9. fejezet

Szeptember 5. 
Péntek

  A Chanyeolnál töltött éjszakák közül ez volt az első, amin normálisan ki tudtam pihenni magam. A fiú nem hazudott, mikor azt mondta, hogy a szülei ágya milyen kényelmes. 
  Már éppen készültem volna felülni a matracon, mikor éreztem, hogy valami akadályozza a mozgásom. Chanyeol volt az, aki még az álmai mezején járt, és közben egyik kezével a derekamat ölelte át. Mikor tudatosult ez bennem, lefagytam. Hirtelen valamiféle szorongást keltett bennem az, hogy így fekszünk együtt. 
"Mégis mit keresek én itt? És miért mentem bele abba, hogy együtt alszok Chanyeollal? Eszemnél voltam?"
Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam lehámozni magamról a fiú karját, de minél jobban erőlködtem, ő annál jobban szorított magához.
 - Chanyeol, lazíts kicsit a szorításodon, mert már alig kapok levegőt! - suttogtam elhalló hangon.
A fiú kicsit lazított a szorításán, de még mindig aludt. Édesen a fülembe szuszogott, engem pedig kirázott a hideg. Azt kívántam, hogy bárcsak Baekhyun feküdne mellettem. Olyan jó lett volna, hogyha ő szorít magához, ha ő szuszog a fülembe... De ehelyett egy lapátfülű óriást kaptam.
"Mit tettem, hogy ezzel súlyt a sors keze?"
Egyszeriben mocorgást éreztem az ágy másik felén. Chanyeol gyengéden belefúrta a fejét a vállamba, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy villám csapott volna belém. Bár szívem szerint lelöktem volna Chanyeolt az ágyról, és jól lehordtam volna, de miután végiggondoltam, inkább elvetettem az ötletet.
Miután a fiú agya kezdett kitisztulni, és tudatosult benne, hogy mit is csinál, rekordszerű gyorsasággal pattant fel az ágyról.
 - B-bocsánat - dadogta, és zavarában a kócos hajába túrt.
 - Semmi baj, csak máskor próbálj meg álmodba nem rám mászni - nevettem zavaromban.
 - Máskor megpróbálok figyelni rá. 
Még nyújtózkodott egyet, és lomhán kivonszolta magát a szobából. Mivel volt egy olyan sejtésem, hogy nem ezt az egy estét fogjuk Chanyeol szüleinek ágyában tölteni, nem ágyaztam meg, hanem úgy hagytam ahogy van.
Kicsattanó erővel indultam le a lépcsőn, és egyből Chanyeol szobájába vezetett az utam. Mikor beléptem, egyből megbántam a döntésem, ugyanis Chanyeol éppen öltözött, és egy szál bokszerben állt az ágya mellett. Én egyből az arcom elé kaptam a kezem, és elkezdtem kihátrálni a szobából. Pechemre viszont a fiú észrevett, és utánam szólt:
 - Zavarban vagy? 
 - D-dehogy is! - vágtam rá égő fejjel, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott.
 - Tudom, hogy hazudsz - nevetett harsányan.
Megfordultam, és sértődötten elhagytam a szobát. Az utam egyből a konyhába vezetett. Mindent úgy tettem, mintha otthon lettem volna, és egy általam készített lekváros kenyérrel helyet foglaltam az asztalnál. Nem sokkal később Chanyeol is kibattyogott a konyhába, és leült velem szembe.
 - Hát te nem eszel? - kérdeztem, miután lenyeltem a számba lévő kenyérdarabot.
 - Nem szoktam reggelizni - vonta meg a vállát. - De Jiyeon negyed óra múlva itt lesz, szóval bele kéne húznod.
 - Vele megyünk suliba? - csillant fel a szemem, Chanyeol pedig egy aprót bólintott. 
A tőlem telő leggyorsabban legyűrtem a reggelimet, és rohantam is öltözni. Mikor beértem a hálószobába, hallottam, hogy valaki jön utánam.
 - Ne leskelődj! - kiáltottam ki a kulcslyuknál kukucskáló Chanyeolnak.
 - Hát azt sem engeded meg, hogy itt álljak az ajtónál? - nevetett szórakozottan.
 - Ha kiegyenesedve állsz, akkor megengedem, hogy itt legyél. De a kulcslyuk arra való, hogy ki és be tudjuk zárni az ajtót, és nem arra, hogy leskelődj - mosolyogtam el én magam, és a szoknyámat ráncigáltam fel magamra.
Miután gyorsan felkaptam magamra az egyenruhámat, a könyveimet beszórtam a táskámba, és már készültem volna kilépni a szobából, mikor valami az utamat állta. Nem más, mint egy mellkas rajta egy "Park Chanyeol" feliratú névtáblával.
 - Khm... kimehetnék? - kérdeztem türelmetlenül.
 - Ha válaszolsz egy kérdésemre - nézett le rám, én pedig csak megforgattam a szemem. - Szóval... Tegnap mit csináltatok Baekhyunnal?
"Ez... Komoly? Miért nem tud leakadni a témáról?!" 
 - Hát... Elmentünk sétálni, és beszélgettünk - szólaltam meg egy rövidebb gondolkodás után.
Nem akartam neki mondani, hogy Baekhyunnal kölcsönösen szeretjük egymást. Úgy gondoltam, hogy amíg nem tudja addig baj sincs belőle.
Chanyeol pedig csak bólintott egyet, és elállt az utamból. De miközben a mosdóban a fogkefével súroltam a fogam, hallottam, hogy Chanyeolt hívják telefonon.
 - Mi? Értem. Akkor nem várunk. Igen, köszi, hogy szóltál. Szia! - mondta Chanyeol a telefonba. Legalábbis én ennyit hallottam.
A kíváncsiság megint úrrá lett rajtam, és a fogkefével a számban kihajoltam az ajtón.
 - Gi vol a? - kérdeztem, és eredetileg az lett volna a mondat, hogy "Ki volt az?", de a fogkefe akadályozott a beszédben.
Chanyeol mosolyogva rám nézett, és megindult felém. Én ösztönösen visszahúzódtam a mosdóba, és visszafordultam a fürdőszobatükör felé. A fiú pedig mögém állt, és átölelte a derekam. Meglepettségemben félrenyeltem a fogkrémet, és öklendezni kezdtem. A szemem már bekönnyezett, Chanyeol pedig finoman elkezdte ütögetni a hátam, és kivette a fogkefét a számból.
 - Te még fogat mosni sem tudsz? - kérdezte szórakozottan, és maga felé fordított.
Kitátotta a száját jelezve, hogy én is tegyem ezt, és óvatosan visszanyomta a fogkefét a számba, és elkezdte mosni a fogaim. Meglehetősen furcsán néztem rá, mire ő csak elnevette magát. A szám már tele volt habbal, viszont a fiú még mindig nem végzett. Én kétségbeesetten nyöszörögtem, mivel a hab nagy része éppen kifolyni készült a számból, de Chanyeol nem vette a lapot. Egészen addig csinálta, amíg a számban lévő hab nagyja ki nem folyt egyenesen a földre. A mellkasomat direkt hátrébb toltam, hogy a ruhám ne legyen olyan, viszont Chanyeol kezéről csurgott a hab és a nyálam keveréke.
 - Ez mire volt jó? - kérdeztem, miután kiöblítettem a számat.
 - Nem tudom. Most ehhez volt kedvem - vonta meg a vállát, és a csaphoz állt kezet mosni. - Nagyon nyáladzol... Beindultál?
Kidülledt szemekkel meredtem rá, és nyeltem egy nagyot.
 - Nem indultam be! Csak tudod, ha több percig nem nyelhetek, sok nyál lesz a számban. Ez egyértelmű.
Chanyeol még egyszer elnevette magát, majd végignyalt az alsó ajkán, és elhagyta a mosdót.
 - És ezt ki fogja feltörölni? - mutattam a földön lévő habra.
 - A szekrényben van törlőkendő. Azzal fel tudod törölni - nézett vissza, és rám kacsintott.
Én mérgesen csoszogtam oda a mosdókagyló alatt lévő szekrényhez, és kivettem belőle egy kendőt. Bevizeztem, és idegesen a földre csaptam. Kelletlenül feltöröltem a padlót, és miután még egyszer végignéztem magamon a tükörben, kimentem a nappaliba. Chanyeol a kanapén elterülve várt, és mikor meglátott, felpattant.
 - Mehetünk? - kérdezte.
 - És Jiyeonnal mi lesz?
 - Most hívott, hogy már bement a suliba. Mrs. Choi behívta beszélgetni - mondta, és az utolsó szót külön kihangsúlyozta.
"Szóval Jiyeon hívta Chanyeolt... Vagyis..! Ez mióta érdekel engem? Az hívja aki akarja..!"
A vállamra kaptam a földön heverő táskám, és indulásra készen álltam. Chanyeol is így tett, és elindultunk az iskola felé.
 - Nem akarok suliba menni - sóhajtott a fiú. - Ma péntek van. Az első óránk Mrs. Choival lesz. Aztán ma lesz a Sulirádió első adása is. 
"Tényleg... Ma lesz a tanév első adása. Vajon mi lesz a téma?"
 - Nekem ma második órám lesz kémia. Én sem várom. De még nem tanultam be az órarendem. Nem tudom, hogy mi lesz az első - sóhajtottam.
 - Nekem Jiyeon mondta, hogy pénteken az első órátok tesi. Nem értem, hogy ebben az évben mit van úgy oda ezért az óráért...
 - Új tanárunk van. Talán ő lehet az oka, hogy Jiyeon hirtelen így lelkesedni kezdett a tesi iránt - vontam vállat.
Chanyeol megtorpant, én pedig vele együtt cselekedtem. Nem nagyon értettem, hogy miét tette ezt, de nemsokára erre is választ kaptam.
 - Az új tanár tanít titeket? Az a Jay Park? - kérdezte, és hangja komolyan csengett.
 - Aha, ő az. Jiyeon nagyon bírja. De nekem nem szimpatikus. Az az ember egy állat! - fintorodtam el.
 - Miért? Ártott már neked? - kérdezte furcsállva Chanyeol miután megindultunk.
 - Az első órán kiszúrt magának. Aztán behívott a tanáriba. Már azelőtt is sejtettem, hogy perverzebb a kelleténél, de miután kettesben voltam vele... Megbizonyosodtam róla, hogy jól hittem.
