asha, és lekötötte a figyelmét, mert lehet, hogy kedves háziállatom segítsége nélkül Hyeri olyan dolgokra bukkant volna, amiket nem kellett volna látnia. Nem is tagadhatom, vannak személyes dolgaim, és egyáltalán nem szeretem, ha idegenek kutakodnak a szobámban.
Visszatérve a történtekre, ha jól belegondolok, eléggé meg voltam rémülve magamtól, mikor hirtelen kedves lettem Hyerivel. Azelőtt soha nem tettem ilyet. Az arcom előtt mindig egy maszk van, és az érzelmeimet amögé rejtem. Akit nem ismerek eléggé, vagy utálok, az nem ismeri az igazi arcomat. Ők egy erős, kőszívű, kegyetlen embernek ismernek, és éppen ezért tartanak tőlem olyan sokan. De mikor láttam, hogy Hyeri mennyire megrémült Asha láttán, egyszerűen nem bírtam magam előtt tartani a maszkom, és előbuggyant a valódi önmagam. Kedves lettem vele... Nem is értem, hogy miért, és ez végképp megrémisztett. Viszont, mikor nem is törődött azzal, hogy elővettem a kedvességem, csak természetesnek vette, és elkezdett nyafogni, akkor úgy éreztem, hogy betelt a pohár. Én kedves voltam vele, próbáltam lenyugtatni, és erre ő csak úgy rávágja konkrétan, hogy hagyjam békén. Szóval ennyit ér, ha kedves vagyok... Hyeri hálátlan egy nőszemély, de nem akarom elküldeni. Erős akarok maradni, és kibírni mellette idegkitörések nélkül.

