Hétfő
Drrr-drrr...
"Nem akarok felkelni! Valaki kapcsolja már ki az ébresztőt!"
Drrr-drrr...
Kótyagos fejjel kikászálódtam az ágyamból, és az ébresztőórát kihajítottam a szobámból. Semmi kedvem nem volt felkelni, és suliba menni. De mikor a mobilom kijelzőjére pillantottam, és láttam, hogy késében vagyok, egyből kapkodni kezdtem.
"Nem késhetek el rögtön a tanév első napján!"
A fogkefe még a számban lógott, én pedig közben a szoknyámat ráncigáltam fel magamra. Rekordszerű gyorsasággal elkészülődtem, és a konyhába szaladtam. Senki sem volt ott. Kissé meglepődtem, mert általában anyu és apu élettel teli arca tekint vissza rám, amikor kiérek a konyhába. A szemeim megakadtak a hűtőn. Egy rózsaszín cetli díszelgett a hűttőmágnesek között. Közelebb mentem, és elolvastam a ráírt feliratot:
Jó reggelt, Kicsim!
Apád ma előbb bement dolgozni, nekem meg előbbre hozták az értekezletemet. A reggelidet, a tízóraidat és a metróra szánt pénzt az asztalon találod.
Puszi: Anyu
A reggelimet és a pénzt felkaptam az asztalról, és sietve elhagytam a házat. A tízóraim ottmaradt, de nem nagyon érdekelt. Általában apu visz suliba, de mivel ő előbb elment, már nem volt lehetőségem vele menni.
Persze ő nem az igazi apám. Ráadásul csak öt éves koromban ismertem meg. Az igazi apukámmal soha nem találkoztam. Mielőtt megszülettem, ő meghalt. Mikor öt éves lettem, anyu újra megházasodott egy Kim Youngwoo nevű fickóval, akit mára már csak "apu"-nak hívok. De persze csak otthon. Az iskolába pedig kénytelen vagyok Tanárúrnak hívni, mivel ő a matektanárom, de ez a mi kis titkunk.
Visszatérve a reggelre. Mivel késésben voltam, nem volt más választásom, mint rohanni a metróra. Az utcán már iskolást alig lehetett látni, mert alig tíz perc volt becsengetésig. Már majdnem elértem a megállóig, amikor a pénz kicsúszott az izzadt markomból. Az aprópénz egyenesen a csatornába hullott. Ijedten kaptam a fejemhez.
"Nem lehetek ennyire szerencsétlen! Aish..! Úgy látszik, hogy kénytelen leszek a saját lábamon menni" - gondoltam.
Felhúztam a blézerem ujját, hogy meg tudjam nézni a karórámat. Ahogy láttam, már idő szerint becsengettek. Felesleges lett volna úgy sietnem, az első órát úgysem értem volna el, de azért az első napon nem akartam olyan rossz képet előállítani magamról. A tavalyi osztályfőnökünk nyugdíjba ment, így idén új ofővel gazdagodtunk. Mivel nem tudtam, hogy kiről van szó, nem akartam rossz benyomást kelteni azzal, hogy rögtön az első órát "ellógom". Gyorsan az iskola felé kezdtem szaladni. Gyalog csak három kilométer az út, ami, ha úgy vesszük, nem is sok. De úgy, hogy lélekszakadva futottam, nagyon fárasztó volt. Az egyenruhám foltokban elázott az izzadságomtól, így szégyelltem levenni a blézert. A nedves tincseim a nyakamra és a fejbőrömre tapadtak. Magamban hálát adtam magamnak, hogy egy hete levágattam a hajam, mert hosszú tincsekkel még kellemetlenebb lett volna.
Mikor megérkeztem a sulihoz, ismét az órámra pillantottam.
"Az első óra második felére még beérek!"
Óvatosan kinyitottam az ajtót, és halkan becsuktam magam után. Sejtettem, hogy a portás aludni fog a munkája helyett, és a sejtésem be is igazolódott. Gyorsan eliszkoltam a portás fülkéje előtt, és lopva visszatekintettem. Elmosolyodtam ahogy megláttam a hortyogó öregembert. Egyszeriben azonban nekiütköztem valaminek, jobban mondva valakinek.
- Hyeri! Te miért nem vagy órán? - nézett rám meglepetten apu.
- Segíts! Kérlek! - suttogtam könyörgő hangon.
- Miben? Hyeri..! Megint késtél? Mégis miért?