 - Miért? Mit tett?
 - Ebbe nem akarok belemenni. Nem tartozik rád.
Chanyeol kicsit sértődötten bólintott, és attól kezdve egész úton nem szóltunk egymáshoz. Csak akkor jutott eszembe, hogy a fiú tulajdonképpen szerelmes belém, de egészen addig teljesen kiment a fejemből ez a tény. Chanyeolt egyre jobban kezdtem megkedvelni, mint barátot. Szerelmemként nem tudtam rá gondolni, sőt még a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon. 
Hamar elértünk a suliig, bent pedig elváltak az útjaink. Ő ment a stúdióba, én pedig az osztályunkba. Jiyeon amint meglátott, vidáman szaladt elém, és a nyakamba ugrott.
 - Úgy örülök, hogy végre jöttél! - mosolygott rám.
 - Hidd el, én is. Amúgy mi volt Mrs. Choinál?
 - Te erről honnan tudsz? - nézett rám meglepetten.
 - Egy házban élek az uncsitesóddal. Mindenről első kézből értesülök - mondtam kissé nagyképűen.
 - Ennyire jóba letettek Yodával? - kíváncsiskodott.
 - Milyen név már az, hogy Yoda? - nevettem. - De egyébként, ha jól belegondolok, nem ellenséges velem. Bár azért velem nem olyan nyitott, mint veled - gondolkoztam el. - De mindenesetre, most menjünk el az öltöző felé, mert a végén még elkésünk tesiről.
Jiyeon bólintott, majd elrohant az osztályban lévő szekrényhez, és a tornazsákjainkkal tért vissza. Én addig ledobtam az iskolatáskám a székemre, és már indultunk is.
 - Milyen jó, hogy ma első óránk van Jay bá'-val! - lelkendezett a lány.
 - Nem értem, hogy minek örülsz ennyire - sóhajtottam. - Ő egy perverz állat...
 - Hogy mit mondtál?! - csattant fel.
 - S-semmit. Nem lényeges - sütöttem le a szemem. 
Ezek után már be is értünk az öltözőbe, és volt kemény tíz percünk átöltözni. 
A tesiórák mindig lerombolták a kedvem. Az eddigi években még el-elment az óra, de idén..! Ilyen tanárral egyszerűen nem lehet élvezni az órát. Azt nézni, hogy milyen vágyakozó tekintettel fürkészi végig a lányokat... Ijesztő, de nagyon.
Miután becsengettek, Jiyeon egyből rohant is ki az öltözőből, én viszont a lehető legtovább bent maradtam. Mikor már pár perce bent ültem, Jay bá' jött be bezárni az öltöző ajtaját. Amint megpillantott, perverz vigyorra húzta ajkait.
 - Örülök, hogy látom Lee Hyeri! - üdvözölt.
 - Jó napot Jay bá'! Remélem, hogy ezúttal sikerül megfelelnem az elvárásainak, és nem kell óra után behívnia az tanáriba.
 - Ezt nem ígérhetem - rázta meg a fejét. - De mivel nem hosszú a szünet, nem is lenne nagyon értelme behívnom. Tíz perc alatt nem lehet sok mindent csinálni - vigyorodott el, engem pedig a hányinger kerülgetett.
A lehető leggyorsabban Jiyeonhoz szaladtam, és nem is szándékoztam elmozdulni mellőle. Még akkor sem, mikor Jay bá' tíz kört futtatott velünk. Én már majdnem elájultam, viszont Jiyeon még mindig energikusan futott tovább, én pedig nem akartam elveszíteni, azért vele tartottam. Elsőnek végeztünk a feladattal. Jay bá' meg is dicsért minket. Jiyeon vidáman megköszönte a tanárnak a kedves szavakat, viszont én megszólalni nem bírtam. Magamban elhatároztam, hogy soha többet nem futok Jiyeonnal. 
"Majd csak akkor futok vele, ha öngyilkos akarok lenni."
Ezek után Jay bá' kért mindenkit, hogy szóródjunk szét. Már akkor rossz előérzetem volt. Hát még akkor, mikor közölte, hogy gimnasztikázni fogunk! 
 - Mindenki hajolgasson! Először jobb lábhoz kettőt, aztán a balhoz. Ezek után középre kettőt - adta ki az utasítást.
Akárhogyan is erőlködtem, nem tudtam elérni a talajt. A jelenlévők közül talán csak hárman voltunk így, de Jay bá' természetesen hozzám jött közelebb. A tenyerét a hátamra nyomta, és úgy tuszkolt lefelé. Azt hittem, hogy a lábaim szétszakadnak, de a tanár egészen addig nyomott, amíg három másodpercig meg nem tudtam érinteni a talajt. Ezek után továbbra is mellettem maradt, és onnan osztotta tovább a feladatokat:
 - Most mindenki ereszkedjen négykézláb! 
Mindenki így is tett. Velem együtt, csakhogy én voltam az egyetlen aki átlátta a helyzetet. Én az utolsó sorban dolgoztam. Jay bá' azért állhatott mellém, hogy jobban lássa a többieket. Hátulról...
 - Most mindenki figyeljen arra, hogy a kezei vállszélességben, a lábai csípőszélességben legyenek. Remek! Most pedig egy mélyet lélegezzetek, és közben domborítsátok a hátatok. Kilégzéskor pedig mindenki homorítson!
Már javában mindenki csinálta a feladatot, Jay bá' pedig perverz vigyorral nézett végig a társaságon. És persze, én voltam az első akinél hibát talált. Mellette konkrétan remegett a testem, mikor hozzám szólt pedig összerándultam.
 - Miss Lee! Ez így nem jó. Belégzéskor jobban nyomja ki a fenekét!
Úgy éreztem, hogy az ütő megáll bennem.
"Normális ez az ember?"
Megpróbáltam eleget tenni a kérésének, és következő próbálkozásnál a lehető legjobban kinyomtam a fenekem. Jay bá' pedig féloldalas mosolyra húzta az ajkait.
 - Tudtam, hogy menni fog! - mondta vidáman, és egy nagyot csapott a fenekemre.
Éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul. Mindenki engem nézett, és mindenki szemtanúja lehetett annak, ahogy Jay bá' egy jókorát a hátsómra csap. Néhányan kuncogtak, voltak akik összesúgtak, és voltak akik hangosan felnevettek. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt. Legszívesebben elsírtam volna magamat, megalázottnak éreztem magam. Hogy miért csináltam ekkora ügyet ebből, nem tudom. Viszont Jay bá' keze nyoma még mindig rajtam égett, ő pedig még suttogott nekem néhány szót:
 - Akinek ilyen kívánatos teste van, élnie is kell azzal, hogy ilyet csinálhat. Nem kell szégyenkezni.
Reméltem, hogy ezt csak én hallottam. Így is tudtam, hogy pár hétig ez lesz a téma suliban. Tudtam, hogy mindenki arról fog beszélni, hogy Jay bá' seggen csapott órán. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy az egész suli rajtam röhögjön.
Az óra további részében nem is figyeltem, csak úgy voltam. Csináltam amit a többiek, de szellemileg messze jártam. 
"Lehet, hogy jobban jártam volna, ha tegnap is meghúztam volna a sojus palackot..."
Óra után kedvtelenül ballagtam az öltöző felé. A többiek összesúgtak a hátam mögött, és mutogattak rám, de próbáltam nem figyelni rájuk. Egyedül Jiyeon volt az, aki odajött hozzám.
 - Hidd el, nem is volt olyan gáz! Csak kaptál egyet a fenekedre. Nagy ügy! Majd lesz még ilyen számtalanszor - veregetett vállon. 
 - Ezzel nem igazán sikerült feldobnod - sóhajtottam.
"Jay bá' az egész osztály szeme láttára alázott porrá. Kell egy kis idő, mire ezt feldolgozom."
Miután visszaöltöztem, egyedül ballagtam vissza az osztályba, mivel Jiyeonnak előre kellett mennie segíteni Mrs. Choinak. 
"Jön a napom második fénypontja! Kémia... Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?"
Amint beléptem az osztályba, Baekhyun egyből odarohant hozzám. Mindenki előtt ölelt meg, én pedig finoman eltoltam magamtól.
 - Beszéljünk kint! - néztem a szemébe, ő pedig megfogta a kezem, és kihúzott a teremből.
Az egyik szertárba mentünk be. Baekhyun miután bezárta az ajtót, a kezét a kilincsre tette, hogyha valaki bejönne, akkor ő ne engedje kinyitni az ajtót.
 - Mi volt tesin? - kérdezte aggódva. - Mindenki rólad beszél, de eddig három verzióját hallottam a történetnek...
"Szóval ilyen hamar már mindenki tud róla?"
Úgy éreztem, hogy mindjárt elsírom magam, de leküzdöttem a bennem feltörni készülő könnytömeget, és lenyeltem a torkomban képződött gombócot. 
 - Annyi a lényege, hogy tesin volt egy feladat, ahol négykézláb kellett állni, és Jay bá' a hátsómra csapott - mondtam rekedtes hangon.
 - Csak ennyi? Emiatt ne bánkódj! - mondta, és egy biztató mosolyt küldött felém. - Viszont nekem teljesen másokat mondtak...
Az utolsó mondata hallatán visszatért a testembe a szorongató pánik. Nem is mertem belegondolni, hogy milyen tévhitek terjenghetnek rólam a diákok körében. És abba még bele sem gondoltam, hogy mi lesz akkor, ha apu fülébe is eljut egy téves történet.
Arra eszméltem fel, hogy Baekhyun magához húz, én pedig szorosan hozzábújtam. Mélyeket lélegeztem, és megpróbáltam fittyet hányni a pánikolásom közben felhozott gondolataimra. Biztonságban éreztem magam. Olyat éreztem, amit az elmúlt öt napban nem. Úgy éreztem, hogy életemben először tényleg szerelmes lettem.
  A meghitt pillanatnak a csengő csörömpölése vetett véget, jelezve, hogy készüljek fel egy órára a világ legutálatosabb tanárával. 