Hyeri POV

Chanyeol egyszerűen kitolt a szobájából, és becsapta mögöttem az ajtót. Egyszerűen nem lehet rajta kiigazodni! Az egyik pillanatban még nyugtatgat, a másikban már idegbetegként viselkedik.
Mindenesetre, mikor magamra maradtam a Park család nappalijában, nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem mehettem Chanyeolhoz, mert ő bedilizett, és konkrétan nem tudtam mit csinálni. Mégcsak el se mozdultam az ajtó elől, nehogy a fiú belémkössön. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy mit csinálhatok, és mit nem. Legszívesebben a kémiaórán ültem volna. Egyszerűen borzasztó volt belegondolni abba, hogy mit fogok kapni Mrs. Choitól, amiért nem mentem be az órájára. Szívem szerint jobban éreztem volna magam az újdonsült osztályfőnököm óráján. De ahelyett, hogy a kötelességemet végeztem volna, én a sulirádió vezetőjének ajtaja előtt toporogtam.
Az ajtó pedig percek múlva kinyílt. Chanyeol komor arccal lépett ki a szobájából, és amikor meglátott vele szemben, kicsit visszahőkölt.
- Te meg miért állsz itt? Nem akartál leülni? - kérdezte csodálkozva.
- Leülni leakartam, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy belémköss! De ahogy látom, neked ez se jó... - mondtam összeszorított fogakkal.
- Hyeri..! Nem tudom hányszor kell elmondanom, hogy megértsd, de akkor most újra tudatom veled, hogy én vagyok a főnök! És mostantól nem fog érdekelni, hogy mitől rettegsz, hogy éppen hogy nyafogsz, és leszarom, hogy te mit akarsz! Nagyon kihúztad nálam a gyufát! Mostantól...az elkövetkező egy hétben esküszöm, hogy bőgni fogsz, hogy hagyjalak már békén. Engem pedig ez egy cseppet sem fog érdekelni. Készülj fel, mert szenvedni fogsz! - sziszegte a képembe.
- Ennyire berágtál rám?
- Igen. Hidd el, eddig egy lányra sem voltam olyan mérges, mint rád! - mondta, és szinte a képembe köpte a szavakat.
"Mégis mit tettem? Aish..! Én ezt nem értem..."
Jobbnak találtam nem kimondani amit gondolok. Ahogy láttam, Chanyeol ballábbal kelt fel, és semmi kedvem nem volt magamra haragítani.
- Na, menjünk! A végén még második órára se érünk be - vetette oda nekem egy sóhaj után.
Félve bólintottam, és felkaptam a bejárati ajtó mellett heverő táskámat. Miután a fiú is indulásra készen állt, előre ment, és kinyitotta az ajtót.
- Jössz már, vagy bezárjalak? - sürgetett.
"Nem, nem kell bezárnod, de te nyugodtan itt maradhatnál!"
- Megyek, megyek - suttogtam csípősen.
- Én nem értelek! Nem rég még te könyörögtél, hogy engedjelek el iskolába! Akkor most miért vagy ilyen? - csattant fel.
- Egyél sünt! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Mit mondtál? - vonta fel a szemöldökét.
- Azt, amit hallottál! Most pedig mentem! Szia - néztem rá mérgesen, és faképnél hagytam.
Nem tudom, hogy miért csináltam mindent. Általában magamban tartom minden mérgemet, de Chanyeollal szemben ez nem ment.
Dühösen rohantam ki a ház kapuján, és elkezdtem futni. Nem akartam, hogy a fiú utánam jöjjön. Féltem tőle. Féltem attól, hogy mit fog szólni a viselkedésemhez. Egyszerűen nem mertem a szemébe nézni. És azokban a pillanatokban, amikor iskolatáskával a hátamon rohantam az utcán, hálát adtam azért, hogy Chanyeol nem az osztálytársam. Na akkor lennék nagy gázban!
- Hyeri! Állj meg! - kiáltott egy ismerős hang.
Mikor eljutott az agyamig, hogy nem Chanyeol kiáltott utánam, megtorpantam, és megfordultam. Park Jiyeon állt mögöttem széles vigyorral az arcán.
- Sz-szia... Hát te? - kérdeztem értetlenül.
- Ezt én is kérdezhetném. Én fogorvosnál voltam, de gondolom a te sztorid sokkal izgalmasabb.
- Hát, én... - zavartan túrtam a hajamba. - Tegnap kötöttem egy egyezséget Chanyeollal, és... - kezdtem volna a mondandómba, de a lány félbeszakított.
- Jaj, te szegény! Ugye tudod, hogy nagy marhaságot csináltál?
- Igen, tudom. Ma reggel jöttem rá. És Chanyeoléktól rohantam idáig.
- Az szívás! De, ha már itt vagy, akkor mehetnénk együtt suliba - mosolygott rám, és majd' szétcsattant a boldogságtól.
Egy halvány mosolyt eresztetem az arcomra, és bólintottam.
- Szerinted mit tegyek? - fordultam felé. - Te jobban ismered Chanyeolt, és talán tudnál segíteni.
- Igen, jól ismerem. És nem te vagy az első lány, aki a csapdájába esett. Bár, a többi lány mind rettegett tőle, és mindent megtettek amit kért. De most akár tetszik, akár nem egy ideig azt kell tenned, amit mond. Most Chanyeol a legbefolyásosabb diák a suliban. Nem ajánlatos kikezdeni vele akkor, ha nem akarod kiközösíttetni magad.
Szavai hallatán kissé megrémültem. Olyan helyzet állt elő, ahol konkrétan akárhogy döntök, sehogy nem jó nekem. De mikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy jobban járok akkor, ha egy hétig azt teszem, amit Chanyeol mond, minthogy két évet úgy éljek át, hogy mindenki utál.
- Akkor úgy gondolom, hogy ezentúl kénytelen leszek rabszolga lenni - sóhajtottam
keserűen.
- Ha magadba bolondítod Chanyeolt akkor nincs minden veszve! - nézett rám bíztatóan a lány.
- E-ezt, hogy érted? - kérdeztem, és éreztem, hogy kezdek elpirulni.
- Csábítsd el! Ha egy kicsit is megkedvel akkor enyhül a szenvedésed. Ha viszont belédszeret, akkor véget ér a kínzásod! Állítólag Chanyeol nagy édes, ha szerelmes. Már.., ha ő valamikor is tud édes lenni - magyarázott Jiyeon, és az utolsó szavainál elfintorodott.
- Nem hiszem, hogy olyan könnyen megkedvelne... Már most utál! - sóhajtottam reménytelenül.
- Akkor egyszerűen csak dughatnátok egyet. Végülis egy férfiről van szó. Csak nem bírna ellenállni neked, ha kicsit nekivetkőznél!
- M-miket beszélsz? - dadogtam, és az arcom kezdett egyre vörösebb lenni.
- Nyugodj meg! Egy dugás nem lenne a világ vége! Ráadásul egyesek szerint Chanyeol egészen jól csinálja...
Kezdtem nagyon zavarba érezni magam. Ráadásul Jiyeon szavai egyre jobban beindították a fantáziámat. 