- Elaludtam, és a metróra rohantam. A pénzt elejtettem, és kénytelen voltam futva jönni - hadartam.
- Értem... Most az egyszer megpróbálok segíteni, de ez csak egyszeri alkalom. Nem akarom, hogy Mrs. Choi kiakadjon rám - mondta, és idegesen a hajába túrt.
"Mi?! Mrs. Choi? A morcos kémiatanárnő? Ő lesz az ofőm? Ugye ez csak vicc?"
Apu intett a kezével, hogy kövessem. Szorosan a nyomában haladtam utána. Az egyik osztály előtt megállt, a kilincsre tette a kezét, és várt. Kilestem a vállai fölött, és megláttam, hogy a mi osztályunk előtt állunk. Apu nagy levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Az ajtót csak egy akkora résre nyitotta ki, hogy kényelmesen beférjünk.
- Elnézést a zavarásért! Csak az egyik diákommal kellett beszélnem - mondta apu idegesen.
- Áh, szóval Miss Lee. Már vártam. És, Mr. Kim! Máskor legyen benne annyi tisztesség, hogy szól nekem mielőtt elrabol valakit az órámról! - mondta rekedtes hangon az idős tanárnő, és a favonalzójával az asztalra csapott.
Láttam, hogy apu megrezzent.
"Szóval nem csak a diákok félnek Mrs. Choitól..."
- S-sajnálom. Máskor nem fordul elő! - hadarta apu, és esetlenül meghajolt.
- Azt ajánlom is!
Mrs. Choi gúnyos mosollyal az arcán végigmért, és a favonalzójával ismét az asztalra csapott.
- Most viszont Mr. Kim, hordja ki magát az órámról, vagy a vonalzómmal kergetem ki innét!
Apu olyan gyorsan iszkolt ki, mintha az élete múlna rajta. Én pedig gyorsan végignéztem a termünkön. Ugyanazt a dohos, pici osztályterem. Az iskolában csak úgy hívják, hogy a Büdösterem. Az iskola létrejöttekor adták ezt a nevet a teremnek, mivel csak egy kicsi ablaka volt, és azon alig jön be levegő, ezért mindig fülledt volt a légkör.
- Miss Lee! Megtisztelne azzal, hogy helyet foglal? - kérdezte csípősen Mrs. Choi, ezzel megzavarva a gondolataim menetét.
A hangja éles és rekedt volt, és amit meghallottam, összerezzentem. Ügyetlenül meghajoltam, és az utolsó sorban lévő egyetlen üres helyre baktattam. Egész testemben remegtem. Mrs. Choi sosem kispályázott. Ő a legkeményebb tanár az egész suliban, és nekünk pont őt kellett osztályfőnöknek kapni! A gondolataim újra elkalandoztak, és ismét a kémiatanárnő hangja rázott vissza a valóságba.
- A mai ifjúság nem ismeri fel az igazi értékeket! Minden nebuló csak azokat a mobilokat nyomkodja. Bezzeg az én időmben! Akkor a fiatalok normálisan éltek!
"Mikor lehetett az? Ez a nő lehet, hogy még Napóleont is ismerte..."
Nem nagyon foglalkoztam a tanárnő mondandójával. Inkább körülnéztem. Három sorban voltak egyszemélyes padok. Ha jól számoltam, akkor négy pad volt egy sorban.
"Szóval tizenketten vagyunk. Nem is sok. Persze a másik osztályban pedig huszonnégyen nyomorognak. Igaz.., nekik kétszer ekkora a termük, aminek legalább három ablaka van. Nem úgy, mint nekünk..."
A tőlem balra lévő sorban Park Jiyeon ült. Az előző évben ő volt a Sulirádió vezetője. A Sulirádió tíz tagból áll, akiket szinte minden évben cserélnek. A dolguk egyszerű. A szerkesztők csak összegyűjtenek minden péntek reggelre pár oldal szöveget az aktuális témával kapcsolatban, a műsorvezetők pedig ezt felolvassák. És nem utolsó sorban ott vannak a technikusok, akik előkészítik, vagy éppen megszerelik a szerkentyűket annak érdekében, hogy minden rendben menjen. És ennek mindnek van egy főnöke, a vezető. Tavaly ez a megtisztelő poszt illette Jiyeon-t, de idén át kellett adnia a helyét. Az a szokás, hogy év végén a stáb minden tagja választ maga helyett egy új tagot. Azt, hogy az újonc bekerülhet-e, azt is a vezető dönti el. Ha jól tudom, Jiyeon a maga helyére az unokatesóját, Park Chanyeolt választotta. Igazából még sosem láttam a fiút, de, ha be akarok kerülni a Sulirádióba, akkor előbb-utóbb találkoznom kell vele. Ő dönti el, hogy lehetek-e tag vagy nem. Márpedig nekem be kell kerülnöm a stáb tagjai közé! Nem érdekel, hogy mit kell tennem érte, de be fogok kerülni! Már két éve próbálkoztam, de soha nem jutottam be, így idén kénytelen vagyok a könyörgéshez folyamodni. Persze pár évvel ezelőtt a bátyámat, Lee Gikwangot az első jelentkezésekor felvették. De az már régen volt. Azóta már leérettségizett, és konkrétan azt sem tudom, hogy mit dolgozik. Lehet, hogy a bátyám, de nem mond el nekemk túl sok dolgot magáról. Amióta elköltözött otthonról, alig beszélünk. Az csodának számít, ha egy hónapban egyszer látom.