8. fejezet [Part 2]

Szeptember 4.

Csütörtök

  Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
 - Szeress engem! 

A levegőm a testemben rekedt, én pedig fuldokolni kezdtem. Nem hittem a fülemnek. A fiú konkrétan azt mondta szemembe, hogy szeret engem, ez pedig meghökkentő volt számomra. Lehetetlennek tartottam, hogy egy olyan személynek tetsszek, mint Chanyeol. Normális esetben rávágtam volna, hogy "Semmi akadálya annak, hogy szeresselek!". Viszont mégis volt egy bökkenő. Méghozzá az, hogy én Baekhyunt szerettem. Egyre jobban, ezért nem is tudtam volna eleget tenni Chanyeol kérésének, hiszen nem tudok parancsolni a szívemnek. Nem mondhatom azt, hogy "Én mától Chanyeolt szeretem.". Viszont a könnyes szemekkel velem szemben ülő fiút nem akartam megbántani. Nem akartam, hogy miattam még ramatyabb állapotba kerüljön. 

 - Chanyeol... nem igazán tudok erre mit mondani - kezdtem a mondandóm. - Ezt végig kell gondolnom. Tudod, a szívem nem tudom átprogramozni. Azért neked is tenned kell, hogy szeretni tudjalak.

 - Akkor mit tegyek azért, hogy szeress? - kérdezte halkan, de már nem sírt.

 - Csak add önmagad. Aztán meglátjuk, hogy fordul-e a kocka - rántottam meg a vállam. - Nem lenne baj, ha most bemennék a szobádba? Egy kicsit gondolkoznom kéne...

 - Menj csak - vonta meg a vállát, és az ujjait idegesen tördelte.

Gyorsan felálltam, és beiszkoltam a fiú szobájába. Miután becsuktam az ajtót, nagyot sóhajtottam. A gyomrom összezsugorodott, és szorongás lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, hogy megbántottam Chanyeolt, pedig én próbáltam a lehető legfinomabb lenni. Még soha nem kellett senkit sem visszautasítanom, és nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna tennem. De akárhogyan is őrlődtem magamban, be kellett látnom, hogy ami már megtörtént, azon nem tudok változtatni. Nem volt értelmes azon törnöm magam, ami már megtörtént. De akárhogy is próbáltam hitegetni magammal azt, hogy nem is tettem semmi rosszat, úgy éreztem, hogy csak magamat csapom be. 

Hirtelen csak egy dolog jutott eszembe, és úgy éreztem, hogy mást nem tudok tenni. Elkaptam az asztalról a mobilomat, és felhívtam Baekhyunt.

 - Hogy vagy Hercegnő? - szólt bele vidáman a telefonba.

 - Baekhyun! Azt akarom, hogy megint megszöktess! Kérlek! Most nagyon kéne... Most úgy érzem, hogy nagyon szükségem van rád.

 - Történt valami? - kérdezte ijedten. - Hyeri! Miért nem válaszolsz? Aish, tíz perc és az ablaknál leszek!