Ami pedig Chanyeolt illeti... A kinézete hibátlan, azt aláírom, de ami a személyiségét illeti... Az egy nagy káosz. Nem lehet kiigazodni rajta, és ez roppant kiborító tud lenni. 

 - Szerintem inkább hagyjuk ezt a témát..! - jelentettem ki némi gondolkodás után.

 - Ha te akarod... Amúgy, szerinted milyen lesz az új tesitanárunk? 

 - Új tesitanár? Szerintem én lemaradtam... 

 - Te nem figyeltél tegnap ofőn? Mrs. Idegbeteg Choi akkor mondta, hogy új tesitanárunk lesz - magyarázta Jiyeon, és láthatólag élvezte, hogy új információt oszthat meg velem.

 - Tegnap konkrétan nyitott szemmel aludtam. De mi lett a tavalyi tanárral?

 - Uh, hát erre nem tudom a választ. Azt sem tudom, hogy mi volt a neve - nevette el magát. - De azt hiszem, hogy felmondott. Idén viszont férfi tanárunk lesz! 

"És ő ennek komolyan örül? Te jó ég!"

Én sokkal jobban éreztem magam az eddigi férjnél lévő tesitanárainkkal, mint egy férfival. 

Mikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy mennyire egyértelmű, hogy milyen rossz helyzetben lehet az iskola. Eddig minden évben volt legalább egy női tesi tanár. Ő volt mindig a lányokkal, és mivel a suliban lényegesen kevesebben vannak a lányok, mindig figyeltek arra, hogy ne férfi tanárunk legyen. Idén viszont úgy látszik, hogy nem sikerült a vezetőségnek nőt találnia.

 - Azt hiszem erre jó lett volna odafigyelnem tegnap - túrtam idegesen a hajamba. - Kérlek mondj el mindent amit tudsz!

 - Hm... lássuk csak! Annyit tudok, hogy férfi, eléggé fiatal. Ha jól emlékszem Mrs. Choi valamilyen Parkot mondott, de nem biztos. És azt is szóvátette, hogy mivel van már Mr. Park a suliba, így az új tesitanárnak választania kell valami megkülönböztetőnevet. Várj! Most beugrott! Mrs. Choi azt mondta, hogy Park Jaebeom a neve. 

 - Ezek szerint nem tudunk valami sokat róla. Mindenesetre az talán a legkevésbé szimpatikus benne, hogy fiatal. Én jobban örülnék neki, ha egy vén kecskét kapnánk.

 - Szerintem egészen jól járunk azzal, hogy fiatal. És mégha helyes is lenne..! Gondolj csak bele! - álmodozott.

"Nem is tudom... Egyenlőre inkább nem mondok semmit."

Az iskola felé vezető út további része csendben telt. Jiyeon boldogan nézelődött, én pedig azon agyaltam, hogy hogyan fogok magyarázkodni Mrs. Choinak. Már arra sem volt esélyem, hogy Chanyeolra támaszkodjak, és ez megrémített.

 - Hyeri..! Vigyázz, mert mindjárt nekimész egy... - kiáltott hirtelen Jiyeon, de sajnos elkésett.

 - ... lámpaoszlopnak - suttogta az utolsó szót, és a egyből mellém guggolt, hogy segítsen. 

A homlokomat tapogatva, kissé ijedten ültem a földön. Szerencsére a szemüvegem nem volt rajtam, de a homlokom bizonyára megsérült.

 - Szerencsére nem lett nagy baj. De a homlokod be fog lilulni! - mondta Jiyeon, és elkezdte nyomkodni a homlokom.

"Ilyen az én szerencsém..."

 - Hagyd békén! Fáj! - rántottam le a kezét rólam.

 - Jól van! Jól van! Ne legyél ilyen! Amúgy meg itt vagyunk! A sarkon ott a suli.