Az osztályban jobb oldalamon Byun Baekhyun ült. Az osztályunkból ő az egyetlen akit idén bevettek a Sulirádióba. Amikor ránéztem, elfogott a féltékenység. Igaz, kisiskolás korunkban még nagyon jó barátok voltunk, de mostanában alig beszélünk.
Mikor már majdnem elaludtam az unalomtól, valami a homlokomhoz csapódott. Alig hallhatóan felsikoltottam, és az asztalom lapjára meredtem. Meglepettan néztem az előttem levő krétadarabra. Mutatóujjamat egyszer végighúztam a homlokomon.
"Krétapor? Csak nem..? Mrs. Choi hozzám vágta a krétát?"
- Miss Lee! Most mégis miért néz ilyen meglepetten? - krákogott a tanárnő. - Aki nem figyel az órámon, az ne csodálkozzon, ha meg találom dobni a krétával! Lee Hyeri! Még két osztályfőnöki óránk lesz, és utána beszédem van magával!
Az ajkaimat cérnaszál méretőre összepréseltem, és nem szóltam semmit. Kedvem lett volna kiszaladni az óráról, de nem tehettem meg. Az iskola számomra egy börtön volt. Egy hely, ahol nem lehetsz önmagad. Ha magadat adod, akkor rossznak számít a magatartásod, ha behízelged magad, akkor kétszínű vagy. Itt nem számít, hogy te mit akarsz. Megkövetelik, hogy a több oldalas házirend minden sorát tartsd be. Sokszor úgy érzem, hogy nem is néznek úgy rám, mint egy emberre. Pedig vannak érzéseim. Vannak vágyaim, és gondolataim. Mégis a legtöbb tanár így is rajtam vezeti le a felgyülemlett feszültségét, és ezt igazságtalannak tartom.
Mindenesetre nagyon vártam a nap végét. Nem tudtam, hogy ki volt az az eszes aki kitalálta, hogy az első napon legyen három osztályfőnöki óránk, mert Mrs. Choit képtelenség ennyi órán keresztül elviselni. De a többi órán leginkább nyitott szemmel aludtam. Semennyire nem érdekelt az, hogy az újdonsült osztályfőnököm éppen, hogyan szidja a mai társadalmat. De valahogyan csak végigültem az órákat, és a csengő hangját meghallva kirohantam a teremből.
- Miss Lee! Azonnal jöjjön vissza! Magával még nem végeztem! - kiáltott utánam Mrs. Choi.
"A francba..!"
Unottan visszavánszorogtam a terembe, ahol a tanárnő karba tett kézzel várt.
- Kisasszony! Ugye tudja, hogy amit maga művel az már a pofátlanság határát súrolja!? - rikácsolt.
- E-ezt, hogy érti?
- Direkt késik az óráról, nem figyel, fittyet hány a kéréseimre... Így nagyon nem leszünk jóban! Mostantól olyan legyen, mit a kisangyal! Értette?
Nagyokat pislogtam, de nem szóltam semmit.
- Értette?! - üvöltötte Mrs. Choi.
- I-igen - dadogtam ijedten.
- Akkor tűnjön innen! A holnapi napot úgyis kémiával kezdjük, majd akkor meglátom, hogy eleget tett-e a kérésemnek.
Olyan gyorsan iszkoltam ki a teremből, mintha katapultáltak volna. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, halkan kifújtam az utóbbi másodpercekben benntartott levegőmet.