Letette a telefont, én pedig az ágyon kiterülve a tenyerembe temettem az arcom. Nem tudom, hogy miért hívtam fel Baekhyunt. Eredetileg automatikusan Jiyeont hívtam volna, de aztán belegondoltam, és inkább elvetettem azt az ötletet. Jiyeon akárhogy is rejtegette előlem, láttam rajta, hogy nagyon szereti Chanyeolt, és nem találtam túl jó ötletnek pont vele közölni, hogy Chanyeolt megbántottam. Igazából nem is tudom, hogy mivel. Nem tudom, hogy miért sírta el magát. És azt sem tudtam, hogy miért lett volna összetörve azután, hogy elmondtam neki, hogy nem tudom szeretni, hisz' kemény négy napja ismer.
Miután erőt vettem magamon, felkeltem, és előkaptam az utazótáskámból valami normálisnak mondható ruhát. Mire sikerült átöltöznöm, Baekhyun már az ablak túlsó oldaláról vigyorgott rám. Gyorsan odaszaladtam, és miután Asha terráriumát arrébb toltam, kitártam az ablakot. 
 - Szökik a hercegnő? - kérdezte szórakozottan.
 - Ha van benned valamennyi érzés, akkor miután elmondom neked a sztorit, egyáltalán nem fogod ilyen viccesnek találni - túrtam a hajamba ingerülten, és kiugrottam az ablakon. 
Óvatosan behajtottam magam mögött az ablak szárnyát, és karon ragadtam Baekhyunt.
 - Menjünk gyorsan, mielőtt Chanyeol észreveszi az újabb szökési kísérletemet!
A fiú nem szólt semmit, csak engedte, hogy kedvem szerint ráncigáljam ki a kapun. Futásnak eredtem, és addig nem álltam meg, amíg Chanyeolék háza ki nem került a látóhatárunkból. Egy aprócska zsákutcában álltunk, ott ahol a madár se jár. 
 - Miért akartál ennyire szabadulni? - kérdezte értetlenül a fiú.
 - Chanyeol... Azt hiszem, hogy egyre jobban félek tőle - mondtam ki nagy nehezen.
 - Miért? Mit tett? - tette fel Baekhyun kissé frusztráltan.
 - Hosszú.
 - Van időnk. Nem hiszem, hogy olyan hamar vissza akarsz menni hozzá. Szóval most bőven van időd mindent elmondani - mondta, és arca megenyhült.
Pár pillanatra lehunytam a pilláim, és a fejemben kattogni kezdtek a képzeletbeli kerekek. Nem igazán tudtam, hogy mégis, hogyan kezdjek neki a mondandómnak. Hirtelen annyi mindent ki akartam mondani..! De visszafogtam magam, és gyorsan végiggondoltam, hogy egyáltalán mit lenne értelmes közölnöm Baekhyunnal.
 - Amióta belementem ebbe a hülye egyezségbe Chanyeollal, úgy érzem, hogy az eddig sem túl nyugodt éltem még jobban fel lett dúlva. Eddig az a cél lebegett előttem, hogy be akartam kerülni a Sulirádióba. Talán életembe idáig ez volt a legnagyobb álmom. Ott lebegett előttem képzeletben mindig az a kép, hogy bemegyek a stúdióba, és egyik pénteken műsorvezetőként felolvasom az aznapi szövegemet. De mindez egy kép volt... Egy kép, amit kézzel soha nem foghattam meg, és a rajta zajló eseményeket meg sem tapasztalhattam. Kiskoromtól kezdve rádiós műsorvezető akartam lenni. Ezért tetszett meg annyira a Sulirádió. De már úgy érzem, hogy kezd egyáltalán nem érdekelni, hogy bekerülök-e a stábba. Már nem akarok mást, mint szabadulni Chanyeoltól - kezdtem a mondandóm, Baekyhun pedig türelmesen hallgatott. - Aztán ma Chanyeol konkrétan megkért, hogy legyek a barátnője. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy "Szeress engem!"
A szavaim befejeztével újabban fojtogató gombóc képződött a torkomban. Chanyeol szavai úgy beégtek a tudatomba, hogyha mindent elfelejtettem volna, a szavait képtelen lettem volna kitörölni az emlékezetemből. És akárhányszor rágondoltam, rám tört a sírhatnék. Kívülről nem nagyon mutattam, de belülről egy idegi roncs voltam. Konkrétan úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak egy tőrrel. De nem tudom, hogy miért. A legvalószínűbb oknak azt tartottam, hogy talán féltem. Nem akartam úgy napokat tölteni Chanyeolnál, hogy tudtam, hogy mit érez irántam. Én pedig nem tudtam viszonozni az érzéseit. Szorongtam annak a tudatától, hogy jogában áll bármit tenni velem. 
"Bármit..."
Miután elnyomtam magamban a feltörő érzéseket, tovább beszéltem:
 - Most pedig nem tudom, hogy mit tegyek. Én nem szeretem Chanyeolt. Mármint... aggódok érte meg minden, de nem vagyok szerelmes belé! És úgy, hogy tudom, hogy mit érez, nem akarok több napig vele élni. 
 - Hidd el, ha egyszer visszautasítottad, nem fog nyomulni. Sőt, az is meglehet, hogy elküld. De mivel nem látok bele Chanyeol agyába, nem tudom, hogy mit érez - szólalt meg Baekhyun.
 - De az azt jelentené, hogy megbántottam. Én pedig nem akarok megbántani senkit! - csattantam fel hisztérikusan.
Baekhyun karon ragadott, és óvatosan magához húzott. A karjait lazán körém fonta, az én szívem pedig ezerrel kezdett el verni.
 - Emiatt ne bánkódj! Ha tényleg szeretett, akkor megbántottad, és kész. Legalább az igazat mondtad - suttogta a hajamba.
A szívem megint összeszorult szavai hallatán. De a legszörnyűbb az volt, hogy igaza volt.
 - Hyeri! Te... szeretsz valakit? Mármint szerelemből? - kérdezte bátortalanul egy kis idő után.
 - Igen - suttogtam.
Baekhyun közelsége olyan volt számomra, mint a legerősebb gyógyszer. Egy ölelésével képes volt lenyugtatni minden porcikámat, amiért nagyon hálás voltam neki.
 - És akit szeretsz, az is is szeret téged? - folytatta a kérdezősködést.
 - Biztosan. Csak úgy, mint egy barátot - válaszoltam keserű hangon.
A fiú pár percig szótlanul ölelt, majd egy hirtelen pillanatban szorosabban magához volt, az én szemeim pedig tágra nyíltak. Kezdtem úgy érezni, hogy elönt a melegség, és a szívem is majd' kiugrik a helyéről.
 - Hyeri..! Te engem szeretsz? - kérdezte, mire én lefagytam.
Nem jutottam szóhoz, és úgy éreztem, mint akit ott helyben kővé dermesztettek.
 - E-ezt honnan tudod? - kérdeztem miután feléledtem a pillanatnyi sokkból.
 - Csak tippeltem. De ezek szerint igaz? - kérdezte meglepetten, és kicsit eltolt magától, hogy a szembe tudjon nézni. 
Próbáltam nem a szemébe nézni, ezért az utcában álló autókat kezdtem tanulmányozni, és közben óvatosan bólintottam.
 - Hyeri, nézz a szemembe! - parancsolt rám, mire egyből rákaptam a tekintetem.
Túl közel volt hozzám... Én pedig elvesztem a gyönyörű szemeiben, és arra sem figyeltem, hogy mit mondd. Csak arra eszméltem fel, hogy puha ajkai az enyémekre tapadnak. A szemeim tágra nyíltak, ő pedig egyből elhajolt tőlem, és zavartan a hajába túrt.
 - Baekhyun ez... - kezdtem bele a mondandómba, de nem engedte, hogy befejezhessem.
 - Sajnálom Hyeri! Nem direkt volt. De tudod... én is szeretlek - mondta zavartan, nekem pedig egyre hevesebben kezdett el verni a szívem.  
Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem Baekhyunt. Éreztem, hogy meglepődött a cselekedetemen, de ő is visszaölelt, ami boldogsággal töltött el.
 - Ugye tudod, hogy hány óra van? - kérdezte hirtelen Baekhyun.
Gyorsan a karórámra kaptam a tekintetem, és ijedten kaptam rá a tekintetem.
 - Három órája eljöttem. Chanyeol már biztos keres. Ki fog nyíni! - hadartam össze-vissza.
 - Nyugi, nem lesz baj - mosolyodott el. - Holnap jössz suliba?
 - Szerintem igen. De, ha Chanyeol még otthon tart valamiért, akkor nem mehetek.
Baekhyun egy biztató mosolyt küldött felém, majd megfogta a kezem, és elindultunk visszafelé. Végig nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a másik társaságát. Mikor megérkeztünk az ideiglenes otthonomhoz, Baekhyun magához húzott egy ölelésre. Nem akartam elengedni. Nem akartam Chanyeolhoz menni. Baekhyunnal akartam maradni, és nem érdekelt semmi más. Viszont Baekhyun máshogy látta a dolgokat.
 - Menj mielőtt nagy baj lenne a szökésedből - suttogta a fülembe, és eltolt magától.
Szomorúan néztem a szemeibe, majd sóhajtottam egyet, és még utoljára vetettem egy pillantást rá. Ezek után elindultam Chanyeol szobájának ablaka felé, és meglepettségemre az ablak ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Óvatosan benéztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy Ashán kívül nincs senki sem a szobában, bemásztam az ablakon. 
Ledőltem az ágyamra, és elgondolkoztam. Nem fért a fejembe, hogy Baekhyun szeret. És, hogy megcsókolt. Igaz, nem volt hosszú, de azért mégis több volt semminél.
"Vajon Chanyeol mennyi ideig csókolt?" - járt a fejemben, de egyből elhessegettem a gondolatot.
Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes. Odasomfordáltam az ajtóhoz, és a kulcslyukon néztem ki. A nappaliban a kanapé mellett Jiyeon állt, és ő hallatta a magas hangokat. Chanyeol hangját is hallottam, gondolom ő a kanapén fekhetett.
 - Embereld már meg magad! - korholta Jiyeon a fiút.
 - Neked nem mindegy, hogy mit teszek? - kérdezte hisztérikusan Chanyeol.
 - Szerinted miért teszek mindent?! Csak azt akarom, hogy jobb életed legyen, és végre tovább tudj lépni dolgokon, de te meg sem erőlteted magad!
Ekkor a kanapéról felállt Chanyeol, és úgy néztek farkasszemet Jiyeonnal.
 - Hagyj békén! Menj el! - ordított a lányra. - Most ehhez tényleg nincs idegzetem! 
 - Oh, igen? Egész nap itthon pihentetted a segged! Akkor most mégis mi bajod van?! Hidd el, én is fáradt vagyok, de mégsem vagyok olyan, mint egy idegbeteg állat! - vágott vissza Jiyeon.
 - Ha nem tudsz normális dolgokat is mondani, talán mehetnél is! Semmi kedvem ahhoz, hogy a nem létező szeretetedről magyarázz itt nekem! Majd, ha jókedvemben leszek, akkor szórakozz velem! Most pedig menj már el, vagy én doblak ki rögtön! - kiabált Chanyeol, Jiyeon pedig sértődötten megfordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
 - Egyszer már tényleg elszégyellhetnéd magad! - kiáltott vissza a lány, és becsapta maga után az ajtót.
Én pedig csak meredtem magam elé. Nem tudtam, hogy miért voltak úgy feldúlva, de mindenesetre sajnáltam Jiyeont. Én a helyében régen elbőgtem volna magam, de ahogy láttam, Jiyeon eléggé meg volt edzve. 
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Chanyeol felém jön. Én amilyen gyorsan csak tudtam, az ágyamhoz rohantam, és levágtam rá magam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, de az igazat megvallva, féltem Chanyeoltól. Miután láttam, hogy hogyan beszélt Jiyeonnal, féltem attól, hogyha rosszat teszek, velem is ilyen lenne. 
Mikor Chanyeol bejött a szobába, nem néztem rá. El sem tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat. Nem tudtam, hogy észrevette-e, hogy ismét meglógtam, és azt sem tudtam, hogy amíg távol voltam, érdeklődött-e a hogylétem felől.
 - Hát megjöttél? - kérdezte, mire én egy nagyot nyeltem.
"Szóval észrevette, hogy elmentem... Aish, ebből még baj lesz!"
 - Igen, már itt vagyok - motyogtam égő fejjel, de nem mertem ránézni.
 - Legközelebb, ha elmész Baekhyunnal, kérlek szólj! - sétált közelebb az ágyamhoz, és leült a szélére.
Automatikusan elkezdtem a matrac másik oldalára húzódni, hogy minél távolabb legyek tőle. Ez egészen addig csináltam, amíg sikerült ügyesen leesnem az ágyról. Mivel alig volt egy kis hely az ágyam és a fal között, nem úsztam meg egy apróbb sokkal, hanem a karom is egy-két részen bevertem.
 - Hyeri, jól vagy? - mászott át az ágy másik oldalára a fiú, és onnan nézett le rám.
 - Voltám már jobban is - sóhajtottam, majd felkeltem a földről.
Miután Chanyeol arrébb csúszott a matracon, leültem én is. Pár percig csendben ültünk, majd végül Chanyeol törte meg a csendet:
 - Ugye, ha máskor elmész, szólsz majd?
 - Ha nem leszek rossz kedvemben, akkor igen. A maiért pedig bocsi. Csak... Baekhyunnal akartam lenni, és féltem, hogy nem engednél el - nevettem kínosan.
 - Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis jobb, hogy nem szóltál. Ha tudtam volna, biztos nem engedlek el - mondta keserves hangon.
"Ne kezdje megint! A végén még megsajnálom, és akkor aztán elfelejthetem Baekhyunt."
 - Féltékeny vagy? - kérdeztem félénken, mire felém fordította a fejét, és frusztráltan a hajába túrt.
 - Lehet. Azt hiszem, igen - mondta. - De ne foglalkozz vele. Azt hiszem, tudomásul vettem, hogy Baekhyunt szereted. Tudom, hogy közbeszólhatnék, de nem akarlak megbántani. Egyenlőre viszont örülök annak is, hogy itt vagy.
 - Mit értesz az "egyenlőre" alatt? - néztem rá értetlenül.
 - Nem tudom, hogy meddig bírom még. Viszont, ha már nagyon fáj az, hogy nem szeretsz, akkor kénytelen leszek elküldeni téged. Lehet, hogy próbálom elrejteni az érzéseim, és próbálok viccelődni meg minden, de azt szeretném, hogy tudd, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy lelkileg rendbe jöjjek. Az utóbbi időben minden a nyakamba szakadt. Én lettem a Sulirádió vezetője, mindenki a nyakamon lóg, a nővérem kórházba került, a szüleim elutaztak... Nem mintha ők eddig olyan sok időt fordítottak volna rám, de akkor is! 
Miközben ezeket mondta, végig úgy éreztem, hogy egy lelkileg lerombolt, életkedvtelen fiút látok. Egyáltalán nem volt egy olyan jégkirályfi, mint akinek először megismertem. Ha jobban belegondoltam, nem is tudta mindig véka alá rejteni az érzéseit. 
 - A nővéred kórházba került? - csúszott ki a számon.
 - Igen. Állítólag. De nekem nem mondtak semmit róla. Gondolom, nem akartak terhelni vele, de pont az ellenkezőjét érték el.
 - És Jiyeonnal mi van? Mármint... miért küldted el? - kérdeztem félve.
Chanyeol egy kicsit elgondolkozott. Többször nekikezdett a mondandójának, de nem jöttek a szavak a nyelvére.
 - Nem igazán tudom. Csak ideges voltam. Tudod, Jiyeon amolyan "lelki szemetesláda". Imádja meghallgatni mások gondjait, és segít megoldani azokat. Csak azt nem tudja felfogni, hogy van amikor az ember nincs jó kedvében, és nem akarja neki kiönteni a szívét. Jiyeont már kiskorom óta ismerem, és már jól tudom, hogy ilyenkor nála a kedves szó nem használ. 
"Nagyon ismeri Jiyeont... Mégis annyira rivalizálnak egymással. Vagy az csak a látszat?"
Többet nem is szóltunk egymáshoz. Chanyeol felállt az ágyról, és komótosan a terrárium felé sétált. Mikor benyúlt az üvegketrecbe, azt hittem, hogy ott helyben elájulok. De amikor már Ashával a kezében sétát az ágya felé, azt hittem, hogy ott mindjárt szívrohamot kapok.
 - Félsz? - kérdezte, mire én csak egy aprót bólintottam. - Pedig nem kell. Asha nem bánt. Legalábbis addig, amíg nem játszol vele kiskutyásat. Jiyeon párszor megpróbálta már. Mehettünk is a kórházba - nevette el magát, és Ashát letette az ágyára.
Nem bírtam levenni a szemem az ágyneműn mászkáló dögről. Egyre jobban irtóztam tőle. Nem is fért a fejembe, hogy Chanyeol miért tart ilyen szörnyeteget háziállatként.
 - Szeretnéd megfogni? - jött közelebb a fiú a madárpókkal a kezében.
 - Isten ments! Vidd innen! - fintorodtam el. 
Chanyeol mosolyogva visszarakta Ashát a lakhelyére, és ismét helyet fogalt mellettem.
 - Ha akarod estére ágyat cserélhetünk. Ez a pótágy nem lehet túl kényelmes - mondta, és elkezdte nyomkodni a matracot.
 - Áh, nem kell. Jó nekem ez is - ráztam meg a fejem, pedig tényleg szívesen aludtam volna a fiú ágyában.
 - Van még egy ötletem, de nem tudom, hogy mit szólnál hozzá - vigyorodott el.
 - Mondd csak - mosolyodtam el én is.
 - Aludjuk a szüleim ágyában. Hidd el, az a világ legkényelmesebb ágya - magyarázta áhítattal.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de hirtelen bólintottam egyet. Akkor még talán nem is jutott el az agyamig, hogy arra mondtam igent, hogy egy ágyban aludjak Chanyeollal.
"Jó ötlet volt ez? Hyeri te őrült! Gondolkodhattál volna előbb is..!"

8. fejezet [Part 1]

Szeptember 4.