Egy mély sóhajt hallattam, majd hagytam a lánynak, hogy felhúzzon.

Jiyeonnal továbbmentünk, mintha nem történt volna semmi. Már éppen fordultunk volna be az iskola kapuján, amikor a mobilom megcsörrent.

"Egy új üzenet."

Feladó: Chanyeol

Üzenet: Most kezdődött el a második óra. Ahogy láttam, még nem értél be. Jobban jártál volna, ha velem jössz, de te tudod... Ez nem is lényeges. Csak azért pazarolom rád az időmet, hogy elmondjam, hogy suli után várlak a kapunál. Nem fogsz meglógni! Beszélnünk kell! Értve?

"Pff... Ekkora szemetet! Még a programomat is megszabja..!" 

Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire felhúzott Chanyeol ezzel az üzenetével, de sajnos Jiyeon átlátott a színjátékomon. 

 - Mi a baj? - kérdezte.

 - Semmi - igyekeztem kedvesen válaszolni.

 - Nagyon rossz színész vagy. Na, ki vele!

Nem szóltam semmit, csak a kezébe nyomtam a mobilom. Egy szó nélkül végigolvasta, és csupán egy szóval illette:

 - Szívás!

"Milyen "kedves"..."

Többet nem is szóltunk egymáshoz, mert beértünk az iskolába. Bent síri csend volt. A portás - szokásához híven - a helyén szunyókált, így mi gond nélkül be tudtunk osonni.

Sebesen az osztályhoz siettünk, és miután Jiyeon kopogott, és belépett az ajtón, én is követtem a példáját. Mikor beértünk, hirtelen megrémültem. Az osztályban ugyanis éppen apu tartott órát, aki szentül hitte, hogy én jóval becsengetés előtt elindultam otthonról az iskolába.