Meg akartam keresni Park Chanyeolt, hogy a Sulirádióról beszéljek vele, de úgy, hogy azt sem tudtam, hogy kiről van szó, nehéz feladatom volt. Egyetlen szerencsém volt. Baekhyun. A fiú éppen akkor haladt el mellettem a folyosón, és pedig utánafutottam.
- Baekhyun! Beszélhetünk?
- Oh, Hyeri... Persze, mondd csak - mosolygott rám. - Várj... Te hogyhogy még itt vagy?
- Áhh, beszélnem kellett Mrs. Choival - túrtam idegesen a hajamba.
- Nagyon üvöltött? - nevetett a fiú.
- Tőle az a hangnem a legalacsonyabb volt... De már most nagyon megutált.
- Menj el vegyésznek! Akkor biztos bírna! - ajánlotta.
- Kösz, de inkább kihagynám..! - tiltakoztam nevetve. - Egyébként, nem tudod, hogy Park Chanyeol merre van? - tettem fel a kérdésemet.
- De, tudom. Miért érdekel? - kérdezte gyanakodva.
"Basszus, ne kérdezz, csak válaszolj a kérdésemre! Csak ennyit kérek!"
- Mert beszélnem kell vele a Sulirádióról...
- Szóval még mindig be akarsz kerülni a stábba? Hyeri... Szerintem inkább hagyd! És kérlek, hogy ne menj Chanyeol közelébe. Oké? - nézett a szemembe komolyan.
- Mégis miért? - makacskodtam.
- Chanyeol... kicsit furcsa. És nagyon éles az esze. Bármikor csapdába tud húzni, és onnan nem szabadulsz egy könnyen. Érted? Hyeri... Kérlek verd ki a fejedből ezt az ötletet!
- Rendben... - sóhajtottam.
"Még mit nem! Baekhyun és az aggódásai... Nem lesz semmi bajom, csak beszélni akarok Chanyeollal!"
Baekhyun mosolyogva elsietett, én pedig magamra maradtam. Nem is kellett sokáig keresnem, mert a Sulirádió stúdiójában bent volt egy fiú.
- Öhm... Szia! Park Chanyeolt keresem... Nem tudnád elmondani, hogy hol találom? - kérdeztem zavartan.
- Park Chanyeol itt áll veled szemben - jött oda hozzám mosolyogva.
Nagyot nyeltem. A fiú jól nézett ki. Sőt! A szemet alig bírtam levenni róla. Az elálló fülei és a nagy szemei irtó aranyosak voltak, és mikor megszólalt, a mély hangja tökéletesen illet hozzá. Sokkal magasabb volt nálam, ezért jó magasra kellett emelnem a tekintetem, hogy jól lássam.
- Miért jöttél? - kérdezte.
- Csak... Szeretnék bekerülni a stábba...
- Akár hiszed, akár nem ma te vagy az ötödik aki ezzel jött, és ez még csak az első nap - túrt idegesen a hajába. - Na, mondj valami indokot, hogy mégis miért járnék jól azzal, hogy bevennélek a Sulirádióba?
- Hát... nem is tudom... - pirultam el.
- Figyelj! Öö... Hogy is hívnak? - kérdezte.
- Hyeri. Lee Hyeri.
- Akkor Hyeri! Szóval, mivel valljuk be, nem vagy ronda, lenne számodra egy ajánlatom - húzta féloldalas mosolyra a száját, én pedig egyre jobban elpirultam.
- Mi lenne az?
- Ha egy hétig azt teszed, amit mondok, és nem ellenkezel, mindent megcsinálsz, akkor elgondolkozom rajta, hogy bevegyelek-e. Rendben?
"Végül is... Nincs veszteni valóm!"
- Most arra kérsz, hogy legyek a csicskád?
- Mondhatjuk úgy is - nevetett harsányan. - Na, beleegyezel?
- Igen - bólintottam.
Sajnos akkor még nem tudtam, hogy ezzel az egésszel inkább a fiú járt jól, mintsem én.
- Remek! Akkor holnap fél nyolcra legyél ezen a címen! - nyomott a markomba egy papírfecnit.
- M-miért? - néztem rá nagy szemekkel.
- Mert a szolgám vagy egy hétig, azt teszed amit én mondok, és holnap reggel nincs kedvem cipelni a táskám. Készülj fel, mert rakok bele pluszba köveket - kacsintott, és kiment a helységből.
Alig bírtam megszólalni. Nem hittem el, hogy belementem egy ilyen őrült egyezségbe.
"Baekhyunra kellett volna hallgatnom... Mi lesz velem egy hétig?"