Csütörtök

  Reggel kótyagos fejjel keltem. Körülbelül olyan lehettem, mint akit jól fejbe vágtak egy kalapáccsal. Az előző nap estéjéből semmire nem emlékeztem. Egyszerűen kiesett minden, ami akkor történt. Az utolsó emlékem talán az volt, hogy a kék színű palack tartalmát jól meghúzom, de az utána történtek teljesen összemosódtak. 
  Mikor megpróbáltam lábra állni, úgy éreztem magam, mint aki nagy betegségből épült fel. Eleinte kicsit szédültem is, de az hamar elmúlt. 
Chanyeol még az álmok mezején járt, én pedig nem szándékoztam felkelteni. Az ágyam végéből felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a szobából. Gyorsan megmosakodtam, és a könyveimet gyorsan beszórtam a táskámba, és készültem is indulni. Gyorsan magamra húztam a cipőmet, és elfordítottam a zárban lévő kulcsot.
 - Hova tartassz? - szólalt meg egyszer csak egy mély, ismerős hang.
 - Iskolába - fordultam meg, és Chanyeollal találtam szemben magam. 
 - Ma nem mész suliba - jelentette ki egyszerűen, és közelebb lépett az ajtóhoz, majd egy mozdulattal kirántotta a kulcsot a zárból.
 - Miért nem? - kérdeztem értetlenül. - Már azt is megmondod, hogy mikor lógjak?
 - Csak a te érdekedben mondom. Nem vagy olyan állapotban, hogy ma beüljél nyolc tanórára.
 - Csak hét órám lesz... - forgattam meg a szemem. - De mégis miből gondolod, hogy nem vagyok olyan állapotban, mint aki iskolába mehetne?
A fiú frusztráltan a hajába túrt, és szólásra nyitotta a száját. Pár másodpercig nem szólt semmit, majd egy mély levegőt vett, és megszólalt:
 - Tegnap kicsit becsíptél. Vagyis... eléggé kiütötted magad. A kék palackban soju volt, és eléggé megártott neked.  Nem tudom, hogy így jó lenne-e, ha ma suliba mennél.
Úgy éreztem, hogy mindenem megmerevedik, és úgy álltam, mint egy darab fa. Nem akartam elhinni, amit mond, de nagyon úgy tűnt, hogy igaza van. Ha jobban végiggondoltam, az, amit Chanyeol mondott tökéletes magyarázata lehetett annak, hogy nem emlékeztem a tegnap estére, reggel fáradt voltam, és a fejem majd' széthasadt.
 - Nagyon részeg voltam? - kérdeztem, miután egy nagyot nyeltem.
 - Eléggé - mondta, és az arcán ott bujkált egy kis vigyor, amit próbált eltüntetni.
 - Mi olyan vicces? Talán történt valami? - kérdeztem gyanakodva.
 - Neked legyen annyi elég, hogy nem akarom elmondani. Ez maradjon az én kis titkom - vigyorgott rám önelégülten, majd sarkon fordult, és a konyhába vette az irányt.
Kezdtem dühös lenni Chanyeolra, de sajnos ez alatt a pár nap alatt rájöttem, hogy a fiúnál erőszakkal nem lehet elérni semmit. Éppen ezért kellett visszafognom magam, pedig legszívesebben az ujjaimat a nyaka köré tekertem volna, és megfojtottam volna.
"Vajon mi történt, amit nem akar elmondani?"
 - Hyeri! Gyere reggelizni! - kiabált ki nekem Chanyeol.
Sóhajtottam egyet, ledobtam a táskám, és lekaptam magamról a nem rég felvett cipőmet. Besétáltam a konyhába, és leültem az étkezőasztalhoz.
 - Miért van ilyen unott képed? - jött oda hozzám, és elém rakott egy melegszendvicset, majd leült mellém.
 - Csak,.. mert tényleg itthon kéne maradnom, viszont akkor ki fogja igazolni? 
 - Én mindenre fel vagyok készülve - dőlt hátra vigyorogva a székén. - Egyszer az orvostól csórtam egy pecsétet. Az aláírás meg egy firka, és meg van oldva.
Örültem neki, hogy a fiú még erre is gondolt, de sajnos azt nem vette számításba, hogy nekem az apám a matektanárom, és ő azt hiszi, hogy én Jiyeonhoz cuccoltam pár napra. Ha meglátná, hogy nem vagyok iskolában, biztos Jiyeonhoz menne, neki viszont fogalma sincs az egészről.
 - Chanyeol! Feltudnád hívni Jiyeont, és beszélhetnék vele? - kérdeztem, miközben nekiálltam a reggelim elfogyasztásának.
 - Az attól függ, hogy miért akarsz beszélni vele - rántotta meg a vállát.
 - Mert a szüleim azt hiszik, hogy nála vagyok, de ő nem tud róla. A végén még miatta bukunk le...
 - Helyesbítek: csak te fogsz lebukni - mondta, és féloldalas mosolyra húzta ajkait. - Na, de miért félsz attól hogy a szüleid rájönnek? Hisz' nem tudják, hogy ma nem mész suliba. Vagy talán van olyan ismerősötök aki lebuktathat?
 - Úgy is fogalmazhatunk...
 - Van egy olyan érzésem, hogy kemény fába vágtam a fejszém. De van egy ajánlatom a számodra. Ha elmondod, hogy ki az, aki miatt lebukhatsz, és milyen a kapcsolatod vele, akkor beszélhetsz Jiyeonnal. De a helyedben sietnék, mert hamarosan becsengetnek - nézett a falon lévő órára.
Úgy éreztem, hogy legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Amióta a mostani iskolámba jártam, ez volt a legnagyobb titkom. Senki nem tudta, hogy a matektanár a mostohaapám, és nem is akartam, hogy valaki is megtudja. De nem láttam jobb megoldást. Muszáj volt lépnem valamit, és egy mély sóhaj után szólásra nyitottam a szám:
 - Mr. Kim az, a matektanár. És ő az én... - itt elakadtam. Nem mertem kinyögni azt az egy szót.
 - Ő a te kid? - sürgetett a fiú.
 - Az én mostohaapám - leheltem ki, és lehajtottam a fejem.
Chanyeol hitetlenül elnevette magát, és gúnyosan megszólalt:
 - Ugye tudod, hogy ez eléggé béna kitaláció volt?
 - Nem kitaláltam. Ha nem tetszik az igazság, akkor nem kell elhinned. De azért remélem, hogy hajlandó vagy végre felhívni nekem Jiyeont, mert a végén még tényleg nagy bajban leszünk - sziszegtem idegesen.
 - Csak akkor, ha elmagyarázod, hogy Mr. Kim hogyan lett a mostohaapád.
 - Majd akkor, ha te is válaszolsz egy kérdésemre - vágtam vissza, mire ő egy kis hezitálás után bólintott. - Az egész azzal kezdődött, hogy mielőtt megszülettem, a igazi apám meghalt autóbalesetben. Egészen három éves koromig rengeteg férfi megfordult nálunk. Anyu mindent megtett azért, hogy egy szerető apát találjon nekünk. Aztán egyik nap belépett az életünkbe Kim Youngwoo. Két évvel a találkozásuk után megtartották az esküvőjüket. De én konkrétan három éves koromtól az apámként tekintettem rá. Nagyon szeretem, és tényleg ő a legjobb apa, akit valaha is kaphattam volna. Viszont mikor eljött az az év, hogy apu lett a matektanárom, senki nem tudhatott róla. És nem derülhet ki. Éppen ezért kérlek, hogy ezt ne mondd el senkinek!
 - Ezt nem gondoltam volna - túrt a hajába, és jól megborzolta. - De eléggé hihető volt. És amíg nem teszel keresztbe nekem, senki nem fogja megtudni, hogy milyen a kapcsolatod Mr. Kimmel. És te mit akarsz tudni?
 - Azon a képen amit a terrárium alatt találtam, kik voltak, és miért olyan fontos neked? - vágtam rá gondolkodás nélkül, ő pedig kissé meglepődött a kérdésem hallatán.
 - Az... Egy családi kép. Ez első és az utolsó normális családi képünk - mondta bánatosan csengő hanggal.
 - Ezt, hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
 - Azon a képen még csak pár hónapos voltam. A két öregasszony a két nagymamám volt. A nagypapáimat soha nem ismertem. A jobb oldali nagymamámat sem igazán. A kép készülte után egy héttel elhunyt. A másik nagymamám Daeguban él. A vigyorgó kislány a nővérem. Ő pár éve a nagymamámhoz költözött, hogy segítsen neki. A fiatal nő a képen az anyám. A férfi az apám. Mikor két éves voltam, kapott egy új állásajánlatot, és azóta csak a munkájának él. A szüleim, miután három éves lettem, örökbe fogadták Soomit. Azóta az anyámnak a lányai sokkal fontosabbak lettek nálam. Láttam mindig rajta, hogy szeretné felém is kimutatni a szeretetét, de valahogyan nem sikerült neki. Ezek után gondolhatod, hogy a családunk, hogy szét van esve.
Chanyeol úgy mondott el mindent, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de tudtam, hogy legbelül nagyon bántja minden. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küzd, épp úgy, mint én. A torkomba lévő fojtogató gombócot alig sikerült leküzdenem. Éppen készültem volna kicsit lelkizni a fiúval, de mikor az órára pillantottam, minden előbbi tervemet megszüntettem.
 - Akkor felhívod nekem Jiyeont? - kérdeztem meg.
A fiú felállt, és a mobiljával a kezébe tért vissza. Unott képpel a füléhez emelte a mobilt, és mikor Jiyeon végre felvette, alig mondott valamit:
 - Adom Hyerit - mondta unottan, és a kezembe nyomta a készüléket.
 - Jiyeon? - szóltam bele.
 - Szia Hyeri! - szólt bele vidáman. - Tudod, most csengettek be, szóval gyorsan mondd, amit akarsz, mert a végén még Miss Lee elkobozza a mobilom. 
 - Szóval, lenne egy kérésem a számodra. Most pár napig Chanyeolnál lakom - kezdtem bele a mondandómba, de Jiyeon félbeszakított. 
 - Mit keresel nála?! 
 - Kötöttünk egy egyezséget, és ezt kérte...
 - Áh, akkor világos. Részvétem! Hidd el, nem lesz egy leányálom - jegyezte meg gúnyosan.
 - Arra rájöttem... De az a harci helyzet, hogy én otthon azt mondtam, hogy nálad leszek pár napig, és ma nem tudok bemenni. És, ha valaki kérdezi, hogy hol vagyok, akkor kérlek mondd azt, hogy nálatok vagyok, és lebetegedtem. 
 - Oké, úgy lesz ahogy kéred. De... miért nem jössz suliba? Tényleg lebetegedtél? - kérdezte csodálkozva.
 - Nem, csak volt egy kis balesetem a sojuval - ismertem be irulva-pirulva.
 - Haha. Szívesen megnéztem volna - nevetett. - De most bejött Miss Biológiát-akarok-tanítani Lee szóval le kell tennem, szia!
Mielőtt én is elköszönhettem volna, a lány megszakította a hívást. 
Megkönnyebbülten kifújtam a levőmet, és visszaadtam a mobilt a tulajdonosának. 
 - Mit csináljuk? - kérdezte meg Chanyeol.
 - Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Van valami ötleted?
 - Hm... Ha jól láttam, mikor tegnap egyedül hagytalak, hogy válassz filmet, a Gidamot a padlón hagytad. Mi lenne, ha megnéznénk?
"Most komolyan..! Gidam*... A címe is szörnyű."
Éppen ellenkezni készültem, de volt egy olyan érzésem, hogy mégsem kéne ezt tennem. 
"Lehet, hogy talán mégis tetszeni fog..."
 - Rendben, megnézhetjük - vontam vállat.
Chanyeol sejtelmes mosolyra húzta ajkait, és intett a kezével, hogy kövessem. Kimentünk a nappaliba, ahol a fiú kezébe vette a DVD tokját, majd közelebb jött hozzám. Mikor megállt előttem, én értetlenül meredtem rá, ő pedig csak kuncogott egyet. Megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni. Mivel már feltérképeztem a házat, jól tudtam, hogy hova visz. Ahhoz az ajtóhoz, ami mögött egy vasrács húzódott. Mikor odaértünk, elengedte a csuklóm, és előkapott a zsebéből egy kulcsot. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
 - Erre mi van? - kérdeztem meg mielőtt az előttem lévő lépcsőre léptem volna.