 - Jónapot Mr. Kim! - hajolt meg Jiyeon. 
Esetlenül én is meghajoltam, de a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett, és képtelen voltam megszólalni. 
 - Merre jártatok? - vont minket kérdőre apu.
 - Én fogorvosnál voltam - vágta rá Jiyeon, és egy igazolással a kezében a tanári asztalhoz ballagott. 
 - Rendben Miss Park. Magával végeztem. És Lee Hyeri merre járt? - nézett felém.
 - Ő velem jött! - szólalt meg hirtelen Jiyeon. - Nagyon félek a fogorvostól. A szüleim nem voltak otthon, és nagyon féltem volna egyedül menni, ezért kértem meg Hyerit, hogy jöjjön velem.
 - Értem. De mondja, Miss Park! Maga szerint Miss Lee nem tudta volna ezt magától elmondani? - nézett a lányra szúrós szemekkel a matektanár.
"Persze, hogy nem! Ez eszembe sem jutott volna."
Nem szerettem, mikor apu úgy viselkedik velem, mintha nem is lenne köztünk semmilyen viszony. Ha nem lenne az apám, akkor biztos, hogy nem tartozna a kedvenc tanáraim közé.
 - De, ha már Hyeri elkísérte önt, akkor miért nem hozott ő is igazolást? - vont kérdőre minket a férfi. 
 - Elhagytuk az ő igazolását! - vágta rá szemrebbenés nélkül Jiyeon.
 - Na, én ezzel úgy gondolom, hogy nem foglalkozok. Szünetben tessék megbeszélni az osztályfőnökkel, most pedig foglaljanak helyet, tovább kell mennünk az anyaggal!
Magamban hálát adtam apunak, hogy nem húzott minket tovább, de jól tudtam, hogy otthon még hosszasan el fogunk beszélgetni a dolgokról.
Jiyeonnal a helyünkre mentünk, és konkrétan beestünk a padunkba. 
Előkapartam a táskából a felszerelésemet, és próbáltam az órára figyelni. Nem igazán ment. Túlságosan lefoglalt a félelem. Féltem attól, hogy Mrs. Choi mit fog szólni a "lógásomhoz", féltem Chanyeoltól, hogy mit fog még kitalálni nekem, féltem az új tesitanártól, és féltem az egész tanévtől. 
Egyszer csak egy enyhe szúrást éreztem a jobb oldalamon. Mikor odakaptam a tekintetem, észrevettem, hogy Baekhyun egy cetlit tart felém. Gyorsan kikaptam a kezéből, és elolvastam.
Hol voltál igazából? B.
A kérdés olvasása közben elgondolkoztam, hogy vajon mit is írhatnék vissza, és végül amellett döntöttem, hogy az igazat írom.
Chanyeolnál H.
Lopva visszanyújtottam a papírt, mire a fiú izgatottan kikapta a kezemből. Szorgosan körmölt, és visszanyújtotta nekem.
Mondtam, hogy ne is találkozz vele! Mégis mit csináltatok?! B.
Én tényleg hallgatni akartam rád, de azt hittem, hogy hülyéskedsz... H.
Mit csináltatok?! B.
Semmi különöset. Berágott rám, és most az a célja, hogy megkeserítse az életem. Egy hétig viszont azt kell tennem, amit mond. Jól csőbe húzott... H.
Én előre szóltam! De most ezt az egy hetet át kell valahogy vészelned. Sajnálom! B.
Meglesz, ne aggódj! De sajnos suli után is találkoznom kell vele... H.
Kár... Pedig most akartam megkérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem sétálni, de ezek szerint nem is jöhetnél. B.
Mikor ezt az üzenetet olvastam, úgy éreztem, hogy a szívem összeszorul. Olyan szívesen mentem volna el Baekhyunnal. Valahogyan egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy kezdek beleszeretni Baekhuynba, de nem nagyon nagyok tisztába az érzéseimmel. Legalábbis, egyenlőre még nem. 
Pedig olyan szívesen mennék! Akkor majd máskor. H.
Feltéve, ha túléled a Mrs. Choival való beszélgetést. B.
Amikor megláttam a sorait, egyből megrémültem. Mrs. Choit ki is vertem a fejemből, pedig még egy ordítozós beszélgetés vár még rám...
Áhh! Tényleg, még vele is kell találkoznom. Nagyon be volt rágva rám? H.
Igen... B.
Legszívesebben többet is kérdeztem volna Baekhyuntól, de a csengő közbeszólt. Apu feladta a házi feladatot, és kiment a teremből.
Mikor láttam, hogy Baekhyun az ajtó felé veszi az irányt, és kiballag a teremből, kisség csalódottan Jiyeonhoz mentem:
 - Milyen óránk lesz? 
 - Tesi! - vágta rá boldogan.
 - Jaj, de "örülök"... - sóhajtottam.
"És jön egy óra egy újabb tanárral, akivel megutáltathatom magam..."

2. fejezet [Part 1]