 - Ez a lépcső visz fel az emeletre. Hidd el, nem nagy szám, de a szüleim nem szeretik, ha felmennek a lakrészükre. Fent van nekik külön hálószoba, konyha és fürdőszoba. 
 - És mi miért megyünk fel? - kérdeztem értetlenül.
 - Mert a Gidam egy horrorfilm, és azt sötétben jó nézni. Viszont a nappaliba a sötétítők eléggé átengedik a fényt, Soomi szobája túl rózsaszín, nálam meg nincs tévé. Így hát kénytelenek vagyunk felmenni az ősök rezidenciájára - mondta vigyorogva.
Akaratom ellenére, elnevettem magam. Akárhogy is, de be kellett ismernem magamnak, hogy Chanyeol tulajdonképpen tud egészen jó fej is lenni. De mikor parancsolgat, hatalmaskodik, és idegbeteggé válik, egyáltalán nem tesz rám jó benyomást. Azt az énjét nem szeretem. Sokkal inkább dominál nálam az, amikor édesen vigyorog, és kedves velem. 
 - Jössz Hyeri? - szólt utánam a fiú, miután ő már felrohant a lépcsőn.
Én is követtem a példáját, és nem sokkal később már Chanyeol szüleinek a franciaágyán csücsültem. 
Miközben a fiú a szobában lévő plazmatévé DVD lejátszójával ügyködött, én alaposan körülnéztem a szobában. A falat mindenütt krémszínű tapéta borította, és mindegyik falon volt egy-egy aranyozott lámpa. A szoba közepén egy hatalmas franciaágy volt aranyszínű lepedővel letakarva. Az ágy felett még egy üvegekkel díszített csillár lógott, és ennek hála az egész tér jól meg volt világítva. A sötétítők le voltak húzva, és azokat nem is szándékoztuk lehúzni. Az egyik fal mentén egy hatalmas ruhásszekrény húzódott, melynek minden ajtaját tükrök díszítették. Egyszerűen olyan volt az egész szoba, mintha egy lakberendezési magazin címlapjáról lépett volna elő. 
Egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ágy besüpped mellettem, és Chanyeol mosolygós szemeivel nézek farkasszemet.
"Szép szemei vannak..."
 - Nem nézünk filmet? - kérdetem zavaromban égő fejjel.
 - De. Csak eszembe jutott, hogy nincs itthon ennivaló ebédre. Mit rendeljünk?
 - Pizzát - vágtam rá gondolkodás nélkül. 
Chanyeol elnevette magát, és elsietett. Pár másodperccel később a mobiljával a kezében tért vissza, és ismét elterült az ágyon.
 - Milyet kérsz? - kérdezte.
 - Hawaiit.
A fiú gyorsan tárcsázott is, és megrendelte az ebédünket. Ezek után pedig kezdődhetett a filmnézés. Chanyeol leoltotta a lámpák fényét, és a film elkezdődött.
Soha nem rajongtam a horrorért. És a Gidam megnézése után sem változott meg a véleményem. Nem arról volt szó, hogy nem tetszett, hanem sokkal inkább arról, hogy a megnézése után több napig rémálmaim lesznek. 
 - Ez jó volt - dőlt hátra a fiú egy nyújtózkodás után. - Tetszett?
 - Nem volt rossz, de még egyszer nem fogom megnézni az tuti. Igaz, vannak sokkal durvább horrorfilmek, de valahogyan nekem egyik sem az esetem. Ha máskor filmet nézünk, ügyelni fogok arra, hogy semmiképpen se horrort válasszak.
Együtt nevettük el magunkat, és Chanyeol éppen visszaszólt volna, mikor megszólalt a csengő.
 - Biztos megjött a pizza. Későbbre rendeltem, és úgy látszik, jókor jött a futár. Lemész érte? Én addig elrendezem a szobát, mintha itt sem jártunk volna. Rendben?
Bólintottam, és leszaladtam a lépcsőn. Vacakoltam egy kicsit a kulcsokkal, de végül szerencsésen kinyitottam az ajtót. A lábtörlőn egy nálam pár évvel idősebb fiú állt. Szemeimmel gyorsan végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy egy eléggé helyes pizzafutárt fogtam ki.
 - Két hawaii pizzát hoztam, ide lesz? - kérdezte kedvesen.
 - Igen, ide - válaszoltam, és elvettem tőle a dobozokat.
A kezemben ott volt a pizza ára, amit gyorsan a kezébe is nyomtam.
 - Jól adtam? Ha jól emlékszem ennyi az ára... - kérdeztem.
 - Igen, Hyeri, jól adtad! - mondta mosolyogva, én pedig kidülledt szemekkel meredtem rá.
 - H-honnan tudja a nevem? - kérdeztem, miután valamilyen szinten magamhoz tértem. 
 - Ott van a ruhádon - mosolygott rám, én pedig éreztem, hogy elpirulok.
Elfejeltettem levetni az egyenruhám, és a névtáblám ott virított az anyagra tűzve.
 - Egyébként Kim Minseok vagyok - hajolt meg előttem. 
 - Örülök, hogy megismertelek, Minseok! - hajoltam meg én is. 
A fiú még pár percig bámult, majd mikor már kezdett kínossá válni a helyzet, megszólalt:
 - Lee Gikwang rokona vagy? 
 - Igen. A húga vagyok.
Minseok elnevette magát, és tovább nézett:
 - Régen osztálytársa voltam Gikwangnak. Haverok voltunk. Mindig együtt szúrtunk ki a tanárokkal. Életem legszebb emléke az volt, mikor megfűrészeltük Mrs. Choi székének lábát. A vén banya alatt össze is esett a szék, mi pedig nem bírtuk abbahagyni a röhögést - mesélte a régi emlékeit, én pedig érdeklődve hallgattam. 
A történetről már hallottam. Gikwang legnagyobb attrakciója volt. Az azutáni évben legfőképpen ezért választották meg a Sulirádió vezetőjének. Azokban az években rengetegszer hallottam ezt a történetet.
 - És most mi van a jó öreg Gikwanggal? - kérdezte Minseok. 
 - Igazából nem tudom. Az utóbbi időben nagyon kevésszer láttam, és folyton titkolózik előttem - mondtam bánatosan.
 - Akkor biztos oka van rá. Egyszer majd csak kiderül. Azért remélem, hogy tudod, hogy Gikwang mindig nagyon szeret téged. Mikor még iskolások voltunk, rengetegszer beszélt rólad. Na, de most mennem kell, mert a főnököm a végén még kinyír. Örülök, hogy megismertelek! Szia! - mosolygott rá, majd megfordult, és elment. 
Amiket Minseok mondott, mind szörnyen jól esett. Az utóbbi időben úgy éreztem, hogy Gikwangnak már nem vagyok fontos, de a mostani beszélgetésem Minseokkal ráébresztett arra, hogy valószínűleg még mindig fontos vagyok Gikwangnak. Csak, hát ő is felnőtt. Egyre több teher van a vállán, és most már nem én vagyok a legfontosabb a számára. 
Mikor megfordultam, hogy bemenjek, szembetaláltam magam a mögöttem álló Chanyeollal, aki Minseok után nézett, és a tekintete nem volt túlságosan kedves. Szó szerint vibrált körülötte a levegő, de nem értettem, hogy miért. Az az érzésem volt, hogy a fiú hangulata újonnan megingott, és ez kissé megijesztett. Nem ismertem régóta Chanyeolt, így nem volt alkalmam sem még kiismerni, hogy mikor éppen rossz hangulata van, mire képes. Féltem attól, hogy ilyen állapotban olyan dolgokat is képes lenne megtenni, amiket normális esetben messziről kerülne.
 - Mióta állsz itt? - kérdeztem.
 - Ne beszélj más fiúkkal! - mondta, és a konyhába vágtatott.
 - Hja! Kérdeztem valamit! - kiáltottam utána.
Fújtatva bevittem a pizzákat a konyhába, és leraktam őket az asztalra. Chanyeol már az asztalnál ült, és üveges tekintettel meredt maga elé.
 - Valami baj van? - kérdeztem.
 - Féltékeny vagyok - suttogta rekedtes hangon, és még mindig maga elé meredt.
 - Kire?
 - Mindenkire. Mindenkire akivel kedves vagy. 
Szólásra nyitottam a számat, de nem tudtam mit mondani. Igazából nagyon nem is értettem, hogy Chanyeol mit akar mondani. Nem értettem, hogy ez a féltékenykedése mire jó, vagy, hogy miért féltékeny mindenkire aki a közelemben van. 
 - Ha már mindenkivel olyan szívélyes vagy, legalább Baekhyunnal legyél közömbös. Kérlek! - motyogta maga elé.
Ez volt az a pont, amit nem hagyhattam szó nélkül. Az még oké volt, hogy nem szeretné, ha mindenkivel kedves lennék. De mikor közölte, hogy konkrétan Baekhyunra célzott, nem tudtam megállni, hogy ne oltsam le.
 - Te nem mondhatod meg nekem, hogy kivel, hogy viselkedjek! Azzal leszek kedves, akivel az akarok lenni. És én Baekhyunnal kedves leszek! Azért, mert ő nem olyan bunkó, mint te! Ő normális. És én szeretem őt, és nem engedem, hogy ilyen tiszteletlenül beszélj róla!
 - Most az van, amit én mondok. Tudom, hogy azt mondtam, hogy szeretnék kijönni veled meg minden, de nem akarom, hogy szeresd Baekhyunt! - nézett rám könnyes szemmel.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek. Nem gondoltam volna, hogy elsírja magát, sokkal valószínűbbnek tartottam azt, hogy bedühödik, és ordítozni kezd velem. Egy pillanatra meg is sajnáltam, de aztán megerőltettem magam, és nem enyhültem meg.
 - Márpedig én szeretem Baekhyunt, és te nem szólhatsz bele! Ő az akit akarok, és ő számomra az egyetlen. Ő lesz az első aki meg fog csókolni, és ő lesz az első aki... - soroltam volna tovább, de Chanyeol félbeszakított.
 - Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem Baekhyun lesz az első aki megcsókol. Én már megtettem! - sziszegte, és közben végig a szemembe nézett.
Azt hittem, hogy ott helyben jéggé fagyok. Nevetséges volt amit mondott. Nem akartam elhinni. 
 - Eléggé rossz kitaláció - mondtam.
 - Oh, igen? És, ha azt mondom, hogy tegnap történt, és már nem emlékszel rá? Akkor elhiszed? 
 - Soha nem engedném meg egy olyan alaknak, mint te, hogy megcsókoljon - nevettem gúnyosan.
Nem tudtam, hogy miért lettem vele hirtelen ellenséges. Talán azért, mert kihúzta nálam a gyufát, vagy azért, mert ilyen kedvemben voltam. Nem tudtam.
 - Pedig te is élvezted. Lehet, hogy nem voltál eszednél, és már semmire sem emlékszel belőle, de én emlékszem rá. Lehet, hogy nem hiszel nekem, nem is várom el. Csak azt szeretném, hogy legalább ezen az egy héten ne nézz olyan vágyakozó tekintettel Baekhyunra - kérlelt, én pedig már-már megszántam. - Miért nem tudsz egy hétig olyan lenni velem, mint másokkal? Miért nem tudsz csak egy hétig a kedvemre tenni?
 - Majd, ha megkedvellek, akkor kedves leszek veled. Ami pedig Baekyunt illeti... Vele továbbra is kedves leszek, és szeretni fogom - mondtam komolyan.
 - De én azt nem akarom! Miért kell mindig valakinek a boldogságom útjába állni? - sírt keservesen. - Akitől azt akarom, hogy szeressen, az miért nem tud soha szeretni?
Chanyeol egyre szaggatottabban vette a levegőt, és egyre jobban zokogott.
Közelebb húzódtam hozzá, és gyengén megöleltem. Ő pedig egyre szorosabban húzott a magához, és egyre jobban eláztatta könnyeivel az egyenruhám. De nem sajnáltam tőle, hiszen valószínűleg miattam sírt. Miattam érhette ez a hirtelen hangulatváltozás, és én tehettem arról, hogy elsírta magát.
 - Chanyeol... Mit szeretnél, mit tegyek? 
Nem tudom, hogy miért kérdeztem hirtelen ezt. A legvalószínűbb az volt, hogy bűntudatom volt. Bántott az a tudat, hogy így megbántottam Chanyeolt, és jóvá akartam tenni. Igazából úgy éreztem, hogy az agyam kikapcsolt, és csak azt tettem, amit jónak látok. 
  Chanyeol egyből nem tudott válaszolni a kérdésemre, mert egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Én eközben izmos testét simogattam, és néha-néha letöröltem a könnyeit. Kisvártatva azonban megszólalt:
 - Szeress engem! 