Szeptember 2.
Kedd

  Reggel arra ébredtem, hogy valami mellettem nagy csattanással leesett a földre. Ijedtemben majd' leestem az ágyról. Mikor letekintettem a földre, láttam, hogy az egyik kedvenc vázám darabokra törve hever a földön. Szemeimmel idegesen kezdtem keresni a tettest, de nem kellett sokáig kutatnom. A szobámban lévő szekrényben a bátyám, Gikwang turkált.
 - Hé, azok az én cuccaim! Nem nyúlhatsz hozzájuk! - kiáltottam mérgesen.
 - Látom, így ébredés után is tele vagy energiával - mondta némi szarkazmussal a hangjában. - De ne aggódj, abszolút hidegen hagynak a cuccaid. Csak a régi évkönyveimet keresem. Anya azt mondta, hogy lehet, hogy ide raktuk őket...
 - Igen, és ez nem várhatott volna addig, amíg felébredek?! - fújtattam mérgesen, és kimentem a szobámból. 
 - Most miért vagy úgy feldúlva? - kiáltott utánam értetlenül.
 - Talán azért, mert egy hónapban jó, ha egyszer látlak, és akkor is csak egy rohadt évkönyvér' jössz! Esetleg nem érdekelne, hogy hogyan vagyok? Vagy az, hogy mi történt velem mostanában? Vagy, ha nem akarsz hallani rólam, akkor legalább mondhatnál valamit magadról! Már nagyon unom, hogy akárki megkérdezi tőlem, hogy mit dolgozol, én nem tudok mit mondani, mert te a saját húgodnak nem vagy képes elmondani a szakmádat! - ordítottam a képébe, mire meglepetten nézett rám.
Nem akartam csak úgy odavetni neki azokat, amiket elrontott a kettőnk kapcsolata terén, de egyszerűen olyan régen fojtottam el magamban mindezt, hogy nem bírtam magamban tartani.
 - Hyeri... Erről majd később beszélünk. De hidd el, csak neked akarok jót! - mondta nyugodt hangon.
 - De nekem ez így nem jó! - nyafogtam. - Gikwang... amit te csinálsz az nagy szemétség! És, ha legalább azt elmondanád, hogy milyen téren helyezkedtél el, már az is megnyugtatna. De most azt sem tudom, hogy ügyvéd vagy-e vagy kukás. Érted? És ez nekem szörnyen rosszul esik!
 - Hugi... Addig örülj, amíg nem tudod, hogy mi a munkám - mondta titokzatosan.
Minden hiába volt. Tudtam, hogyha elkezdek veszekedni Gikwanggal, akkor elkések Chanyeoltól, de viszont ki tudja, hogy mikor látom újra a bátyámat. Mindenesetre jobbnak láttam sietni újdonsült "rabszolgahajcsáromhoz". 
  A reggelimet gyorsan magamba tömtem, és már útnak is indultam. A zsebemből előkotortam a cetlit, amit tegnap Chanyeol adott. Addig teljesen meg is feledkeztem róla, hogy konkrétan azt sem tudom, hogy hova kell mennem. 
"Gangnam-gu... Az nincs is olyan messze..."
A karórámra pillantottam, és jobbnak láttam sietni. Pontos akartam lenni. De amilyen az én szerencsém, természetesen nem sikerült fél nyolcra odaérnem a megadott címre. 
Sokáig futottam, és egy hosszú utcában elkezdtem keresni az ötvenes számú házat. Annyira siettem, hogy arra sem tudtam normálisan odafigyelni, hogy melyik az utca páros oldala. Mikor már pár perce örült módjára rohangáltam, meguntam a keresgélést. Az ötvenes házszámot sehol nem láttam, ezért megálltam, és próbáltam lenyugtatni magam. Pár mély lélegzetvétel után nekiálltam agyalni, és az utca egyik feléről haladva végignéztem a házakat. 
"46... 48... 52... Ötvenkettő?! Hol van az ötvenes?"
Kicsit hunyorogva néztem egyik házszámról a másikra. És akkor leesett a tantusz. A negyvennyolcas és az ötvenkettes ház között egy kisebb ház is volt. Szinte egybe volt épülve az ötvenkettessel, és házszám nem volt rajta. Közelebb mentem, és a postaládán megtaláltam azt a jelet, ami elárulta, hogy jó helyen járok, ugyanis a fémdobozon nagy felirattal ott díszelgett, hogy Park család. 
Belestem a fakerítés lécei között. Bent egy kis rózsaszín ház volt. Az ablakokban rengeteg virág virított. Mivel csengőt nem találtam, óvatosan kinyitottam a kaput, és besurrantam. Egy gondosan kikövezett út vitt egészen a bejárati ajtóig. Meglepetten körülnéztem, mert még régebben hallottam egy olyan pletykát, miszerint Chanyeolnak egy veszélyes háziállata van. Én persze egyből egy nagy házőrző kutyára számítottam, de szerencsére háziállatnak nyomát sem láttam. 
Az ajtó mellett volt a csengő, amire szépen rá is támaszkodtam. Mikor senki nem nyitott ajtót, kezdtem elunni magam, de a kezemet semmi pénzért le nem vettem volna a csengő gombjáról. Egy hirtelen pillanatban azonban az ajtó kinyílt, és egy kéz karon ragadott, és behúzott. Kicsit megijedtem, és majdnem elsikítottam magam, de egy tenyér tapadt a számra.
 - Máskor ne nyomd több percig a csengőt! - sziszegte egy ismerős hang a fülembe. 
 - De így sem nyitottad ki! - mondtam, és megfordultam a tengelyem körül.
Miután megfordultam, szembe találtam magam az egy szál törölközőbe lévő Chanyeollal, akinek láttán egyből a szemeim elé kaptam a kezemet. Nem arról volt szó, hogy nem néztem volna tovább, mert egészen jó látvány volt... Ahogy a nedves tincsei a homlokára tapadtak, ahogyan a vízcseppek gyöngyöztek a mellkasán... Egyszerűen tökéletesen nézett ki. De viszont a pillanatnyi zavaromat lepleznem kellett valahogyan.
 - N-nem akarsz felöltözni? - dadogtam.
 - Hidd el, előbb is megtettem volna, de már csengett a fülem a csengőtől - vont vállat. - Amíg elrendezem magam, helyezd kényelembe magad. De semmihez nem nyúlhatsz, és nem nézel be sehova! Értve?
Bólintottam. A fiú féloldalasan elmosolyodott, és elment. 
Tanácstalanul álltam az előszobában. Úgy döntöttem, hogy felfedezőútra indulok. Tisztában voltam azzal, hogy éppen az imént ígértem meg, hogy nem nem csinálhatok semmit, de a kíváncsiságom sokkal jobban érdekelt, mint az ígéretem. Elindultam, és beértem egy tágasnak alig nevezhető nappaliba. A helység közepén egy fehér műbőr kanapé volt, előtte egy világosbarna dohányzóasztallal. A vajszínű falakat néhány festmény díszítette. Nagyon egyszerű volt, de mégis ízléses. A nappaliból nyílt néhány szoba. Az egyikhez odalopóztam, és óvatosan belestem. 
"Sötétkék falak, poszterek focistákról... Ez csak Chanyeol szobája lehet!"
Besurrantam. Nem volt túl nagy szoba. Éppenhogy egy ágy és egy asztal belefért. A szemem viszont egyből megakadt egy terráriumon. Közelebb mentem, és alaposan szemügyre vettem. 
"Ebben meg mit tarthat?" - ez a kérdés járt folyton a fejemben, és erre hamarosan meg is kaptam a választ. A terráriumban hirtelen megmozdult valami. 
 - Ááá! - sikítottam ijedtemben, és az ajtó felé siettem, de beleütköztem az éppen akkor belépő Chanyeolba.
 - Hyeri! Megmondtam, hogy nem jöhetsz ide! - szidott le. - De mégis mitől ijedtél meg így?
 - A-az... ott... - mutogattam a terráriumra, de egy értelmes szót nem bírtam kinyögni.
 - Oh, szóval megismerkedtél a barátnőmmel? - vigyorodott el önelégülten. 
 - H-hogy érted, hogy a barátnőddel? Chanyeol... 
A mondatom úgy fejeztem volna, be, hogy "Hogy tarthatsz itt ilyen dögöt?!", de jobbnak láttam befogni. Végül is, azért jöttem el a házába, hogy bekerüljek a Sulirádióba. Önszántamból soha nem is jöttem volna ennek a háznak a közelébe.
 - Ő itt Asha - sétált oda a terráriumhoz. - Már pár éve velem él...
A fiú már nyúlt volna be a terráriumba, hogy kivegye a benne tartózkodó méretes madárpókot, de én visítva rohantam oda hozzá, és amennyire tudtam lefogtam a karját.
 - Nehogy kivedd! Kérlek! - könyörögtem kissé könnyes szemekkel.
Amióta az eszemet tudtam rettegtem a pókoktól, így nem csoda, hogy Chanyeol "háziállata" láttán a szívem kihagyott egy ütemet.
 - Hyeri... Ashától nem kell félned. És amúgy is..! Most azt teszed, amit mondok! - vigyorgott ördögien. - Szerintem pedig meg kéne ismerkedned Ashával. Mit szólnál hozzá?