*Gidam jelentése: sírfelirat

Végre ezt a fejezetet is sikerült kiraknom. ^^
Nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen formában válaszolt az előző posztomra. Így visszaolvasva, nagyon depis lett, és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem tudom, mi volt velem, de mindenesetre jól esett mindent kiírni. 
Nagyon köszönöm minden olvasómnak, aki valamikor is írt kommentet, mert irtózatos erőt adtatok minden véleményetekkel! Minden rendkívül jól esik, és nem tudom elégszer megköszönni! :)

7. fejezet

Szeptember 3. 
Szerda

  Miután Chanyeol a zsebembe észrevette a fényképet, láttam rajta, hogy eléggé felhúzta magát. Nem igazán értettem, hogy mi lehet azon a képen, hogy olyan fontos neki. 
  Mindenesetre ahelyett, hogy kiosztott volna inkább elviharzott. Az addig benntartott levegőmet lassan kiengedtem, és a gyors szívverésem is kezdett csillapodni. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy egyenlőre nem kaptam semmi "büntetést" azért, mert párszor már engedetlen voltam. 
  Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy furcsa hangokat hallok. A konyhát egy boltíves kapu választotta el a nappalitól, és miután átsétáltam ezen a boltíven, a tekintetemet a hang irányába szegeztem. A Chanyeol szobájától két ajtónyira lévő szobából jöttek a hangok. Odaosontam, és lopva betekintettem. A szemeim elkerekedtek, mikor megláttam a vécénél öklendező fiút. Egész testemben megborzongtam, de akárhogy is akartam segíteni, a lábam földbe gyökerezett. Pár percig némán néztem, ahogy a csempének döntött fejjel kapkod levegő után. Mikor kinyitotta a szemét, és megpillantott, láttam, hogy megrémült. Gondolom nem állt szándékában előttem rókázni. 
 - Most aludnod kéne. Segítsek felállni, vagy menni fog? - mentem közelebb hozzá, miután sikerült elég bátorságot gyűjtenem. 
  Chanyeol rám emelte a tekintetét. Mikor megláttam a sápadt arcát, a kócos haját és a fáradt szemeit egyből megsajnáltam. Igaz, nem értettem, hogy miért hányhatta el magát. Egész nap titkon figyeltem, de betegségnek a legapróbb jelét sem vettem észre rajta. 
  A fiú megerőltette magát, és remegő lábakkal felállt. Kis lépésekkel közeledett a szobája felé, én pedig végig közel mentem hozzá, hogyha netán segítség kéne, ott legyek segíteni. Erőtlenül beesett az ágyába, és ahogy láttam rajta, arra nem volt elég ereje, hogy pozíciót váltson. 
  Felkaptam Chanyeol földön heverő takaróját, és gondosan betakartam. Amint végeztem, láttam, hogy már majd' elalszik. Odaültem mellé az ágyra, és vártam. Miután hallottam, hogy mélyen szuszog, megbizonyosodtam róla, hogy már alszik. Halványan elmosolyodtam, és óvatosan végigsimítottam az arcélén. Ezek után csendben kiosontam a szobából, és a bőrkanapéra vetettem magam. 
  Nem nagyon tudtam, hogy mit csináljak. Unalmamban a tévé csatornái között kezdtem szánkázni, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem figyelek arra, hogy mi megy éppen az adásban. 
  Már nagyon untam a csatornák váltogatását, és akkor eszembe jutott, hogy még az aznapi házimat sem írtam meg. Szerencsémre az iskolatáskámat az előszobában hagytam. Felkaptam a földről, és a konyhában nekiálltam megírni mindent, amit a tanárok a nyakamba sóztak. Miközben a ceruzámmal a fejemet ütögettem, akárhogy is próbáltam gondolkodni, nem ment. A matekfeladatok megoldása túl unalmasnak bizonyult a számomra, ezért inkább a füzetem visszasüllyesztettem a táskám mélyére. Gondoltam azt teszem, mint minden valamire való diák; másolok óra előtt.
  Unottan néztem ki a fejemből, és azon töprengtem, hogy mit csinálhatnék. Végül úgy döntöttem, hogy felfedezem a házat. Az egész utamat úgy kezdtem, hogy jobban szemügyre vettem a konyhát. Kinyitogattam a szekrényeket, és felmértem a terepet. A konyha viszonylag nagy volt. A házban nem volt étkező, hanem a konyha közepén volt egy nagy asztal hat székkel. 
  A konyhából egy boltíves kapu vezetett ki a nappaliba. Az egész háznak talán ez volt a központja, ugyanis a szobák a nappaliból nyíltak. Sok ajtó közül a legszélső vezetett a mosdóba. A mellette lévő szobába mikor benéztem, egy rózsaszín színű tér fogadott. De a falakon kívül majdnem minden rózsaszín volt. A szívecske alakú párnáktól elkezdve a szekrény ajtajáig. 
"Ez biztos Soomi szobája. Vagy inkább egy hercegnő kastélya?"
  A rózsaszín szoba mellett volt Chanyeol szobája, ami jelentősen kisebb volt. Az ő szobájában úgy, hogy a pótágyat is berakták nekem, alig lehet mozogni. Vele szemben a lányos szobában két ágy is kényelmesen elfért volna. 
  Chanyeol szobájától egy kicsit arrébb pedig volt még egy ajtó. Mikor kinyitottam, egy vasrács állta az utamat. Mögötte egy lépcső volt, gondolom a tetőtérbe vitt fel, de mivel nem volt kulcsom, nem is tudtam felmenni. 
  A nappaliban még kutakodtam egy kicsit, de alapból semmi érdekeset nem találtam. Viszont nem is kellett sokat magányban lennem, mert rövidesen nyílt az ajtó, és Chanyeol lépett ki rajta. Igaz, sokkal jobban nézett ki, mint mielőtt lefeküdt, de még mindig látszott rajta, hogy nem egészséges. 
 - N-nem kéne pihenned? - kérdeztem meg óvatosan.
 - Semmi bajom. Csak tudod... sokszor gyomoridegem van. Ilyenkor gyakran szoktam hányni. Már egy hónapja pedig jelét sem láttam, és azt hittem, hogy elmúlt. Úgy látszik, hogy tévedtem. Majd beszedek rá valami, és holnapra kutyabajom nem lesz. 
 - Szerintem tényleg jobb lenne, ha pihennél...
 - Hogy aggódsz érem! - vigyorodott el.
 - Persze, hogy aggódok egy betegért! Ha nem teszel semmit, lehet, hogy rosszabb lesz. De egyikünk sem orvos. Nem gondolod, hogy meg kéne nézetned magad egy dokival? - aggódtam tovább.
 - Tudom, hogy mit mondana. És tudom, hogy milyen gyógyszert írna fel. Nincs értelme pazarolnom az időmet. 
 - De akkor legalább pihenhetnél - próbáltam meggyőzni. - Nem tudom, hogy mit akarsz tenni, de szerintem le kéne feküdnöd...
 - Nézzünk filmet - mondta, és nyújtózkodott egyet. - Aközben is tudok feküdni.
"Nagyon nem akar aludni... Pedig tényleg ráférne egy újabb alvás."
 Nem is kérte a véleményem, egyből a plazmatévé mellett lévő DVD-ket tartalmazó állványhoz sétált.
 - Mit nézzünk? - kérdezte, és miután több másodpercig is csak bámultam rá, ismét megszólalt. - Most miért vagy így elképedve?
 - Te... Megkérdezted, hogy mit akarok? - kérdeztem hitetlenül. 
 - Most három napig együtt fogunk lakni. Gondolkoztam, és rájöttem, hogy veled lehetetlen úgy élni, hogy szolgának használlak. Nem hagynád magad. És végül arra a döntésre jutottam, hogy jobb lenne, ha mostantól megpróbálnánk kijönni egymással annyira, amennyire lehet - próbálta kimondani egy szuszra, de csak annyit ért el, hogy a mondandója végén levegőért kellett kapkodnia.
 - É-én nem nagyon értelek. Most te hívtál ide. Ha csak nyűg vagyok neked, akkor el is küldhetnél! Miért nem teszed?
 - Nem tudom. Talán, mert nem akarok unatkozni, és van benned valami ami érdekessé tesz. És, ha már itt vagy, miért küldenélek el? De azt remélem, hogy jól az agyadba vésted, hogy még mindig én vagyok a ház ura, és neked nincs jogod semmihez, amit nem engedek meg. Értve?
 - Ha többet nem mondod azt, hogy "Értve?", akkor részemről rendben - nevettem el magam.
 - Nem ígérek semmit - mosolyodott el ő is.
  A napok alatt akkor láttam először szívből mosolyogni. Igaz, hogy beteg volt, de a nevetéséből sugárzott a vidámság, ami igazán meglepett. Amióta egyezséget kötöttem Chanyeollal, mindenki azt hajtogatta, hogy tőle mennyire kell félni. Én pedig ettől a mosolygós fiútól képtelen lettem volna rettegni. Persze, amikor reggel úgy viselkedett, mint egy idegbeteg, akkor kezdtem úgy érezni, hogy bepánikoltam. Ahogy megfigyeltem, Chanyeol lelkiállapota nagyon ingatag, és egy szó is elég ahhoz, hogy felhúzzam, és akkor tényleg ijesztő. De mások szerintem ezt sem tudják róla. A suliban a legmenőbbek közé tartozik. Soha nem lehet érzelmeket leolvasni az arcáról, és soha nem tudni, hogy mi jár a fejében. Remekül rejti el az érzéseit, de nehezen nyílik meg. Ezek alapján az embernek be kell látnia, hogy nem egy mindennapi emberről van szó. Chanyeolból csak egy van, és ő utánozhatatlan. Mindig képes meglepni az embert.
 - Mindjárt jövök, addig válassz filmet! - mondta, és bebattyogott a szobájába.
  Tétlenül álltam a polc előtt. Rengeteg film volt, amiről mégcsak nem is hallottam. Nem tudtam kiigazodni a DVD-k rengetegében, ezért találomra leemeltem egyet.
"Gidam... Még soha nem láttam, de most jó lesz."
  Már jó ideje inni akartam, és gondoltam, amíg nem jön Chanyeol, kimegyek a konyhába csillapítani a szomjam.
  Tanácstalanul álltam a konyhapultnál. Nem tudtam, hogy a kint lévő üvegek közül melyikben mi van. Így hát találomra megfogtam egy kék színű műanyagpalackot. Ez hasonlított a legjobban ásványvízre. Lassan letekertem a kupakot, és jól meghúztam a tartalmát. 