A kezeit kiszabadította a szorításomból, és benyúlt a terráriumba. A benne lakó pókot pedig kiemelte, és felém tartotta.
 - Gyerünk, Hyeri! Asha nem vár örökké! Vedd el mielőtt elszökik! - sürgetett a fiú.
Én pedig irtóztam attól a gondolattól, hogy a kezembe vegyem a Chanyeol kezében tartott dögöt. Szívem szerint rohantam volna ahogy tudtam, de nem tehettem.
"A Sulirádióért! Gyerünk, Hyeri! Meg tudod csinálni! Csak meg kell fognod Ashát, és kész..!" - bíztattam magam kevés sikerrel.
 - Ch-chanyeol... Kérlek! Most amúgy is mennünk kéne - próbáltam meggyőzni.
 - Menni? Ma csak a második órára érünk be - közölte nyugodtan.
 - M-mi? - kérdeztem a meglepettségtől szaggatottan. - De ma kémia az első órám Mrs. Choival, és be kell mennem!
 - Nekem meg nem kell bemennem, és te ma velem vagy, szóval ne is álmodj a kémia óráról!
 - D-de... Kérlek! Chanyeol, nekem be kell mennem, különben Mrs. Choi kinyír! - fogtam könyörgésre a dolgot.
 - Ha elmész, akkor én is kinyírlak! Hyeri... lehet, hogy eddig nem sikerült felfognod, de most közlöm veled, hogy te most a szolgám vagy! Azt teszed, amit én mondok, és vállalod a következményeit! Ennyi. És akárhogy is szidsz, azt remélem, hogy észben tartod, hogy te fogadtad el az ajánlatomat!
"Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz belőle!"
 - É-értem... - suttogtam rekedten. - És Asha merre van?
Mikor ránéztem Chanyeol üres markára, egyből sejtettem, hogy valami nagy gáz van. 
 - Hát... gondolom elment. Na, akkor most kereshetjük! - csóválta meg a fejét.
"Elszökött? Mi? Akkor... bárhol lehet? Neee! Félek! Valaki vigyen ki innen most azonnal!"
 - Hyeri! Hallottál? Gyere te is keresni! Asha nem fog magától előbújni. 
Nem akartam a fiú pókját keresni. Semmi kedvem nem volt hozzá. Nekem a helyzet úgy volt jó ahogy volt. Úgy, hogy Asha nem volt a látóhatáromon belül, és semmiképpen nem akartam még egyszer ránézni arra a szörnyetegre! 
A fiú felforgatta az ágyneműjét és benézett a kis szoba minden szegletébe, de akárhogy is hívogatta, az állat nem akart előjönni. Én pedig álltam az ajtó mellett, és mozdulni nem mertem. Egészen addig, amíg Chanyeol felém nem fordult.
 - Hyeri... Ne mozogj! Asha ott van a lábad előtt!
Ijedten lekaptam a tekintetem. A lábujjam hegyénél tényleg a madárpók tanyázott. Úgy éreztem, hogy majd' szívrohamot kapok. A vér is megfagyott az ereimben, és amikor Asha komótosan elkezdett felfele mászni a lábamon, nem bírtam, és megpróbáltam lerázni magamról. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak a testem cselekedett.
 - Hyeri! Maradj nyugton, mert különben Asha megcsíp! - jött oda Chanyeol, és próbált nyugtatgatni, de nem járt sikerrel.
A kalimpálást csak akkor hagytam abba, amikor Chanyeol magához ölelt. Amint megéreztem, hogy a teste nagyon közel van az enyémhez, egyből lenyugodott minden végtagom.
 - Maradj így, én pedig leszedem rólad Ashát! - suttogta a fülembe.
A fiú elengedett, én pedig eleget tettem a kérésének. Egyszeriben éreztem, hogy a lábamról a nyolc láb eltűnik, én pedig egyből fellélegeztem. Chanyeol a tenyerében Ashával visszasétált a terráriumhoz, és visszatette a pókot a helyére.
 - Ennyire félsz a pókoktól? - fordult felém.
 - Igen... - válaszoltam szégyenlősen.
 - Akkor mostantól hagylak Ashát illetően. De azt nem várhatod el, hogy amíg itt vagy, kivigyem! Akárhogy is félsz tőle, meg kell szoknod, hogy ő is itt van!
Chanyeol közelebb jött hozzám, és felemelte az addig lehajtott fejemet. Kicsit könnyes szemeimmel ránéztem, ő pedig gyengéden megsimogatta az arcom.
 - Hyeri... Kérlek, ezt az egy hetet vészeld valahogyan át! Hidd el, hogyha nem ellenkezel, akkor neked is tetszeni fog!
 - De én nem akarom! - suttogtam rekedtes hangon. - Már lassan a Sulirádió sem érdekel! Én... be akarom ezt fejezni!