Chanyeol POV

  A szobámba mentem, és ráhagytam Hyerire a megnézendő film kiválasztását. Nem igazán érdekelt, hogy mit nézünk, mert én az összes meglévő filmünket láttam már.
  Azért kellett elvonulnom, hogy előtudjam kotorni a szekrényem aljából a gyógyszeremet. Még régebben a doki adott nekem valamit, de több, mint egy hónapja besüllyesztettem az éjjeliszekrényembe. Mikor kellett, akkor meg kereshettem. 
  Nagy nehezen sikerült is elővarázsolnom, és egy tablettát egyből le is nyeltem. Pár percig még az ágyamon feküdtem, de nem akartam kimenni. Mikor megláttam Hyerit, a gyomrom görcsbe rándult. Ráadásul elmondtam neki, hogy szeretném, ha maradna. Normális esetben megkértem volna, hogy legyen a barátnőm. Kezdtem tisztába lenni azzal, hogy mit is érzek iránta. Lehet, hogy három napja beszéltem először vele, de úgy éreztem, hogy megkedveltem. Az egyetlen dolog ami megtántorított az az volt, hogy ahogy láttam Hyeri szerelmes Baekhyunba. Így pedig egyáltalán nem merek közelíteni hozzá. Félek, hogy a végén még nekem fájna. 
  Mindenesetre sikerült megerőltetnem magam, és kimentem a szobámból. A szemem egyből megakadt a szőnyegen heverő filmen, de Hyeri nem volt a nappaliban. 
  Mikor hallottam, hogy a konyhában valami leesik, egyből tudtam, hogy a lakótársam ott van. Átérve a boltíves kapun, egyből megpillantottam az asztalon fekvő Hyerit. Megcsóváltam a fejem, és közelebb mentem.
 - Hát, te meg mit keresel itt? - kérdeztem.
 - Szia Yeollie! Én csak kijöttem iszogatni - nézett rám, és közeben végig kuncogott.
 - Yeollie? Mióta hívsz így? - nevettem kínosan. - És mit ittál?
 - Ezt itt - mutatott egy kék palackra.
Éreztem, hogy az arcom az eddiginél is fehérebb lesz. Lehet, hogy Hyeri nem tudta, de én világosan tudtam, hogy a palackban soju volt. 
"Szóval ezért ilyen fura Hyeri!"
 - Ebből mennyit ittál? - emeltem fel az üveget.
 - Anyu azt mondta, hogy sokat kell inni, szóval én jól meghúztam - vigyorgott rám idétlenül.
  Frusztráltan a hajamba túrtam, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek egy részeggel. Végül amellett döntöttem, hogy kiviszem a nappaliba. Mikor felállt, járni nem tudott rendesen, mert mindig nekiment veleminek, ezért inkább felkaptam, és úgy vittem a kanapéhoz. 
 - És most mégis mit csináljak veled, te lány! - dorgáltam meg.
 - Játsszál velem tündéreset! - nevette el magát, és felállt a kanapén.
Hirtelen azt hittem, hogy le akar ugrani, de mielőtt megtudtam volna, hogy mi volt a valódi célja, megragadtam a bokáját, és óvatosan magam felé húztam. Igyekeztem úgy csinálni, hogy a lány lehetőleg ne verje be semmijét. Mikor fekvő helyzetbe ért, a lábai már a combjaimon pihentek, én pedig nem engedtem el a lábát, nehogy elmenjen. 
  Még sosem volt dolgom részeg lánnyal, de Hyerit elnézve... Ő ilyen állapotban bármire képes lett volna. És valószínűleg másnap már semmire sem fog emlékezni a történtekből.
 - Nem csinálunk valamit? Nem vagyok fáradt, elengedhetsz nyugodtan - nyafogott.
 - De akkor biztos, hogy valami őrültséget fogsz csinálni! - vágtam rá, ő pedig grimaszolt egyet.
  Egyszer csak megcsörrent a lány telefonja. Szerencsére a kanapé előtti dohányzóasztalon hagyta, így könnyen el tudtam érni. Mikor készültem megnyitni a kapott üzenetét, Hyeri elkezdett kapálózni.
 - Add ide! Az az enyém! - kiáltozott.
Feladó: Baekhyun
Üzenet: Elmehetnénk még egyszer sétálni. Nagyon jó volt, remélem, te is élvezted! De azért remélem, hogy nem buktunk le ;)
  Az üzenet olvasása közben kedvem lett volna szétroppantani a mobilt. 
"Ez a gyerek ilyen hülyének néz?! Byun Baekhyun! Hidd el, azon leszek, hogy kereszbetegyek neked!"
  Úgy éreztem, hogy úrrá lett rajtam a féltékenység. Kedvem lett volna felképelni Baekhyunt, és megmondni neki, hogy hagyja békén Hyerit.
  Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Az a tudat, hogy szeretem Hyerit, frusztrálttá tett. Volt egy olyan érzésem, hogyha meg akarom kapni, akkor azért sokat kell tennem, és nem elég egy szó. Az eddigi barátnőimnek elég volt annyit mondanom, hogy "Leszel a barátnőm?". Nekem nem szoktak nekem nemet mondani, de Hyerin láttam, hogy odáig van Baekhyunért, és emiatt nála nem is merném megkísérelni a a kérdés feltételét. 
  Miközben magamban őrlődtem, Hyeri vadul kapálózott a kezeim alatt, nekem pedig támadt egy őrült ötletem. Végül is, bármit tehettem, mert a lány annyira lerészegedett, hogy holnap már kongani fog a feje az ürességtől. Tudtam, hogy beteg vagyok, és, hogy nem kéne azt tennem amit akartam. Az agyam és a szívem ádáz csatát vívott a bensőmben, de végül a szívem győzött, és olyat tettem, amit normális körülmények között nem tettem volna. 
  A kezem felvándorolt Hyeri oldalán, és addig húztam, amíg a feje az ölembe nem ért. Nagy szemekkel bámult rám, én pedig a tenyereimmel közrefogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz. A kezeim valósággal remegtek az izgalomtól, végül megtettem azt amit akartam. Megcsókoltam. 
"Holnap úgyse fog emlékezni rá..."
  Óvatosan kezdtem kóstolgatni ajkait. Éreztem, hogy elmosolyodik, én pedig egyre bátrabban kezdtem csókolni. Hol az ajkaival játszadoztam, szívogattam, nyaldostam, hol apró puszikat hintettem a párnáira. A lány a kezeit a nyakam köré fonta, és úgy húzott magához. 
  Úgy éreztem, hogy a szívem majd' kiszakad a helyéről. Azt akartam, hogy az a pillanat soha ne érjen véget. Azt akartam, hogy megálljon az idő. Nem akartam soha többé elengedni Hyerit. De mikor a lány megnyalta az alsó ajkam, tudtam, hogy tovább nem mehetek. Így is túl sokat tettem. Akármennyire is nehéz volt, abbahagytam. Hyeri még egyszer az ajkaim után kapott, de én óvatosan távolabb toltam.
  Mikor ránéztem a mosolygós arcára, úgy éreztem, hogy a szívem kettészakad. Hisz' holnap már semmire nem fog emlékezni, nekem viszont minden a fejembe lesz. Én ugyanúgy emlékezni fogok mindenre, mintha egy perce lett volna. Hyeri előtt viszont titkolnom kell mindent. Ő nem fogja ezt soha megtudni, és soha nem fog emlékezni arra az érzésre, ami eluralkodott rajtunk. Ha egyszer netán mégis érezné, akkor sem én lennék a másik fél. Hyeri minden cselekedetéből lerí az, hogy ő bele van esve Baekhyunba. Hogy neki nem én kellek. És ő soha nem fogja megtudni, hogy köztünk mi történt.